A mozdony és az utolsó kocsi közt - Jerzy Kosinski: A festett madár

Different attempts to be a (half)polish man - It is always … to be continued

Note 3

Egy alig 12 éves fiú fekszik a sínek között, miközben egy vonat száguld el felette. Egy apró elmozdulás, kiálló alkatrész, s koponyájának darabjai úgy szóródnak szét a köveken, mint egy odahajított üvegdarab. „A mozdony és az utolsó kocsi elhaladása közti pillanatokban olyan tisztának éreztem az életet, akár a gondosan megszűrt tejet. Az alatt a övid idő alatt, míg a vagonok zúgtam fölöttem, nem számított semmi, csak az az egyszerű tény, hogy élek.” Lengyelország hat éve a háborúban. S bár az ország megnevezve, lényegtelen a történet szempontjából. Talán az elbeszélői nyelv az igazán fontos. Kosinski rövid, száraz tőmondataitól távol áll az objektív, valóságot „hűen” ábrázolni kívánó szándék. Kegyetlen, s épp egyszerűségükkel eltúlzott mondatok egymásutánja. Megerőszakolt nők és csecsemők, megnyúzott foglyok, pocsolyákká összeálló agyvelő, szétszaggatott testek, kibelezett hullák a sínek mentén. Justine és Juliette vándorlása nem állt meg Sade-nál. A szürreális hirtelen csap át valóságba. Vagy talán fordítva: a valóság lett olyannyira visszataszító, hogy már csak a szürreális jelzőjével lehet körülírni. Az abszolút negatív regényhős: nem formáló, csupán elszenvedő. Egyszerű szemtanú. Egy minta mindössze a kor és a körülmények hatalmának reprezentálására. A jellem fejlődése nem a goethei úton halad immár: a test fejlődik, betartva a szükségszerű biológiai menetendet. Céline Ferdinandja (Utazás az éjszaka mélyére) hasonlít leginkább Kosinski hősére. Bár Ferdinand próbál alakítani, még ha e kísérletek rendre kudarcba fulladnak. Céline azonban nem húzta ki hősét a mocsárból. Ott hagyta rohadni, s a folytatásban (Halál hitelbe) Fedinand gyerekkorához megy vissza.  Kosinski nem arról ír, hogy az ember mennyire kivetkőzhet magából háború alatt. Nem állt meg e már sokszor fel-, s kihasznált közhelynél. Sokkal inkább a lehetőséget ragadja meg: az abszolút, s kegyelmet nem ismerő romlottság bemutatásának lehetőségét. Nem realizmus, sokkal inkább kései romantika. Ha a gonoszról akar írni, nem hagyhatja szóhoz jutni a jót. Néhol már-már nyersességében visszataszító regénye, bár ha nehéz is észrevenni, nagyon is optimista. Hőse számára nem a háború, s az ott átéltek a megpróbáltatás. A háború, a kínzások alatt épp azt tapasztalta, mint a regény végén a sínek közt feküdve, felette az elzúgó vonattal. A mozdony és az utolsó kocsi közti idő számít. A sajgó seb lüktetése az élet lüktetése egyben. A seb azonban lehet mélyebb, akkor már megszűnik a lüktetés. Mikor elszáguld az utolsó szerelvény. Az a megpróbáltatás. Csupán ennyi. Kezdeni valamit az élménnyel.

