Újév. Az újrakezdés illúziója. Az önmagát felszámolni készülő előző év tudatos meghajlítása. Mintha a mindennapok szakaszolhatóak lennének, s mintha minden szakasznak befejezése lenne. A halandóság érzete az időre is átragadt: bármennyire is gondoljuk el végtelennek, megrendezzük a halálát. Ünnepeljük a halotti tort, az újjászületést, engedélyt kapja a folytonosság szorongató meglétének elfelejtésére. Az év első mondatának lejegyzése, ám abban benne legyen minden. Az egész regény. Ám erre még várnom kell. „Nincs elég tapasztalat” – mondja az öreg. „Nem a szarások száma a lényeg, hanem a szarás tevékenysége” – mondom én. Pofon.

Hogy mit is tanulok? Őszinte változat: fogalmam sincs. Hivatalos változat: irodalomtörténetet és irodalomtudományt. Kapcsolatom e két tárggyal hasonló az önfejű fiú lázadásához a megkötő szabályokat felállító apa ellen. Utóbbi esetében e lázadás már a teljes megtagadásig fajult. Az ehhez szükséges tudós tekintetet nem gyömöszölték a fejembe, ellenben a mosolyra késztető iróniával. Persze, egy irodalmi művet a poétikai jegyek oldaláról is meg kell közelíteni. Ám az innen való "közeledés" önfejűsége a többi oldalt figyelmen kívül hagyja, önálló, ám öntudatlan és makacs kis bolygóvá alakítva saját magát. A tudomány követeli az egészet, ám megelégszik a részlettel. Ám az irodalomnak története van. Mi az, amit megtanultam? Semmi. Csak hittem, hogy tanulok. Mi az, amit láttam? A folytonosság. Nincs új hang, csak a régiek tűszúrása gerjesztette felkiáltás. Akkor hát mi a másolás? A tűket tartó kezek naiv tagadása, illetve azok ismeretének halvány illúziója. Papagáj irodalom.

(Grosszman: Pantha Rhei) "Az ilyenek a halálukig nem nyugszanak meg. Villog a szemük. Az ilyenek a hullákat feldarabolják és megfőzik. A saját gyerekeiket is megölik és felfalják. Ezekben feltámadt az állat, amikor meghalt bennük az ember. Láttam egy asszonyt: fedezet alatt szállították a járási központba: emberi arca volt, de farkasszeme. ... Akkor döbbentem rá, hogy minden éhező kannibál. Lerágja magáról a húst, csak a csontok maradnak, a zsírt utolsó cseppig felfalja. Aztán elsötétül az agya - tehát az agyvelejét is megette. Az éhező teljesen felfalta magát."

Kierkegaard filozófiája nem mond nekem semmit, ha elemezni akarom. Az ismétlés interpretációja nem több egy légüres buboréknál, egy pillanatnyi párafelhőnél, mikor is a levegőben érzett váratlan nedvesség csupán valami alap létezéséről enged következtetni. Az ismétlés az értelmezés során halkan elhal. Az ismétlést megélni kell. Illetve próbálni a megélést, akkor is, ha többször bebizonyosodott eme abszurd cselekvés lehetetlensége. Élni az ismétlés sorozatának engedelmeskedve, e sorozattá átalakulva, tanulnva valamit. Ám a helyes tanulás művészetét sem árt elsajátítani.

Koestler: "Az egyén izoláltsága sosem fáj annyira hevesen, mint amikor reménytelen kísérletet teszünk rá, hogy megosszuk másokkal legkorábbi és legélénkebben élő napok emlékét, azt a korszakot, amikor a külső és belső világ, a tény és a képzelet még cseppfolyós "egy"-ségéből éppen kialakulnak az én éles határai." Nevezzük ezt a blogot, és az itt szereplő bejegyzéseket és idézgetéseket az én e halvány kialakulásának. Vagy létezik más magyarázata az idézeteknek? (Színpad alatt a súgó közbeszól: "Az üres gondolatok szemet szúró bizonyítéka")

Nem írhatok le saját gondolatokat. Miért? (kérdi tőlem) Mert azok hiánya csurig tölt el. (válaszolom én)

