Fegyelemhiány

Haladnom kellene a szöveggel, amelyet alig két nap múlva elő kell adnom, mégsem megy az írás, csupán a következő nap reménye marad, ami szükségszerűen bukásba fordul majd át. Ki kell aludnom magam, a fáradság és a hőség a lelkesedést öli meg. Nem vagyok képes mást megfogni, csak az absztraktat, ahogy valami konkrét dologért nyúlok, elveszik, akár a le nem jegyzett jó ötletek. Ha tényfeltáró cikket kell írnom, publicisztikát írok. Ha kritikát kell, esszé lesz belőle. A műfajok szigora rám nem akar hatni, pedig a fegyelem az, amelyre most leginkább szükségem van.

Patkányok az ablak alatt

Önön állandó félkész állapotomra kell eszmélnem, amely nem enged semmiféle megnyugvást, letelepedést. Ma délután patkányok cincogtak az ablakom alatt. Eleinte furcsa hangú madarakra gyanakodtam. Mi mélyíthetné el jobban, amúgy is hat lábbal a föld alatt nyugvó ironikus pesszimizmusom? – kérdem.

Karcag

Az alföldi kisváros szinte eltemet a porban. Csak pár óra séta a belvárosban mégis úgy nézek ki, mint gyerekkoromban, lent a szikladarabokká összeállt homokozókban. Próbálom gyűjteni az anyagot a cikkhez, miközben azzal kell szembesülnöm, hogy a karcagiak jó része nem is tudja, hogy híres birkapörköltjük immár hungarikum. S csak itt, Magyarországon válhat egy kun eredetű étel hungarikummá. Persze, hol is máshol? Egy ország, amely szép lassan fullad bele saját hagyományaiba, akár a levágott birkafej saját húsának levébe. Hazafelé két Szeged környéki lánnyal utazom. Mindketten Ausztriába mennek, J. már egy éve ott él. Szokásos hazai pesszimizmus, de legalább e mögött némi tapasztalat is áll. Rá akarnak beszélni. J. azt mondja csak gondoljam meg mit mondok majd a gyerekeimnek, ha itt maradnék, s kérdik miért élnek ilyen szarul. „Ennyire előre sosem gondolkozom” – felelem. B. szerint csak egyszer seggbe kellene rúgni. Látszik, hogy menni akarok. „Nem elmenni. Nem itt a lényeg. Változást akarok. A drasztikus változások híve vagyok” – mondom nevetve, álcázva mondandóm komolyságát. Talán mindennek a kezdetét szeretem csupán. Az időszakot, mikor a „valamit valamiért tenni” illúziója lelkesít. Akár egy kezdő versenyző a profik között. A rajtnál osztozik a győzelem lehetséges mámorában, majd kifulladva ismeri el az egész lehetetlenségét és hiábavalóságát még a menet közben.

Félonline, kritika

Kritikám a felonline.hu-n Boldog Zoltán Kihez beszél ez a faszi? című kötetéről
http://felonline.hu/2013/07/22/kikhez-beszelnek-ezek-a-faszik/#.Ue8UFKyBO5k

Abszurd

Az abszurd helyzet: az egyén képessége a felejtésre, a tagadásra, az átkozódásra, a véglegesnek szánt és visszafordíthatatlannak hitt elszakadásra. Tagadhatjuk mindazt, ami körbevesz, kivéve a rajtam kívüli történetek kavargó káoszát, amely mintegy születésemmel alakul át egyfajta önálló és egyedien megalkotott egésszé, az egyediség és az individualitás álcájába rejtőzve.

Nem vagy rossz, csak megformázatlan

B.-nek próbálok írásban mentegetőzni immár három hónapja tartó viselkedésemért, a közönyért és nemtörődömségért, a „mintha nem is léteznék” álcája miatt, ami eluralkodott rajtam. Nem szeretek mostanában beszélgetni – írom neki – hiszen mindenki a jövőmre kíváncsi, amely jelenleg korántsem tetszeleg a legtisztább képben. Elméletem továbbra is igazolja magát: azon olvasmányok kerülnek újra és újra elő, amelyek elfeledett szavaira szükségem van. Vagy talán fordítva: az egyes lelkiállapotok önkénye dominál, az erő, amely átformálja a szavakat, függetlenül attól, hogy valójában mit is jelentek, miről is szólnak. Másfél év után újra a kezemben a Halál hitelbe. Courtial ceruzával aláhúzott szavai Ferdinandnak ma talán másképp lüktetnek: nem vagy te rossz gyerek, csak megformázatlan. Mintha az egykori, kissé megkopott kijelölések nem lennének mások, mint tárolt tartalékai egy bizonytalan jövőnek. M. továbbra is szótlan, míg én lassan elfáradok, hogy szóra bírjam. G. egy korábbi viccemre emlékeztet, melynek  „mindig” mélyen vágott ruhájú tárgya éppen előttünk távozik a kollégium kijáratán keresztül: ha meglátom e dekoltázst egy darabig csak többes számban tudok beszélni.

A világirodalom én vagyok

A kissé közhelyes kérdés helyett, miszerint ha egy lakatlan szigeten kellene élned, mely könyvet vinnéd magaddal, mást tennék fel. Ha visszamehetnél az időben megölni egy írót, hogy ellophasd életművét, ki lenne az? Korántsem megválaszolhatatlan, de nevet nem tudnék mondani. Talán nem is lennének nevek, nem is lenne irodalom, csupán egyetlen, hatalmas életmű, egy óriási folyamat. Én lennék Homérosz és Bret Easton Ellis egy személyben.

