2013. május 31., péntek



Anyámnál a kórházban. Kérdi, miért nem mosolygok. Magam sem tudom, miért viselkedem vele így. Később felhív, s bocsánatot kér. „Miért” – kérdezem. Kizárólag én tartozom bocsánatkéréssel. P.-vel szótlan vagyok. Látom, hogy zavarja, nem mer szólni hozzám. Én mégsem tudok beszélni. Mintha egy filmben szerepelnék, amelynek az utolsó percei pörögnek. A kép lassan kifakul, a színek eltűnnek. A végefőcímet senki sem nézi meg. Akár a Gondry-féle Tajtékos napokban, amelyet tegnap végre sikerült megnéznem. Találkoztam T.-vel. Szerdán utazik Amerikába. Azt tanácsoltam neki, amit egy nappal korábban A.-nak is: ne jöjjön vissza ide. Beszélgetések M.-vel. Talán sikerült végre kifejeznem neki a hiányát. Mintha kitépték volna a jobb karom, amit csak később kaphatok vissza. Addig a ballal kell írnom. Azzal azonban nem tudok.

With my mother in the hospital. She asks, why am I not smiling. Honestly, I don't know, why I behave like this in front of her. She called me later, and said, she was sorry. "But why?" - I asked. The only one who should apologize is me. I stay silent when I meet with P. I can see that he's confused and doesn't have the courage to say anything. But even then I cannot start the conversation. I feel like I'm in a film, which will end in a minute. The picture is slowly going dark, all the colours are disapearing. And no one is watching the end credits. It reminds me of Gondry's film - Mood indigo, which I finally managed to see. I met with T. She's going to the USA on Wednesday. I advised her the same I advised A. the previous day: don't come back. Conversations with M. I think I finally managed to express, how much I miss her. It's like someone cut off my right arm and I can have it back only some time later. Till then I have to write with my left hand. The problem is I don't know how to write with my left hand. 

Beszámoló és kritika Nagy Dénes Lágy eső című filmjéről a Kortárson
Kissé megnyirbált írás, a lényeg, az utolsó bekezdés teljesen hiányzik. Sajnos, így a lényeg maradt ki a cikkből: a Lágy eső egy nagyon gyenge Tarr Béla-utórezgés. S már Tarrból is elég volt.
http://www.kortarsonline.hu/2013/05/film-lagy-eso/15786

2013. május 29., szerda



Veszprém. Majdnem két év után. Eszeveszetten kutatom magamban azt, aki itt maradt. Töredékek, szilánkok a régi barátokban, valahogy próbálom mutatni az újat, aki lettem, ne azt lássák, aki itt maradt. „Ki az az S.K.?” – kérdi tőlem. Közhelyekkel táplált kérdésekre nem adhatok választ. Mit tudom én. „A mi generációnk híján van a válaszoknak” – mondom bölcsen később. Kapcsolatoktól, drámáktól, halkuló nevetésektől és egykor kifújt cigarettafüstöktől nedves várfal. „Majdnem pontosan 5 évvel ezelőtt itt kezdtem” – mondom G.-nek. „Azért remélem nem bántad meg.” „Persze, hogy nem” – válaszolom. Ám azt a 20 éves fiút kiküldeném a teremből.

Veszprém. After 2 years I was there again. I was seeking distractedly in myself the boy who remained here. Fractions an shards of glass in my old friends. I just tried to represent the new person who I became. I didn’t want to show the old one who remained here. „Who is S.K.?” – he asked me. I cannot answer this kind of trivial question. I don’t know. „Our generation represents the lack of anwers” – I said wisely later. The wall of the castle is wet with relationships, dramas, soft laughing and from the cigarettes we smoke few years ago. „I begun here almost accurately 5 years ago” – I said to G. „I hope you didn’t regret it.” „Of course not” – I answered. But I would send away the young boy who were sitting here that time.