Gondolkodni úgy, ahogy a saját szoba mondja. Mert itt végképp nem megengedett az egyedüllét: "... a remekművek nem egyedi, magányos szülemények, mindig sokéves együttgondolkodás gyümölcsei; ilyenformán tömegek tapasztalata van ott minden magányos hang mögött." (VW)

Nincs asztal

A túlfűtöttség, a visszafojtott indulatok ösztönös, leplezetlen kirobbanása a felső- és közoktatásban tanulók százaiban, sőt ezreiben, a szimpatizánsokban, az elveszett fiatalságukat viszontlátó öregekben … nos, igen. Az érzelmek változatos kavalkádja szerint el(meg-)osztott tömeg jellemzi december közepe óta Budapest és a vidéki városok utcáit. Együtt megyünk, előttünk és mögöttünk a biztonságot, a közös „jó” ügyért való, nem reménytelen harcot megtestesítő tömeg. A hidak elfoglalva, a közlekedés leáll, hangosak vagyunk, az egész ország minket figyel. Minket, akik a kivezényelt rendőrök masszív sárgán vakító fala előtt mondjuk, hogy „elég volt”, a hírek rólunk szólnak, pipálva a leghőbb vágy, a forradalmár-lét. Helyesebben: annak halvány illúziója. Még pezsgő vérrel az ereinkben hazatámolygunk, fogadjuk a dicséretet az otthoniaktól: „Bátor voltál, csak így tovább!” Nincs itt ellenvetésnek helye a szülők részéről sem: inkább menjen tüntetni a gyerek, mint a kocsmába.

A beszédet mondókra is átragad az eufória, szállnak a szavak, az indulatok, a hasonlatok, a hasonlítások: újabb ’56, újabb őszirózsás forradalom, példaképül téve a márciusi ifjakat, pontokat írni, s azt még a rádióba is beolvasni. Aki buzgó, még főszereplő is lehet. Egy ideig, persze. Vezeti a tömeget a hírhedt diákképviseleti csoport, nem kell aggódni, tiszta az ő kezük, mossák ők azokat folyamatosan.

Nem gúnyolódni szeretnék. Huszonnégy éves végzős egyetemista lévén benne vagyok magam is nyakig. De nem ’56 ez, s nem is ’48. Messze van azoktól, akárcsak a jelenlegi kormány a felháborodott fiataloktól.

Nem az a probléma, hogy tüntetünk. Tudjuk, miért tesszük, a bizonyos hat pont leírva, melyek mindegyikének megvan a szívből gyűlölt párja egy korábban meghozott intézkedés formájában. De mi szülte meg ezeket? Miért a kormány részéről ez a már szinte érthetetlen megvetés és nemtörődömség, melyet hatalmánál fogva ki is tud mutatni, méghozzá nagyon fájdalmasan. 

Miért?

Hoffman Rózsa pár hete Kecskeméten egy az oktatással (mi mással) kapcsolatos fórumon vett részt. Jöttek is táblákkal, nyomorult kettétört virágokkal, nagybetűs transzparensekkel a helyi fiatalok. A méltó üdvözlésnek meg kell adni a módját. A szószóló, igazi forradalmár jellemhez illően, bele-, belebeszélt a műsorba, de mit is tehet, ha egyszer kérdései vannak? Egy igazi Berger rohangált a megterített asztalon. Valami azonban elhangzott ezen az ominózus estén, s nem is főszereplők, hanem egy un. háttéralak, egy tisztes, vörös hajú, középkorú nő szájából: „Előbb tegyenek le valamit az asztalra!” Itt a lényeg. Az általános vélemény. Valaki kérem, kimutatta végre a többségben is meglévő magatartást, a mélyen rejlő esszenciát, amely sok mindent megmagyaráz, többek között az oktatás területén már meghozott és készenléti állapotra kapcsolt intézkedéseket. Letennék én bármit, de hova, ha egyszerűen már asztal sincs? Megvetése, indokolatlan lenézése a fiatalságnak (amelyre valljuk be, mi is adunk okot), a „pofa be, akkor dumálj, ha csináltál is valamit” hozzáállás. Ám mi van akkor, ha a „valamit csinálás” lehetőségeit is elveszik? Néma maradok? „Nem is lenne rossz” – mosolyog a hatalom. 