Kifektetett magyar szavak a Kultúrpalota alatt

Different attempts to be a (half)polish man - It is always … to be continued

Note 2

Van egy jelenet Terry Gilliam Brazil című filmjében, mikor a Robert DeNiro alakította karaktert ellepik a repülő nejlonok. Mintha fel akarnák falni őt. Ami végül sikerül is. A szereplő nyomtalanul eltűnik a reklámszatyrok sűrűjében. Mintha soha nem is lett volna alattuk senki. Valahogy így lennék jómagam is itt, Lengyelország közepén. Ellepnek a magyar szavak, melyekhez semmiféle érzelmi alapú ragaszkodás nem köt, csupán a kényszer, hogy nyelvem így forog a legkényelmesebben. Sok-sok „dobzse”, „nono”, „nowázsnye” és „tak-tak” kering fejem körül, amelyek ugyan megadják az egyediség halványan rebegő nyugalmát, amely különösen jól jön a reggeli és a délutáni villamos-utazások végtelennek hitt ideje alatt. Furcsa, bár épp sokszor átkozott magyarságom nyújtja azt a kincset érő kapaszkodót, amely, ha egy ujjnyira is, de kiemel az ún. „átlagember”-sokaságból ezeken az utakon. Az ehhez hasonló fölényesség-érzet azonban veszélyes. Ha ugyanis csupán illúzió, amelyben hétköznapiságom megmártózhat, védhetetlenül nevetséges lehetek. Persze, tenni is kellene valamit. E tenni akarás úgy üldöz, mint prédát a vadász, ám mégis mikor utolér, nem lát mást maga előtt, csak egy életéért remegő, jelentéktelen jószágot. De vissza Lengyelországba. Vissza Varsóba. Vissza a Natolinska utcai lakásba, ahol úgy csapódnak a magyar szavak padlóra, mint a nyúlós nyálcseppek minden egyes kiejteni próbált lengyel szó után. Pedig néha jó hallgatni ezt a furcsa dallamot, különösen M. szájából, aki megértően mosolyog az elhalt próbálkozásaim hallatán, miután rácsap eltévedt kezemre, ha az épp a „pupá” felé merészkedett. Miért is kell tanulnom? Kenyeret azért kérnem kell. Állítólag Koestler magyarul beszélt álmában. Talán ő vallotta be egy könyvében, nem emlékeszem, Végül is kit érdekel? Még a legjelentéktelenebb idézetet is képesek szüntelenül kántálni, ha egy világszerte ismert egyén önvallomását vélik felismerni benne elhagyott magyarságát illetően. A gyökér hal el később, mondják. No, de azt rágják legtöbbet a férgek. Persze a lengyeleket sem kell félteni. Chopen erőszakos lengyelesítésének eredménye, hogy szíve állítólag a Szent Kereszt templom egyik oszlopában pihen. Erős szelek fújnak Varsóban. Minden feléledő fuvallat szállítja a maga, valahonnan a külvárosban felkapott reklámszatyrát. Az egyik a térdemhez, a másik mellkasomhoz tapad. Minden egyes lépés után egy magyar szó hal el talpam alatt. Amit ugyan el nem felejtek. Hogy is tudnám. Egész eddigi életem e mássalhangzók közé szorított ejtéskönnyítő magánhangzókhoz kapcsolódik. Csak elszórom őket az óvárosi séták alatt.

Bóbiskoló, hirtelen lezuhanó fejek, vörösen a semmibe meredő tekintetek, halk szisszenések minden egyes nagyobb fékezésnél. Reggeli vonat Varsó felé. Van valami bizsergető, izgalmas és félelmetes abban, ha az ember elkezd dolgozni. Bizsergető, hiszen a legalább húsz különböző nyelv szavainak egymásba kapaszkodása megadja azt a nemzetközi hangulatot, amelyben főként saját tunyasága miatt nem volt része; izgalmas, hiszen paradox módon a munka monotóniája felébreszti a szunnyadó ambíciókat egyéb területen, s a félelem attól, hogy épp e monotónia hatalma eluralkodik nem csak az ambíciókon, hanem az ún. egyéb területeken is. R. azt mondja a szünetben, korábban akkor cigizett, mikor nem volt pénze.  Ugyanis a cigaretta elnyomja az éhségérzetet. Miért kell vajon ennyire közhelyes kelet-európainak lenni, jut eszembe. Ez még Raszkolnyikovnak is sok lenne. Ő legalább akart enni. Még ha ezt egy öregasszony koponyája bánta is.

No hát arról a híres lengyel vallásosságról

Different attempts to be a (half)polish men - It is always … to be continued

 