2013. május 27., hétfő



„Itt nemzeti dohánybolt nyílik” – olvasom a városban. A nemzeti virágzik, a falak erősek, ami idegen, azt előzni. Az erőszakos nacionalizmus nem éppen új, sokkal inkább megszokott jelensége: a nemzeti érzés kifejlődése. Mi a másik oldal? Nem kifejlődés, hanem maradandó károkkal járó visszafejlődés. Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Mások és ellenségek című fejezete: „Hogy az ember meghatározhassa önmagát, másokra van szüksége. Ellenségre talán? Egyeseknek épp erre. … Az önbecsülés egyén-meghatározó szüksége a »mi csoportunk jobb, mint a másik« hiedelmébe vezeti őket. … Az identitásnak szüksége van megkülönböztetésre. A megkülönböztetésnek összehasonlításra, az önmeghatározás útja az, hogy »mi« másabbak vagyunk, mint »ők«. … A csoport eme egoizmusa végül elvezet az igazoláshoz: A mi utunk jobb, mint az övék.” Pocahontas találkozása a vérszomjas fehérekkel. A fehérek a kannibál indiánok földjére lépnek.

„Here will open a national tobacco-shop soon” – I read in the town. The conception of national is flourishing, the walls are strong, we will expel the foreigners. The accustomed phenomenon of violent nationalism: the prosperous national identity. But what is the other side of the coin? There is nothing to flourish, there is only the regression with serious damages. Samuel P. Huntington: Who are we? The chapter of ’Others and enemies’: „To define themselves, people need to an other. Do they also need an enemy? Some people clearly do. … The need of individuals for self-esteem leads them to belive that their group is better than other groups. … Identity requires differentiation. Differentiation necessitates comparison, the identification of the ways in which »our« group differs from »their« group. … Group egotism leads to justification: Our ways are better than their ways.” Pocahontas meets with the bloodthirsty white people. The whites seize the cannibal indians' land.

2013. május 26., vasárnap



Lassan alakult át a környezet körülöttem. Miután elindultam ebédelni anyámhoz, szinte lezuhantam a járdaszegélyről. Jóval magasabb volt, mint korábban, pedig látszólag nem lehette semmi nyomát látni annak, hogy valaki, akár egy eltévedt munkás, megváltoztatta a megszokások rögzített rendszerét. Leporoltam az ingem, majd körbenéztem látott-e valaki. Mosolyt kentem az arcomra, a piszokkal együtt. Megérkeztem és ültem, anyámmal szemben, aki kétségbeesve próbálta fenntartani a társalgást, a szavakat, amelyek nem hagyta el a számat. A fogam közé szorultak, akár a zsemledarab, aznapi reggelim lassan rohadó tárgyi emléke. A parkban voltunk, próbáltunk leülni valahová, de a padok, akárcsak a járdaszegély, megnőttek, támlájuk épp a napot takarta, csak néztünk fel rájuk, mint a fa ágai közé szorult labdára. Esélytelen. Anyám biztosan nem tudná megmászni a pad kőlábait, hogy elérhessük a tetejét. Lemondtunk tehát arról, hogy fentről figyeljük a beszélgető kutyákat. Majd eleredt az eső. Anyám és P. szárazok maradtak, mintha minden csepp az utolsó pillanatban megkímélné őket, s minden erejét összeszedve irányítaná magát máshova, a cipő melletti betonra, hogy ott boldogan szétplaccsanhasson, akár a sóhajtó vizelet a fa kérgén. Én bőrig áztam. Próbáltak takarni, védeni, miután észrevették szerencsés helyzetüket, nem mindennapi kiváltságukat. Elbúcsúztunk, majd elindultam haza. A járdaszegélyt sikerült megmászni, de az óriásira dagadt lépcsőfokokat, amelyek az ajtóhoz vezetnének, már nem. Elfáradtam. Lepihentem a lépcső tövében. A kultúra hirtelen olvadt le a bőrömről. Fülemből esővíz szivárgott.

2013. május 25., szombat



Nem menekülhetsz az aggódások sorozatától. Nagymamám kérdi, hogy minden rendben van-e velem. Persze, válaszolom, nem kell aggódnia, csak nem épp könnyű 25 évesnek lenni ma Magyarországon. Este komoly és hosszú beszélgetés M-el. A végeredmény megnyugtat. Kissé szemrehányóan azt mondja, hogy rosszkedvűvé teszek mindenkit. Legyek kicsit optimista. Optimista? – kérdem. Szerintem a lehető legoptimistább hozzáállás az ország elhagyásának terve.