Gyakran hívnak minket elveszett generációnak. Nem akarok én elveszett lenni. Nem a tömeges kivándorlás teszi a generációmat elveszetté, hanem az „elveszettnek lenni”, mint egyetlen lehetőség felkínálása. Ebben az esetben inkább előveszem a térképet, rábökök szép hazámra, s már indul is az ujjam balra. Inkább lennék „megtalált” arrafelé, mint „elveszett” itthon.

Goethe célja: tárggyá alakítani az embert. A kísérlet nem talált folytatóra. Kudarcot vallott. Miért? Mert az ember valóban tárggyá változott.

Enyhe viszolygással emlékszem vissza évekkel ezelőtti önmagamra, arra a vézna, gyáva és tehetetlen gyerekre, aki sokkal jobban hasonlít egy szürke történet még szürkébb szereplőjére, mint valódi önmagamra. Szeretem azt hinni, hogy változtam. De mindig akad legalább egyvalaki, aki meghatározott időközönként visszaráncigálja az elfelejtettnek hitt alakot. Amikor – bár rövid időre – újra felveszem ezt a kínos és szorító maskarát. Mikor újra azokat a mozdulatokat, nyelvbotlásokat veszem észre magamon, amit már régen elhagyottnak hittem. Akár egy régen látott gyerekkori barát, akinek váratlan látogatása zavarba hoz, aki fel-, felidézi azt az egykori alakot, aki én lehettem, s akire semmiképp sem szeretnék, s nem tudok emlékezni, de a nyughatatlan győzködés felvillant egy képet, melyet elhajítottam magamtól. Nem ismerek rá erre az egykori valakire, s végképp nem jelenlegi énemre, arra a viszonyra, ami ezt a két alakot összeköti. Az egykorira való visszaemlékezés egyenlő a mai megvetésével, mert megmutatja azt a rohadó magot, amiből kifejlődött. A változás bizonyosságát hitvány illúzióra cseréli fel.

De talán igazságtalan vagyok. A kényelmetlen kép valaki általi fel-, felvillantása hasznomra is válhat. Az összehasonlítás kényszere nem árthat: forró tűzhelyhez nem nyúlok kétszer.

Goethe: "... gyerekkoromban virágokat tépdestem szét, hogy lássam, hogyan illeszkednek a szirmok a csészébe, máskor madarat kopasztottam, hogy kitapogassam, miképp nőnek ki a tollak a szárnyból."

"Itt állok, másként nem tehetek" - mondja. "Itt idézgetek, mi mást tehetnék?" - kérdezem.

Kertész: "Ki tudja, mi minden eshet meg vele itt: kidobhatják; vagy itt tarthatják; ide kötik, a marhák közé, míg rendőrért küldenek. Idekötik, s aztán megfeledkeznek róla; itt maradhat, lába belenő a sáros talajba, és gyökeret ereszt; lejjebb hatol, egyre lejjebb, míg a föld mélyén csontvázakra tapint majd, melyekre testvérien ráfonódhat; míg arcára a kövületek nyugalma ül; és ásvánnyá dermedt csigolyái örökké ezekkel a formátlan holttestekként ható örök göröngyökkel tartják majd szemközt, s ezzel a láthatár pereméről idesejlő kék hegyvonulattal, akár a mozdulatlan és örökké elérhetetlen reménységgel."

