Apró ember próbál nagyot mondani egy téren, mintha immár kizárólag magának, az ismétlés helyének kikiáltva azt, ahol minden emlékezetes, s úgymond történelmi beszéd az ő szájából szakadt ki az elmúlt húsz év során. Ünnepelni hívta a tömeget, a békét hirdetni magabiztosan álló katonákkal a háta mögött, szavaival uszítva, s a megosztódás állapotát fenntartva, ellenséget kreálva ott, ahol még nincs is háború. Mindezt egy levert forradalomra való emlékezés mocskos álarcába bújtatva, egy olyan forradaloméra, amelyből mára már nem is maradt más, csak eltúlzott mítosz, s kritika nélküli tisztelet. „Az egész világ meghajol ma a magyarok előtt” - mondja. S talán igaz is. Meghajolnak, persze, de korántsem a tisztelet parancsszavára, sokkal inkább azon okból, hogy jobban lássák a vánszorgó csigát, amire majdnem ráléptek séta közben. A diákok, gyerekek katonákra cserélve a háttérben. A kis ember pedig csak mondja. S talán igaza is van. A forradalom szelleme él. Minden célba ért és félrelőtt golyó ide vezetett. Hogy ő ott állhat. Sok minden sűrűsödött össze ebben a képben: Sztálin fején ugráló forradalmárok, macskaköveket dobáló szélsőségesek, magasba tartott jobbkezek, tönkrement kisvállalkozások, rendőrszállta iskolák, hónapról hónapra élő nagycsaládok egy garzonlakásba vagy épp „hivatalosan bejelentett” disznóólba tömve, alkoholista családapák a játékgépek előtt görnyedve, munkaügyi hivatalok előtt kígyozó sorok, fogak nélküli szájüregek, stadion a szülőházzal szemben, egy véres azeri balta, fiatalok a reptéren állva, vagy épp keresztüldöfve egy hegyes gombostűvel, amely, akár csak a halott lepkéket, a folyamatosan „jól teljesítő” földön tarja őket. S politika, politika, politika. Az ember bőrét átitatja a kényszer, hogy erről beszéljen, hogy ezzel foglalkozzon szinte állandóan, hogy ítélkezzen, s hogy álljon valamelyik oldalra, lehetőleg jól látható szalagot viselve, hogy ha szükséges, jó indokkal verjék ki a fogait. S persze a politikusok, akikkel ugyan semmi baj, csak épp annyi, hogy még életükben akarnak szobrot látni magukról, beleépítve, elrejtve, s megőrizve a megkötött masszába minden gőgöt és kicsinyességet, amely szánalmas elernyedt végtagjaikat mozgatja.

2013. augusztus 1-jén  a Térnyitó Fesztiválon felolvasott esszé szövege. Köszönet a Félonline csapatának: http://ternyitas.felonline.hu/alonso-quijano-otthon-marad/

Franzen Javítások című regényéről a Kulteren: http://kulter.hu/2013/10/az-egyszeruseg-elviselhetetlen-nehezsege-2/

Temetetlen halottak, avagy miként is kerül a Stummer és a Kaczynski név egymás mellé

Different attempts to be a (half)polish man - It is always ... to be continued

Note 5

Az őszi melankólia szándékos elmélyítése és a néha-néha szánalmas önimádat valóságos megtestesülése egy méretes sírkőben. Hosszú séta terve M-el a Powązki temetőben, mely terv szinte azonnal megtorpan a kapuban, miután jól ismert, s sokat átkozott betűk üdvözölnek, nem is oly messziről. Van valami bizsergető önön bevésett vezetéknevem olvasni egy temetőben, különösen, ha Varsó közepén látom mindezt. Talán egyszerű véletlen, talán valóban elfelejtett rokonok. Talán … Bár a gondosan felépített dramaturgiát kedvelő személyem nem nyugszik meg az ehhez hasonló, kiégett magyarázatokban, s inkább azt véli gondolni, hogy sokkal inkább egyfajta elrendeltség vezette ritka nevének lengyel megfelelőjéhez. Vajon hány Stummer botlik meg ebben a családi kriptában? Persze (ahogy a képen is látszik) nem is egy, de ők mind a kő alatt végezték. Bár az elrendeltség érzése éppoly nevetséges, mint egyes szám harmadik személyben beszélni önmagamról. A személyes életút önkényes és szabad „fikcionalizálása”. Azért mégiscsak egy egész Buddenbook-család csontjai fekszenek a föld alatt. Egy komplex családregény. Eltérő, s immár végleg feledésbe merült személyiségek egy kupacban, kezdve az „alapítóval” és egyben a sírhely első tagjával, Jan Stummerrel, az 1845 augusztusában elhunyt katonaorvossal. Gyerekek, feleségek, Walery, Emilja, Ludwik, generációk rétegződése és betetőződése, kiürült jellembábok, amelyek akárcsak egy antikváriumban talált régi fénykép szereplői, arra várnak, hogy talán egyszer valaki rájuk talál, s elhomályosult történetüket, ha ugyan egy másikkal is, de helyettesíti. Azonban egyelőre csak állok a sír előtt, mint a kis Johann követelőző apja, s az apjában megtestesülő bukott család képe előtt. A kezdeti ámulat fokozatosan enyhül, miközben M-el a halott Varsót tapossuk, s bár szellemek nincsenek, különösen nem egy temetőben, mégis akad egy-egy esemény, ami egy kísértettel való találkozáshoz hasonlítható. Öltönyös, kannát és nejlonzacskót cipelő testőrök látványa semmiképp sem megszokott, azonban sírnál imádkozó politikusokat már volt szerencsém otthon is látni (Orbán az izsáki temetőben). Persze, ha valaki az édesanyja sírjánál teszi mindezt, több mint elfogadható. Mégis, percekkel később, mikor útjaink újra keresztezték egymást, Kaczynski megvető tekintete úgy folyt le rólam, mint vízálló dzsekiről az odatévedt esőcsepp. Egy alacsony öregúr fiatalok iránti ellenszenve? Vagy az otthon kapott bélyeg itt is izzik a homlokomon?