You cannot escape from the range of worries. Do you feell all right? – my grandma asked. Yes, of course, I answered, she doesn’t have to worry, it’s just not easy to be 25 years old living in Hungary nowadays. I had a long and serious conversation with M. in the evening. The outcome of this discussion was reassuring for me. She said slightly reproachfully that I always made others feel bad. I should become more optimistic. Become optimistic? – I asked. I think I represent a very optimistic behaviour: the plan of leaving this country.

2013. május 24., péntek



Mi ez a blog? – kérdezhetném magamtól. Tiszta lenyomata lenne napjaimnak, gondolatoknak nevezett közhelyeknek? Nem hinném, ahhoz túl sokat hazudok. Vagy inkább túlzok. A lényeg, személyem túlságosan is érdektelen ahhoz, hogy nap mint nap röviden megrajzoljam a velem történteket. Túlozni kell, hamisítani. Persze, némi igazság belefér. Mondhatni válságban vagyok. És? Vagy épp zárkózott természetem egyfajta megnyilvánulása lenne? Amit nem mondok máshol, leírom ide? Nincs zárkózott természetem. Csupán gyerekes. A gyerek pedig mosolyogva rejtőzik anyja mögé, ha valaki kedvesen szól hozzá.

What is this blog? – I would ask myself. Is this a clear proof of my everyday life and the common places which I call thoughts? I don’t think so. I’m always telling lies. By the way, these aren’t simple lies. These are overstatements. The main point is that my personality is too uninteresting to use for writing about what happend to me each day. I have to make overstatements, I have to falsify some facts. Of coure, there are some true things. I could say I am in a little crisis. And? Or  would this blog be a manifestation of my unsociable personality? The things I have never spoken about I just write down here? I don't have an unsociable personality. I am simply childish. I am the child who hides behind his mother's back and smiles when some stranger speaks kindly to him.

2013. május 23., csütörtök



Az utolsó vizsga, Ma. kérdezget, majd figyelmeztet, hogy olvassak Eötvös-regényeket. "Egy egészen fantasztikus figura" - mondja a jól ismert, sajátos beszédstílussal. A.-val a jövőmről beszélgetünk, azt mondja, teljesen megérti, miért nem folytatom a tanulmányaimat. Visszautasítások, és kegyes hazugságok napja, finoman leplezni azt, hogy mennyire gyenge vagyok. Hozzászoktam e magatartáshoz. Terveket szövök, nincs jövőm, csak folyamatos készülés. Hiszen tervre annak van igazán szüksége, aki híján van a jelennek. 

The last exam, Ma. is asking me questions and then advise me to read some Eötvös-novels. „He was a fantastic writer” – he said with the well-known, specific tone in his voice. I was speaking with A. about my future. She said, that she completely understood  why I hadn't chosen to learn more. A day of rejections and lenient lies, I just want to cover that what makes me so weak. I got accustomed to this behaviour. I’m making plans, I have no future just the endless preparations. Because if somebody has no present, he needs some plans. That is the only thing what he possesses.

Időközi jelentés: csak a napok telnek.

A quick report: day after day.

2013. május 21., kedd



B. azt mondja mennyire beesett az arcom. Bólintok, nem is tudom mit válaszolhatnék, látom magam is. Lassan egy hete alig eszem, szinte nem is alszom. S ami a lényeg, szinte egy sort sem írok. Érdekes megfigyelni a testem reakciót, ezt a tompán nyomasztó érzést, amely leülepedett a gyomromban. Este mozi. Nagy Gatsby. Elmarasztaló kritikák. Szerintem jó film. A könyv jut az eszembe. Ha jól tudom megjelenésekor hasonló negatív visszhangot keltett, mint most a film. A mellékszereplők kissé sekélyesek. Gatsby figurája tökéletes. Néhol talán a Luhrmann-giccs nem illik a történethez. A 3D teljesen felesleges. Hiányzik a korkép, amely az eredetiben benne volt. Itt Gatsby karakter. Fitzgerald-nál típus. Ha a karrier szempontjából a múlt elengedhetetlen, akár ki is lehet találni azt. F. azt mondja, sose tudja, mi jár a fejemben. Nevetve felelek, hogy semmi. Csupán álca, csakúgy, mint a vigyor, ami válaszom őszinteségét takarja. Késő este. Beszélgetés M.-el. Elmondom, mennyire megnyugszom ilyenkor. Reggelre azonban visszaáll a görcs.