E bejegyzésnek semmi értelme

„Hogy hívnak” – kérdi az enyhe alkoholmámorban lévő hölgy az alig két éves kislányt, miközben furcsa testhelyzetben elhelyezkedve integet neki, akár egy groteszk formába öntött szobor. A kislány természetesen nem érti ezt a viselkedést, s végképp nem a kérdést, melyet hozzá címeztek, s amelyre nem igazán tudja, miként válaszoljon. Már ha tudja egyáltalán a kielégítő válaszadás lényegét. Miért torzul el a nő, miért változtatja el a hangját, egyáltalán miért viselkedik úgy, mint egy értelmileg visszafejlődött, miközben úgy szólítja meg a kislányt, ahogy a kutyakölyköt szokás, tudatosan belenyugodva abba a ténybe, hogy válasz azok közül a hegyes fogak közül biztosan nem érkezik. Ilyenkor teszek nehezen különbséget aközött, hogy az úgynevezett rajtam túl lévő, önmagáért álló valóságban történt valami változás, igazságosan elosztva az emberek között a megszokottól jóval eltérő normális viselkedés okozóját, vagy épp fordítva, a változás bennem zajlott le e napon, kizárólag bennem, keserűvé téve a napot, irritálóvá változtatva a természetesen viselkedő „rajtam túl levőket”. Vagyok én, mondom, s csakis Én. Eszembe jut egy hideg, téli este B.-vel Veszprémben, miközben a frissen vásárolt, olcsó bor hamis mámorával akartuk enyhíteni a vizsgaidőszak végeérhetetlen unalmát: messze a hó fedte templomfal sarkában meglátok egy kisfiával sétáló apát, a fiú ide-oda szaladgál a hideg hóban, mire kissé megrökönyödve fordulok B.-hez, panaszkodva azon, miért nem köti pórázra, még a végén idejön. B. azt hiszi szórakozom, elenged egy mosolyt, amit csak ilyen gyenge poén kiérdemel, miközben szinte azonnal rájövök kijelentésem abszurditásán, sőt abszolút komolyságán.

Croatia, M. és a mediterrán melankólia

A mediterrán melankólia után … kezdhetném az első mondatot e hosszú kihagyás után, amely miatt egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, hiszen e blog írása arra az egyszerű, s mégis alapvető felismeréshez vezetett, hogy az írás csak robotmunka ne legyen. A mediterrán melankólia után, tehát, amelynek izzasztó párája inkább az élmények átélése, semmint azok lefestése felé fordított, újra itt, azon a helyen, amelyet immár csak elhagyni akar az ember, akár egy hosszú körmű, túlhordott csecsemő a méhben, aki belülről karmolva kínozza anyját, siettetve a megkésett világrajövetelt. Össze sem lehet hasonlítani a horvát tengerparti városokkat azzal, ami itt van: míg előbbi kéjesen tárja szét lábait, akár egy agyonhasznált prostituálthoz hasonlított Párizs Miller regényeiben, addig utóbbi évszázadok óta rejtegeti megvénült és kiszáradt kéjforrását, akár az életből kiábrándult, ráncos apáca. A türkizkék tenger időről-időre aláfestő háttérré alakul, mikor M. lép a szemeim elé, mintegy demonstrálva utazásom valódi végcélját: röpke egy hetet azzal lenni, aki halvány, s mégis kitartó illatfelhőket hagyott maga után hónapokkal ezelőtt. Az első napok a májusi eleji Lengyelországra emlékeztettek: fel-feltörő, majd elszunnyadó feszültség, amelyet a közeli elválás éltet, s amely különös egyetértésben, harmóniában és egymáshoz simulásban nyugszik el az utolsó napokra, s órákra. Némasággal szóra bírni azt, aki szintén nem akar beszélni. Horvátország, a kikötők, a strandok összezsugorodnak egy esti sétában, csókban, összebújásban, egy beszélgetésben, egy könnyes pillantásban a hamarosan visszainduló autóbusz előtt. Én integetek, M. csak áll, mozdulatlan, mégis távolodik, azon tűnődöm, vajon miért nem int vissza, majd eszembe jutnak korábbi szavai: ez nem búcsú. Nem lehet az. Pár napja vásárolt, mégis három helyen megrepedt lencséjű napszemüvegem alá rejtem kissé nedves szemgolyóimat, mintha épp most léptem volna ki a sós tengerből, ahol nyitott szemhéjjal próbáltam kutatni a kavicsos aljzatot. A többiek, a velem utazók, a pár perccel ezelőtti események szemtanúi enyhén mosolyogva próbálják tudomásomra jutatni szimpátiájukat, és tapasztalat nélküli megértésüket, miközben kezdem magam úgy érezni, mint Trisztán Wagner operájában, aki a parton állóktól kérdi, látják-e azt, amit csak ő láthat: „Das Schiff? Siehst du’s noch nicht?”

Kortárs - Celine

"Esszitika" Celine Semmelweis című könyvéről a Kortárs online-on:
http://www.kortarsonline.hu/2013/07/irodalom-celine/16467

Magyar Narancs

Riportom a Magyar Narancsban a jánossomorjai vendégmunkásokról:

http://magyarnarancs.hu/kismagyarorszag/ne-felj-csak-egy-idegen-vagyok-vendegmunkasok-janossomorjan-85448

A

Az abszolút transzparenség óriási és végzetes veszélye: senkivé válni a másik szemében, azzá a senkivé, akit egyszer már sikerült legyőzni, s sorozatos burkolatok alá taszítani. Nem lennék én sem zárkózott, sem titokzatos. Csupán védem azt, ami megsemmisíthet, s mutatom lényegként azt, ami bármikor bárki számára könnyedén levehető.