Csupán akkor látom értelmét bármiféle munkának, ha valakinek vagy valakiknek a tekintetét érzem magamon. (Mi másért is tölteném ezt a blogot?) A visszacsatolás szükségszerű, s ha egyszer netán eltakarnák a Tekintet, amely tarkómra szegeződik, jómagam tűnnék el hirtelen a rajtam függetlenül létező szempárral egyetemben. A Tekintet figyelő, szúró és kritikus megléte azonban nem csak a maga közvetettségében létezik. Az állandó éberségre késztető, s azt szigorúan elváró Tekintet nem merül ki a közvetett, s azonnali visszhangok megtapasztalásában, hanem egy megfoghatatlan, transzcendens irányba mutat: vagyis Tekinteten nem csupán a fizikai valójában létező szemgolyók értendőek. Ahogy az elhangzott kritika, legyen az bármilyen minőségű, úgy a troli épületet megrezegtető ereje, a jelzőlámpa sikítása a nyitott ablak mellett is hatással jár. Akaratlanul is felveszi testem e rezgéseket, kapcsolatban vagyok mindennel, ami mozog, vagy egykor mozgott, szervessel és szervetlennel, bomlóval és megkövülttel. A megrepedt betonnal, a megsárgult fűszállal, a földben elnyúló gilisztával, és az elásott, betört koponyákkal a lábam alatt. Az ő rezgéseik, az ő tekintetük az én jelenlétem, az én mindennapi reprezentációm. Szpilman írja, miután valaki kirángatta a vagonok felé menetelő tömegből, s visszanéz sodródó édesapja szemébe: "as if I were setting out into life and he was already greeting me from beyond the grave. Then he turned and went towards the truck." Így válik egy konkrét személynek intézett pillantás globálissá, mindenki számára érvényessé. A síron túlról való üdvözlés, egy apró fejbiccentés, "menj, menj bele az életbe", de a sírkő mellett álló alak, bár elhomályosodik, el nem tűnik, kitörölhetetlen pontnak nyilvánítja magát az életúttal párhuzamosan bővülő horizontban. A biccentés egyszeri, de a sírkő marad. Ha tetszik, ha nem.

Zsúfolt könyvtár. Hétfő kora délután. Egy bolond járkál a polcok között, mintha keresne valamit, bár tekintete lecsúszik a kötetek gerinceiről, rugdos az üres térbe, közben halkan káromkodik. Viselkedése persze nem marad láthatatlan, körülötte a megdöbbenések, vihogások és apró mosolyok sorozatával, a "mintha nem is lenne ott" eltompított vagy megerősített megvető magatartásával megkevert tér. Egy közös környezet, amelynek ki nem mondott, de szintén közös elmarasztaló ítélete: nem ideillő viselkedés. Ám akkor mi illő, mi való ide? Mert ahogy a bolond a könyvkeresés tevékenységével álcázza valódi magatartását, amely ki-kirobban belőle, addig a körülötte levők olvasást mímelve bámulják az előttük hadonászó bolondot.

Miłosz egy zsidó lányról: "Húsz év körüli lehetett, Teste virágzó, szépséges, örömteli volt. Fölemelt karokkal futott az utcán, melle előreszegeződött; sikollyá élesedő hangon kiáltozta: »ne! ne! ne!« A halál végzetszerűsége felfoghatatlan volt számára: annyira kívülről jövő volt ez a végzetszerűség, semmi részvétel, semmi felkészülés nem társult hozzá a testében, amely szerelemre termett. Az SS-ek géppisztolygolyói e tiltakozó kiáltás közben érték. Az a pillanat, amikor a golyók a testébe hatolnak, a szervezet megdöbbenésének pillanata. Egy másodpercre egyszerre létezik az élet és a halál, mielőtt a kövezetre rogy az agonizáló, véres rongycsomó, amelybe az SS-legény belerúg."

Cézanne és a múlt. Szépművészeti. Mesélhettem volna a szemüveg szárával a számban az egyes festmények nagyszerűségéről és radikalizmusáról. Ám a zsírós szemüvegszár túlságosan keserű, szemüveg nélkül pedig nem látom a képet.

A tettek minden fajtáját az istennélküliség határozza meg. Nem a hit és a hitetlenség kérdése ez. Káin gyilkol, Jób kételkedik. Isten hallgat, csak a tett után ítélkezik. Mi az abszolút tragédia? Ha Isten a tett után is csendben marad. Nincs oltalom, csak kegyetlen anarchia. Nem a hit kételye nyomasztó, hanem e némasághoz való helyes viszony kimérésének kötelessége.