B. mentioned how pale my face is. I nodded, I didn’t know what should I have said to her, I could see it very well. It's almost a week since I hardly eat something and even my dreams are very bad. A main point is that I wrote just a few rows for the last days. Even so it is interesting to watch myself, the reactions of my body, the overwhelming feeling which is subsided on my stomach. We were at the cinema in the evening. The Great Gatsby. It got a lot of bad critics. I think it was good. The book came upon my head. As far as I remember the book got similar negative critics when it was released. The supporting cast was futile. However Gatsby was perfect. The Luhrmann's kitsch didn’t work in some places in this story. The 3D was competely unnecessary. The picture of that time is what was missing from the film even though that is very important element in the original story. Now the Gatsby's character in the film: in Fitzgerald’s writing he was a type. If the past is indispensable for the career, you are able to create the past. F. said she never knows what I’m thinking about. I laughed and answered that I don't thing about anything in particular. It is just a mask like the sneer which covers the sincerity of my answer. It was late when I had a conversation with M. I told her how I become how tranquil I am when I’m speaking with her. But the spasm always returns in the next morning.

2013. május 20., hétfő


Mindössze két dologra van szükségen a túléléshez: önfegyelem és önirónia. Ha az első nincs, röhögve figyelem lassú összeomlásom. Ha az önirónia hiányzik…nem is léteznék.

To survive I only need two things: self-discipline and irony. If I am out of the first I will watch my own collapse with a loud laughter. When the irony is gone... I won't exist.
 

2013. május 19., vasárnap


Céline írása Semmelweisről: az egyén sokkal inkább a világ körülményeinek játékszere, semmint önön életrajzának. Nem valami érdekében megszületni, hanem azzá válni, amit e körülmények elvárnak. A háttér alakítja ki a személyiséget. C. írása szakdolgozat. Orvos akart lenni. De íróvá kellett válnia. A XX. század eleje nem engedélyeztek más utat. C. nem leírta S. viszontagságait. C. drámát adott S. életének, amely már nem a valóságon alapult.

Céline’s essay about Semmelwies: the individual is just a toy in the face of circumstenses of the world and not of his own biography. He cannot be borned on behalf of something. These circumstances shape the individual. The background forms the person. C.’s essay is a thesis. He wanted to be a doctor. But he had to become a writer. In the early XX. century that was the only way for him. C. did not write about S.’s adversities. C. dramatized S.'s life, which already did not base on the reality. 

2013. május 18., szombat


A féltékenység nem elítélendő – mondom. Sőt bizonyos szempontból a bókolás egy távolról fenntartott formája. Sőt, nem is a másik félre irányul. A belülről felmaró érzés fenntartja a délibábot, amely idő után megfogható oázissá alakul. Csupán várni kell. Hiszen akkor vagy, ha hiányzol – lopom az idézetet. Hogy féltékeny lennék? Nem hinném. Csupán így tartom tisztán az arcod.

You cannot condemn for jealousy – I said. In fact, you can even consider it a strange form of compliment. What is more it is not refering to the other person. This uncomfortable feeling sustains the mirage which in time will change to a tangible oasis. You must wait. You are missed therefore you are – I stole the quotation. Am I jealous? I don’t think so. This is the way how I’m keeping your face clear.

2013. május 16., csütörtök


Utolsó nap az egyetemen. Gyors sör a város szívében a többiekkel. Csupán egyszerű mondatokkal tudok beszámolni róla. Semmi stilizálás, semmi fennköltség. Semmi nosztalgia vagy bizsergés. Egyszerűen csak kiléptem az ajtón, ahogy azt mindennap megtettem. Nincs átlépés, csak a naptól meleg kőlépcső az egyetem kapujának túloldalán. Párás a pohár, mintha izzadna. Visszafogott beszélgetés. A mámor, a várt öröm közönyös elfogadásba fordul át. Kijöttünk, igaz. Egyszerűen csak kisétáltunk.