Komunizm i kapitalizm

Different attempts to be a (half)polish man - It is always … to be continued

 Note 4

Kísértet járja be varsói utcák szegleteit. Elhullott eszmék, és töredékes mondatok kétségbeesett kísértetei. Mert az ideológia is csak akkor válik úgymond a mindennapok részéve, mikor már erejét vesztette, mikor már csak hátrahagyott tárgyak tanúskodnak az egykori meglétről, mikor a nosztalgia és az emlékezés is elsorvad az eszmével együtt, amely, ha csupán egy ideig is, de életben tartotta őket. Nem mindent hajítanak az emésztőbe, az ott élő férgek és meghízott csúszó-mászók döbbenetére. Van, amit a felszínen felejtenek, ami megmarad annak, aminek eredetileg is alkották: beteljesülésre váró jelképnek, szimpla modellnek, amelyet követni kell, s amely mégis abban bukott el, hogy megpróbálták követni. Izmos anya kíséri még izmosabb gyermekét az iskolába, miközben a munka és a kötelesség „kényelmes szigora” telepszik vonásaikra; elszánt fiatal fiú tekint előre, kissé megemelve a magabiztosságot árasztó arcát. Mindez a belváros közepén, a gyűlöletes kapitalizmus épp aktuális reklámjaival keretezve. Körbezárva. A környezet átalakult, az arcvonások nem igazán. Kissé befeketedettek. Csupán a kép, amely felé tekintenek nem változott: sötét, mint egykor, pedig talán lehetett volna belőle valami. Talán volt is. Ha más nem tapasztalat, amelynek elsődlegessége annyira áll tőlem távol, mint a szocializmus eredeti céljai a megvalósulástól. Nosztalgia? Azt csak az érzi, aki át is élt valamit. 1988-ban születtem. Egy korszak akkor összeomlott Európa nagy részén. Inkább elhárítom az „új generációba” való tartozásom. Túl nagy felelősség. Születésem ideje tehát korántsem jel, hanem egyszerű véletlen. Aki az ellenkezőjét állítja csak áltatja magát, miközben olyasmibe ragad, s olyasmiben merül el, amitől szabadulni akar. Az egykor történtek hatása azonban nem letagadható. S el sem hárítható. A robosztus szobrok jeges leheletét érzem a tarkómon minden reggel a villamosra várva. „… egyesüljetek...” – nyögi a haldokló hang, amelyet úgy nyom el az ébredő város zaja, amennyire válik elválaszthatatlanná a dolgozó diák és a tisztasági betét reklámjának különbsége. Tartósított hullák. Ahogy John Reed térdel Lenin előtt. Mielőtt felállhatott volna, meghalt, s sírba vitte azt a dicsőséget, amelynek szétesett darabjaiból táplálkozott az „új generáció”. A „tíz nap, ami megrengette a világot” immár kizárólag a papíron létezik. S az itt felejtett kövekben. „…egyesüljetek…” – hangzik újra. Személyem fontosabb, mint az egyesülés kényszere. Talán fiatalkori naivitás, talán létkövetelmény: kialakítani egy világot, ott, ahol a legcélszerűbb. A talpam alatt. Azután talán jómagam is feltekinthetek, akár az épületbe faragott fiatal bányász, aki épp abba a gödörbe esett bele, amely végig ott tátongott előtte.

A tegnap éjjeli álmom mintegy hozta a megszokott rendszerességet. Bár rémálomnak nem igazán lehetne nevezni, kissé vészjósló ez a vissza-visszatérés. Igaz az is azonban, hogy örömmel fogadok minden olyan jelenséget, amely sekélyes jellememet, legalább egy bokányira, elmélyíti. Ha nem is rémálom, de visszatérő. S persze kellő mennyiségű analizálással a rém- jelző is ráillene. A régi lakásunkban vagyunk, mintha a több mint tíz évvel ezelőtti költözés meg sem történt volna. Apám a szobában alszik. Valaki csenget. Egy ismerős, de nem igazán szeretném beinvitálni. Óriási a kosz. Ennyi. Az izzadva felriadás sincs meg, csupán egy halvány „érzelemfoszlány”, ami több mint tíz évvel, azzal a lakással együtt elhagyott. Legalábbis azt hittem. Akkor mindez a már elmúltra vagy egy keserű jövőképre vonatkozik? Vagy az elfogyasztott sör háborúzik agysejtjeimmel? Furcsa kettőség. Amíg minden erőmmel kerülném a múlt megismétlődését, arccal előre egy mélyen kiásott gödörbe zuhanok. Mint József tíz bátyja a sivatagban leszegett fejjel. El kellett hagyniuk az apai házat, hogy ne ártsanak testvérüknek. Szinte rohantak a Káin-lét lehetséges ismétlődése elől. József azonban utánuk ment, tudattalanul utánozva a semmit sem sejtő Ábel-szerepét. Végül is csak belehajították a kiszáradt kútba.