K.I. a Gályanaplóban: "Gályanaplómat lapozgatva: hol vannak  mindennapjaim, hol az életem? Ennyire nem létezik, vagy ennyire restellnivaló? Tán ezért stilizálom magamat?..."  Hova szöknek az egy nap alatt észrevétlen összegyűjtött gondolatok? Miért érzem a hús, az izmok, a rostok keménységét, a puszta anyagot bőröm alatt? És miért látok egy üres vázat, egy bamba arcot visszatökröződni a monitor fekete üvegén, mikor leülnék szolgai módon gépelni? Hol az anyag ilyenkor? Nem is marad más, csak az önstilizálás.

Virginia Woolf olvasója voltam

„…valamennyien a bőrünk alatt hús vagyunk és vér vagyunk – férfiak s nők egyképp?”

avagy a saját szoba miként nyílik a már elhagyottakba 

Miért hasznos "felfedezni" egy írót a megírottak évszámait figyelembe véve? Woolf regényeinek kronológiáját szem előtt tartva, vagyis igazodva a művek születésének egymásutániságához az olvasás során (Jacob’s room, Mrs Dalloway, To the lighthouse, Orlando, The Waves, The Years, Between the acts), a stílus fogalmánál egy mélyebb rétegre lehet felfigyelni: a stílus keresésének útját, vagyis magának a stílusnak a kialakulását. Nem arról van szó, hogy Woolf korai művei kevésbé lennének értékesek, de a fejlődés fogalmát nem lehet kizárni, ám óvatosan kell bánni vele. A „woolf-i fejlődés” ugyanis nem azt jelenti – legalábbis számomra -, hogy adott egy regény, adott egy másik, s a második helyzeténél fogva (vagyis az, hogy később íródott) jobb lenne. Inkább arról, hogy a Woolf regényeit ezen egymásutániság vonalán olvasva kirajzolódik az átmeneteke sorozata, amely egyrészt jelez bizonyos előreutalásokat a később kiadott regények felé, másrészt jócskán benne vannak a visszahúzások azon művekhez, melyek a következőt mintegy bizonyos elemeiben előkészítették.

Virginia Woolf-hoz sem állhatott nagyon messze a kronológia (mint a stílus folyamatos csiszolódása) mentén végigvezetett gondolkozásmód. Persze, ez az időrend nagyon is személyes. Példa erre A regény tartományai című esszében felvázolt „irodalomtörténeti” felosztás, amely sokkal inkább az irodalom egyes szerzőinek, darabjainak, illetve magának az irodalomnak a személyes feldolgozását és az alkotásban való kihasználását hangsúlyozza, semmint egy egyetemesnek és alapjaiban megrendíthetetlennek, a mindenkori Irodalom csontvázának szánt történetet. 

E magatartás, az irodalom lényegéhez való hozzáállás mutatkozik meg egyrészt a Saját szoba terjedelmes szövegében, másrészt Orlando élettörténetében. Mindkét mű lényegében a nemek különbségének, illetve a különbség meglétének problémájára tér ki kisebb-nagyobb mértékben. Nem mondanám ugyanis, hogy ezekben ki is merülne a végkövetkeztetés. Az irodalom férfi és női ágainak elkülönítésének problémáján túl, sokkal inkább arról van szó a két műben, miként lehetséges szert tenni arra az „írói látásmódra”, amely nem arra ösztönöz elsősorban, hogy az ember (jó) íróvá váljék. Nem kell írni ahhoz ugyanis, hogy a valóság „helyes” szemlélése kialakulhasson, melynek lényege nem abban áll, hogy a világgal mintegy eltorzult töredékkel találkozzunk. A nemi megosztottság önfejű fenntartása ugyanis ezt a látásmódot képes csak visszaadni, s ami jellegénél fogva nem elegendő a (jó) irodalom műveléséhez, valamint a pontos történelemkép kialakításához, amely mintegy „alulról”, a névtelenektől, s történeteikből írható meg. 