My last day at the university. I had a quick bier with the others in the heart of the city. I am able to report with just simple phrases. I cannot stylize and write about it with sublimeness. I do not feel any nostalgia. I just stepped across the door like every day before. There is no transition, just the hot pavement on the other side of the gate of the building. The glass is wet from steam, as if it sweated. We were speaking in a low key. The rapture, the pleasure which I expected to feel turned into an unconcerned acceptance. We stepped out. That is true. Just simply walked out.

2013. május 15., szerda


Elveszett generáció - mondják folyamatosan. Utolsó napok az egyetemen, kezdem érteni az "elveszett" jelző maró súlyosságát: a felkészületlenség érzése, a halvány jövő és tenni akarás bizonytalansága. A test nem veszett el. Csupán ennyi maradt. Elveszett generáció, furcsa érzés, talán meg kellene örökíteni milyen ma, itt fiatalnak lenni. Egy első regény. Tegnap N.D. rövidfilmje: Tarr Béla talán mégsem hagyta abba a filmezést. Eredeti akart lenni, de csak ismételni tud. Negatív hatása a nagyoknak: nem lehet szabadulni tőlük. M. kérdi mi a tervem. Nem szeretem az ehhez hasonló kérdéseket. Rájövök, hogy mindenre nem vagyok képes gyorsan válaszolni. Vagy csak egyszerűen válaszolni. Valami eredetit kellett volna mondanom. Dadogtam. "A lényeg, hogy benne vagy" - jut eszembe később.

Lost generation – they say constantly. Last days at the university. I begin to understand the intensity of this notion: the feeling of unreadiness, dim future and the uncertainty of achieving something. The body is not gone. It is the only thing that remains. Lost generation. It’s funny felling. Maybe I should perpetuate what does it mean to be young now and here. Maybe in the first novel. Yesterday I saw a shortfilm by N.D.: Béla Tarr didn’t stop making films. He wanted to be special, but he is only able to reiterate. This is what he can. The negative influence of the big ones: you cannot get rid of them. M. asked what is my plan for the future. I do not like this kind of questions. I realized, I am not able to anwer quickly for every question. Or just I simply cannot answer. I should have said something special. I stammered. „The main point is that you are there” – came into my mind later.

2013. május 13., hétfő




A kérdés, hogy miért nem szeretem az országomat hasonló ahhoz, mikor Meursault-t kérdik, miért nem sírt a saját anyja temetésén.

The question why I do not like my country is similar to when Meursault was being asked why wasn’t he crying on his own mother’s funeral.

2013. május 12., vasárnap



Kora este. Visszaút Budapestre. Zs.-vel utazom. Azt mondja mennyire jó Bécsben. Figyelmesen hallgatom, manapság különösen érzékennyé és érdeklődővé váltam a külföldi életet illetően. Arról beszélünk, mennyire lehetetlen itt elérni valamit. Mennyire reménytelen. „Itt nem tudsz tervezni – mondom – , egyszerűen csak élni.” Csak létezni, akár egy elhajított konzervdoboz az út közepén. Csak várni arra, hogy valaki pár méterre arrébb rúgjon. Tatabánya úszik el lassan az ablak mögött. Balról a jól ismert nyomortanya, jobbról az óriási turul figyel. Minden párbeszéd erről szól, gondolom. Másról már nem is lehet beszélni. Pedig másról akarok beszélni. Zs. két tanácsot ad: ne rágjam a körmöm, s menjek el innen minél előbb. Bólogatok. Igaz. Képes leszek a tíz forintost is felvenni a földről. Vagy már le sem kell hajolnom érte. Ebben az országban élni olyan akár egy korai McCarthy-regényben lovagolni. Mint a trilógia egy főszereplője. Múltja csupán azért van, hogy jelene létezhessen. Vékony réteg. Jövőképe pedig azért hiányzik, hogy e jelen könyörtelenül megmaradhasson, akár a befagyott víz. Hogy ki se alakuljon.