A töredék ebben az „orlando-i” értelemben nem a hiányok biztos tudatát, hanem valamiféle egésznek a jelenlétét sugallják. A regény utolsó mondata: az elbeszélő elér e jelenhez. 1928. október 11. Az írás jelenének e váratlan kihangsúlyozása egyben azt sugallja, hogy az imént kétszáz oldalon leírt történetnek megvan a maga (egykori megtörténtsége révén) megmozdíthatatlansága. Vagyis mivel már megtörtént, mivel már a múlt része, a jelenből visszapillantva a történtek (Orlando élettörténete) kerek egész képet mutat magáról. Azonban az egész kép meglétének tudatában benne van szétszedés lehetősége is. A bemutatni kívánt történet elemeire szedhető, akár „a gerendán függő szaracén feje”, s újból összeszerkeszthető más és más formában. Két, a regényben vissza-visszatérő eseményt hoznék példaként: mikor Orlando a földön fekszik, s mikor először találkozik élete meghatározó alakjaival. A regény elején a címszereplő az imádott tölgyfa tövében, a hatalmas gyökerek között helyezi magát kényelembe: „…a varjak körülötte keringtek, a fecskék lecsaptak és cikáztak, a szitakötők zümmögtek, mintha e nyárest termékenysége és szerelmes tevékenysége egyetlen hálót szőne szíve köré.” Az „egyetlen háló” lesz az, ami a Szasával, a román hercegnővel, és Shel-lel való találkozások során megképződik. „…a varjak keringtek nagy büszkén a levegőben. Egyikükről egy acélkék toll hullott le a lombokra. Orlando igen szerette a vadmadarak tollait. Már kisgyermek korában is nagy kedvel gyűjtötte őket.” A madarak, a madárrajok képe előzi meg a Shel-lel való találkozást, hasonlóan ahhoz, amikor mintegy a román hercegnő „előhírnökeiként” szerepelnek.  A három „mellékszereplővel” való találkozás, nem más, mint az egykor egész képnek az újabb formában összerakott változata. A szereplők leírása ezért is emlékeztet a korábbi személyre. A varjak raja szétrebben, majd más formában újra összeáll. A szaracén teste új fejet kap. Ahogy a vadmadarak elrendezése, úgy a nemek is változnak, és Orlando-hoz hasonlóan magukban őrzik mindkét nem kiváltságait, s képesek Orlando folytonosan változó alakjaihoz igazodva „újraalkotódni”. Az íróvá válás útja így nyeri el azt a komplexitást, amely elengedhetetlen a tényleges alkotáshoz. 

 Orlando így „talán elkezdheti művészként alkalmazni az írást, immár nem az önkifejezés eszközeként.” A Saját szoba mintha a regényben foglaltak elméleti kivonata lenne bizonyos szempontokat szem előtt tartva, s persze, nem teljes egészében megfeleltetve. Ebben áll (az Orlandora is jellemző) androgünként való létezés, illetve az e szerint való szemlélése a valóságnak, legyen a jelenről, vagy épp a történelemről szó. Mert bár Orlando élettörténete háromszáz évet tesz ki a regényben, a nagy történelmi események, személyek, változások, háborúk nem szerepelnek a könyvben, a címszereplő nem vesz részt bennük. Mert a valóság jelenének és történelmének „akadémikus” elemzése mintegy kirabolja a valóságot, attól elszakítja, s egy fennkölt eszme irányítása alatt kinevezi a vérző darabot történelemnek. A valóságon okozott seb ugyanazt a problémát veti fel, amely a férfi és női irodalom kettőségében is jelen van: hiányosan látni ás láttatni egy egésznek vélt képet. Az akadémikus és művészi szemlélet különbségtétele nem azt jelenti, hogy utóbbi jellegénél fogva értékesebb a másiknál. A katedra megemelkedik kissé, ám a „kissé” épp akkora, hogy alulról már nem is látni a tetejét. Így válik a történelem elméletek, ideológiák, elvont képek rendszerévé, mentesítve a haszontól, amit az élet szolgálatában még tehetnének. Maradva a Saját szoba „fogalomhasználatánál”, ezt nevezhetnénk az „egyik agyféltekével való írásnak”. 