Early evening. Back to Budapest. I was traveling with Zs. He was telling me what a good life he has in Vienna. I was listening thoughtfully. Nowadays I have become a little sensitive and inquiring when life abroad is mentioned. We were speaking about the impossibility to achieve something here. How hopeless. „You cannot make plans here – I said −, you can just simply live your life.” Just existing like a tin which is thrown away in the middle of the road. Just waiting for somebody who will kick you away. We are leaving the town of Tatabánya. On the left side there are the well-kown slums, on the right side theTurul bird statue. It came to my mind that all the recent conversations are about the same. It seems impossible to change the topic, even though I want to. Zs. gave me two advices: don’t chew your nails and leave this place as soon as possible. I nodded. That was true. I will be able to pick up the coin from the ground. Or I don’t have to bend down for that any more. Living in this country is like riding a horse in McCarthy’s early novels. Just like a leading character from his trilogy. The reason he owns the past is just to possess the present. It is a thin layer. And there is no future, so the present can remain relentlessly, just like a frozen water. This way the future cannot happen.

2013. május 11., szombat



Azt mondta, hogy túlzok. Pedig ha tudná, hogy mennyire tisztában vagyok szavaim gyerekes túlzásaival. Azt is mondta, nekem az lenne a legjobb, ha ő egészen nap a szobában maradna. Bevallom, igaza van. Az valóban megnyugtatna – feleltem őszintén, mosolyogva. Nehezen fogadom el, hogy valami kilóg az irányításom alól. Rohantam haza, hogy beszélni tudjak még vele. Kora este esett az eső, tanúskodtak a pocsolyák, amelyeket átugrottam, s amelyek feketeségében mintha fuldokoltak volna a csillagok.

She said I was exaggerating. I wish she knew that I am fully aware of the exaggeration of my childish words. She added that she knows what would be the best for me: if she has to stay in her room all day long. She’s right, I admitted. That would be trully reassuring for me – I answered with a smile on my face. It is unacceptable that there are things which aren’t under my control. I hurried home because I wanted to speak with her before she goes to bed. The puddles I jumped over on my long way home were the witnesses of the early evening's rain. It seemed that the stars are suffocating in the blackness of these puddles.

2013. május 10., péntek




Egy nap, amikor végre nem én vagyok a főszereplő. Érdekes cikk a BBC-n az internetes cenzúráról. Kikerült a világhálóra egy videó, amelyen egy alig 25 éves nőt fejeznek le késsel. Bevallom, jómagam is megkerestem az említett videót, arra azonban, hogy megnézzem, nem bírtam rávenni magam. A cikkben internetes szakértőket kérdeztek a cenzúráról. Jól ismert közhelyek: az erőszak korra, nemre való tekintettel káros hatással van mindenkire. Mintha ezekkel a klisékkel próbálnák eltakarni bármiféle cenzúra valódi lényegét: miféle kritérium szerint használnák? Könnyen a hatalom, a kormány kritériumának nyomása alá kerülne, annak politikai, vallási és egyéb oldalait indirekt közvetítve. Ám talán a cenzúra fogalma változott meg: a szabadság illúziójaként becsomagolt folyamatos megfigyelés. Mert mi a facebook, ha nem az új század egyik leghatékonyabban működő cenzúrája? Bárányok a kerítés mögött. Akik közülük középen állnak, talán nem is tudnak a kerítésről. Akik viszont közelebb a határokhoz, nem legelnek. Reménytelenül kiabálnak a többieknek. Julian Assange és a korszellem leküzdhetetlen paranoiája.

A day when I don’t have to play the leading character. I read an intresting article on BBC Homepage about the censorship in the Internet. A brutal video was released on the net in which a young woman is being decapitated with a simple knife. I have to admit that I have found this video, but I didn't have any strength to watch it. Some experts were interviewed in the article. It contained the well-known stereotyped phrases: the witnessing of violence, regardless of sex and age, is harmfull for everybody. It looks like there exists some kind of groups which want to cover the truth with these clichés: the question of what criteria would be used? Any power, any government could pressure the Internet to consider their own criteria, indirectly transmitting their opinions, regularities and pictures about the world for political, religious or other aspects. Or maybe the idea of censorship has changed for now: unceasing monitoring which looks like the illusion of freedom. Because, for example, what is the Facebook? It is the best an the most efficient form of censorship. The lambs are surrounded by the fence. The middle of this drove don’t know anything about the existence of the fence. But those, who stand closer to the borders don't eat peacefully. They are shouting to the others hopelessly. Julian Assange and the invincible paranoia of our age's spirit.