Orlandonak azért kell háromszáz év az alkotáshoz, mert a katedrák alatt suttogó hangáradatot, a varjak károgásának kibogozhatatlan zenéjét kell ritmusba vernie, amelyet nem az önkényes önkifejezés célja éltet, hanem a történelem művészi befogadása, azé a történelemé, amely nem az adott korra legjellemzőbb és legmeghatározóbb eseményeit, szokásait és személyeit emeli ki, hanem a művészi stílust, ami az Orlando angol eredetijében is ott kántál. A stílus és a hangnem, melyeknek hatásuk van, s amely hatás újrabeszélteti őket az Orlando lapjain. Az életre való hatásban keresendő a művészet lényege, e képesség megléte lehet menhelye az egyes műveknek a hirtelen megáradt századok folyamán. Szasa és a román hercegnő „emléke” teszi gazdagabbá Shel alakját Orlando szemében, és fordítva, a személyek hatásai, amelyek újraélednek az új alakokban, s amelyek vissza-, visszahozzák részeiben ezeket az elhagyott alakokat, s e kapcsolat révén elfelejtett régi, saját énüket. A hatás révén idéződik fel az egykori én, ez adja a különböző rétegek sorát a jellemnek, itt érteni meg, hogy Peter Walsh számára miért olyan fontos Clarissa fizikai jelenléte, s a névtelenek, a jelentéktelen dolgok szemlélésében felfogottak, miként áramolnak vissza a szemlélőbe, hogy e hatás által képessé váljon az írásra. „Ezt az összes, tökéletesen névtelen életet is le kell jegyezned…az asszonyokét, akik karba tett kézzel állnak a sarkon … Azonfelül még be kell világítanod magad is, mélységet és sekélységet, hiúságot és nagyvonalúságot, ki kell mondanod mit jelent számodra a szépség vagy a szürkeség, és hogy mi közöd a kesztyűk, cipők és szövetek szüntelenül váltakozó világához.”

A megőrződéshez a művészi megőrzés alkalmassága szükséges, amelynek energiája nem a nemek felosztása miatti sérelmekben vész kárba, hanem ettől függetlenül, egy jó androgün módjára, a névtelenek életének bemutatásában, azok részleteinek, a szüntelen benyomások rendszerezésében. Így válhatnak látszólag jelentéktelen tárgyak egy regény témájává, s így válhat egyetlen nap vagy akár háromszáz év egy élettörténet vagy élettörténetek tiszta levonatává. „Valamit, ami igen változékonynak és megbízhatatlannak tűnik – hol egy poros utat, hol egy újságpapírt az utca kövén, hol egy sárga nárciszt a napon … ez az amit ránk hagy a múlt … Mármost az írónak, úgy gondolom, megvan rá a módja, hogy többet tartózkodjék ennek a valóságnak a közelében, mint más emberek. Az a dolga, hogy rátaláljon, összegyűjtse és megossza velünk, többiekkel … furcsa és észrevétlen módon beleszól az érzékeink működésébe, valahogy sokkal élesebben látunk utána mindent, mintha lekerült volna a világról egy huzat, és élénkebben keringene benne az élet.”

A nemi hovatartozás felöli írásmód ezekről a jelentéktelen töredékekről feledkezik meg. Orlando nem a váltakozó korszellemeknek akar mindenáron megfelelni, de az egész megtapasztalásának érdekében ezt is ki kell próbálnia. A regény végi fénylő hold nem csupán az egyik nemet világítja meg, míg a másik árnyékben marad. Mindkettő osztozik a fényben, csak másként fénylenek. A keblét a Holdnak kitáró Orlando felkiált: „A vadlúd!” Az ide-oda cikázó madárraj újra összeolvadt, felette száll a repülőgép, Shel zuhan feléje, benne a regény más alakjainak vonásaival. Megérkezünk a jelenbe, éjfélt üt a harangtorony, egy téren vagyunk, ugyanazt hallja mindenki, a tér adja az alapot a szétrebbenő, majd más alakban összeálló névtelenek sokaságának. Kinézni a saját szobából az ablakon keresztül, ahogy teszi ezt az esszé elbeszélője egy bizonyos nap bizonyos órájában egy bizonyos londoni utcára, majd benyitni a közös nappaliba, amelyet immár az ablakon keresztül összegyűjtött jelentéktelen fragmentumok fénye világít be, akár a Hold Orlando meztelen melleit.