2013. május 9., csütörtök


Talán bizonyos eseményekről csak egyféleképpen lehet írni. Az előző nap pár sora szinte szó szerint megegyezik egy három hónappal ezelőtt írt bejegyzés soraival. Talán másképp nem lehet, nem tudom elhagyni ezt a várost. Történések, melyek mintha megkövetelnék állandó és kimozdíthatatlan szavaikat. Csak ezeket felhasználva tudom leírni. Másképp akarok beszélni, de ugyanazok a hangok kavarognak a számban. Újra itthon. McCarthy. Átkelés. Mintha a tőlem idegen szöveg is igazodna a nap megállapításához. Az öreg meséje Billy-nek. Nincsenek különböző történetek. Csak egy történet van, amelyet minden elbeszélőnek másképp kell elmesélnie. Történetek, melyekre a szavak úgy száradtak, hogy már a határt sem látni. Lekaparni nem lehet, csupán szolgai módon rendezgetni.

2013. május 8., szerda



Elmúlt napok, kedvtelenség az írásra, erőltetett melankólia, frissen született nosztalgia olyan történések után, melyek jellegzetes illata még a bőrömön szárad. Elmúlt napok, lezárt események, csupán tudósítani lehet egykori megtörténésükről, beszélni róla még nem igazán, az érzelmek (ha van) még nem csapódtak le, valahol a fejem felett lebegnek függelék és támasz nélkül, hogy egyszer csak, egy váratlan pillanatban rám szakadjanak, egy pillanatra elnyomjanak, s még külön álló nehéz súlyuk csontjaimra, inaimra tekeredjenek, akár egy elfelejtett, megemészthetetlen, apró nejlondarab a gyomor egy sötét sarkában. Csak képek eleinte, töredékek, érzetdarabkák: az elmúlt napok, melyeket ugyan újraélni nem lehet, csak beszámolni meglétükről. Még a nap is kisüt a végére, forró aszfalt, halványpiros égésnyom a nyakon, egy kávézó Varsó főutcáján, magyarul beszélünk, ismert hangok errefelé, a szomszéd asztalnál a lukas zoknit és elnyűtt cipőt viselő férfi egyre többször fordul felénk, végül már nem bírja tovább: „Do you speak magyar?” – kérdi. Mesél magáról, talán kissé sokat, előkerül a fényképezőgép, M. meg is dicséri, majd a táskából előveszi a családi képekeket. Kirándulásról Utah-ban. Végül egy fotó mirólunk is készül, valamiképp megmaradunk, gondolom, ha máshol nem, hát e lengyel férfi fényképezőnek memóriájában. Csendes esték, a korábbi feszültség újra mutatkozik, végül éjjel ki is tör: közeledik az elválás, a másodpercek egyre csak ezt suttogják a falon, elalszom, s még egy ideig kísér e monoton hang, végül a megszokás segít megfeledkezni róla. Egy újabb utolsó reggel, egyikünk sem akar kimozdulni az ágyból, mintha így meg lehetne őrizni a délelőttöt, lezárni, akár egy üveg bort, ám illúzió ez is, az óra mutatói nem engedelmeskednek, csak nevetve haladnak előre. Kései ebéd A.-val, próbálom gyorsan inni a sört, az alkohol meghozza az angol tudást, valahogy pedig tompítani kell a közelgő elválás halvány kétségbeesését. Csak képek maradtak. Csak a képekről vagyok képes beszámolni. Repülőtér. Állomás. Vonat. Üveg. Mögötte M., rajta pedig jómagam tükröződöm, eltorzulva, idomulva az üveg felszínének enyhe domborulatain. Repülő, végre felszáll, alattam a város (égnek az éjszakai fények, mintha égne az egésze e mozdulatlan lángokban), alattam egy csésze leülepedett kávémaradvánnyal, egy kinyújtott papucs, nedves fogkefe, ottfelejtett hajszál a kád peremén, két üres polc, s egy karcolás a tapétán, amelybe körmömet mélyesztettem egyfajta jelként. Másnap állásbörze B.-vel, nevetünk az egészen, tudjuk, most izgalomba kellene jönni, az mégis elmarad, s csak a kétségbeesés, a bizonytalanság növekedik, érintetlenül hagyva a kérdést: hol vagyok ma, s hol leszek évek múlva? Hol leszek alig pár hónap elteltével?

2013. május 4., szombat


Eleinte nem gondoltam arra, hogy el fog aludni a mellkasomon. A teste hirtelen, mindenféle előzetes jel nélkül adta meg magát; elengedte önmaga súlyát, elernyedt, összeomlott, magára maradt. Apró testének minden nehezéke a bordáimon terült szét. Idegrendszere még küzdött e hirtelen bekövetkezett öntudatlanság ellen, agya jeleket próbált küldeni az elernyedt végtagoknak: megmozdultak az ujjak, a törzse rándult egy nagyot, talán még fel is nyögött. Végül a fokozatosan kialvó éberség is feladta: az ujjak kisimultak, többé nem mozdult, leszámítva a lélegzés alig látható bizonyosságát. Ha már önön elalvásomat nem lehetek képes ilyen közelről és behatóan szemlélni, másénál had lehessek tanú. Persze, a megfigyelő pozíció is kényelmetlenné válik idő után. Nem akartam felébreszteni. A könyveim messze voltak. A telefont elérhettem volna (sakkozni), meg is próbáltam, ám mikor végre két lábujjam között tudhattam a vékony készüléket, feje lecsúszott a mellkasomról. Az idill véget ért.

2013. május 3., péntek


El kell gondolkoznom e blog kisszerűségének okain. Délelőtt valahogy Gumrecht blogjára tévedtem. Az I. Ferenc pápa beszédére reagáló bejegyzésen akadt meg a szemem. Na jó, nem tudom miért hazudok még itt is. Soha nem láttam Gumbrecht blogját, s végképp nem az új pápáról szóló bejegyzését. Valahol olvastam róla. Idéztek is belőle. Míg Gumbrecht a pápáról ír, én arról akartam beszámolni, hogy egy hirtelen jött, s eleinte jónak tűnő ötletnek engedelmeskedve emeltem meg M.-et. Majdnem eldobtam, mikor a fájdalom, akár egy frissen élezett kés hatolt a hátamba. Estére mozdulni is alig tudtam. Pápákról ma nem írok semmit. Még maradok magamnál.

I have to think about the triviality of my blog. Somehow I came across Gumbrecht's blog in this morning. I noticed what he wrote about pope Francis' first speech. Ok, I do not know why I am lying here. I have never seen Gumbrecht's blog, and I haven't read what he wrote about this speech. I just read about it somewhere. There was a quote from this text. While Gumbrecht is writing about the pontiff, I want to report my little accident which has happened to me today. The idea came to me suddenly. I just wanted to raise M. (above my head), but I wasn't expecting the pain which felt like a knife in my back. I almost threw her away. I wasn't able to move my extremities in the evening. I won't write about popes today. 

2013. május 2., csütörtök


Eltelt napok, csupa zavar jól látható határok nélkül: nyugtalanság, melynek jövőbeli emléknyoma nem a történések rendszerét, hanem az felgyülemlett érzések összevisszaságát hagyja örökül. E napokról pontos jelentést lehetetlen írni, csupán halvány képek, képrészletek, akár az elfelejtett flashback egy gyenge krimiben. Lengyelország. Hideg és esős május. Zord időjárás, akár zenei aláfestése a két főszereplőnek. Szánalmas, remegő alak rögeszmés kutatása a rózsa-mintás fotelen. Szótár az interneten. Kitörés. Csalódás és bizonygatás, hogy ez elmúlik, tudva jól, hogy ami már van, kialakult, eltüntetni nem lehet, csak elásni. "Ha nincs bennük semmi, miért törölted ki őket?" - kérdezhetném, de már nem akarom. Kirándulás. Kazimierz Dolny. A hátizsákban szendvics, két alma, könyvek és az előző éjjel minden perce. Nem beszélünk róla. Este. Carrie. Megnyugvás. Fáradság. Fürdés. Két térdem közül valami kikandikál a vízből. "Az mi?" - kérdi a lány. "Tudod, mint a jéghegy. Ez csak a csúcs. 90 százaléka a víz alatt van." - felelem. Idegesség és gyanú. Ismét megnyúgvás. M. megbetegedett. Fallada regénye angolul. Alone in Berlin. Hidalgo de Cisneros visszaemlékezései. Ágy és egy szabály erőtlen visszhangja: sose írj ide semmit a fa...odról!