Note 1

Esküvői ceremónia Varsóban. Bevallom, félve léptem át a templom ajtaját, szinte átesve egy előttem térdeplőn. Látva a lengyel vallásosság néhol szürreálisba csapó túlzásait nagyon is megvolt az oka ennek a kezdeti félelemnek. Lengyelországban az egyes családi házak kertjeibe nem törpéket, hanem Szűz Máriákat állítanak. A buszok, autók visszapillantóin rózsafüzérek táncolnak a rádiók zenéjére. Na és persze II. János Pál. Jobbra és balra. Előre és hátra. Mindenhol. Utcanév. Szobor. Templom. Az iskolafüzetek mintás előlapjára nem sztársportolók, s a High School Musical bábjai kerülnek. Hanem János Pál. Persze, jómagam is túlzok. De tegyük fel, ha Pál szelleme mégis szembe jönne velem az utcán, nem hiszem, hogy megrettennék. Biccentenék, s apró fáziskésést követően kiáltanék fel rémülten. A volt pápa arca ugyanis mindenhonnan visszanéz. Varsóban centrumában nincs olyan terület, olyan perspektíva ahonnan legalább kettő János Pál arc ne üdvözölne. Tökéletes balzsam. Persze, érthető. A kereszténység a lengyel vér része. Norman Davies Isten játszóterének nevezte az országot. S valóban, ha e hit kihalt volna, talán az ország is végleg felmorzsolódik. A hit itt nem valamiféle hagyomány, hanem egyfajta önvédelmi eszköz, amelyen ugyan érezni a nacionalizmus kesernyés szagát, amely ugyan ad némi kellemetlenséget, azonban meg nem fullaszt. Őszinteséget és a történelmet érezni ebben a hitben, s nem a kényszert, amelybe ma Magyarországot akarják csomagolni manapság. De vissza a templomba. Sehol a magyaroknál megszokott komor orgonazene, s megfagyott arcú papok. Az emberek nem úgy mennek ki innen, mintha egy sor kivégzőosztag várná őket a bejáratnál. S bár a tiszteletes beszédéből egy szót sem értek, a reakciók alapján akár egy stand up comedy előadáson is lehetnék. Mosolygok én is. Talán megfeledkeztem magamról, talán a szánalmas beolvadni akarás egy nevetséges formája. Zene fentről. Gitár és dob. Az orgona néma. Akár egy filmelőzetes aláfestő zenéje. Vagy épp hangolódás a partyra. Az oltár mellé kihelyezett kivetítő, rajta az épp aktuális dal szövegével. Karaoke. Jómagam is próbálkozhattam volna. Az esküvő vége. Lassú kivonulás. Mindenki letérdel egyet utoljára, és a szenteltvízben pancsol. Feltartják a vonuló tömeget. Mögöttem egy tolókocsis nénit cipelnek, aki egy hosszan elnyúló, vékony hangban kántálja az áment. Tudom, ilyennek nem illik viccelődni. Nem is fogok. Félelmetes volt.

Végtelennek tűnő földalatti alagutak Varsó centrumában. A központ, amely valahol a fejünk felett mintha valóban létezne, legalábbis a forgalom okozta szüntelen rezgés ezt érezteti talpunk alatt. „Megszokták a lengyelek a föld alatt” – mondom M.-nek. Mosolyog az ízléstelen tréfán, de talán mégis van benne valami. Aki igazán számított valamit a múlt század második felétől ebben az országban, itt kezdte pályafutását, vagy épp, valami hirtelen szerencsétlenség következtében, fejezte be azt. Nyirkos, esős időjárás, mintha minden fokozatosan, egy már jól bejárt út mentén halna el, megindult a bomlás, a könyörtelen oszlás, halványan meghagyva képét egy már elmúlt, napos időszaknak. Persze, a pusztulás is a folyamat elvonhatatlan része, melyet ugyan lassítani lehet a lusta emlékezéssel, megállítani semmiképp. Ám mégiscsak jobb őrizni a képet, semmint aktívan részt venni a bomlásban.

szeptember 12.

Stasiuk. Fehér holló. már csak 100 oldal. 45 perc lenne. Talán annyi sem. Mégsem megy. Talán a könyv unalmas. Chwin. Hanemann. Ez sem megy. Lassan kezdek rájönni, hogy nem a könyvekkel van a probléma, s nem is a lengyel irodalommal. Polisse. DVD. Anyámmal. Nem köt le. Újra olvasni próbálok. Ismét nem megy. Újra Polisse. Végignéztem. Végül a film győzött. Csütörtök. Megkezdett dolgok napja. A kezdet mámora mindig győzedelmeskedik. A folyamat úgyis gyengül, talán el is bukik idővel. Megkezdett dolgok. Elkezdett mondatok. M. ír. Megérkezett Varsóba. Talán valamit D.-nek is mondanom kellene. Nem megy. Pedig talán épp ez a baj köztünk. Az elkezdett, de be sosem fejezett beszélgetések. A kezdet mindig mesterkélt és kioktató. S csak e megkezdett mondatokban vagyok neki. Ezek alapján ítélkezik. S lássuk be, joggal. Sose folytattam, csak megelégedtem az előre megtanult, s eljátszott szavak kántálásával. Mikor a természetességhez értem volna, ő már elrohant.

szeptember 10.

Nincs is hatásosabb drog az álmatlanságnál, amely nem csupán a vastag vonalakat hosszabbítja szemeim alatt, hanem az utolsó napok siető óráit is. Vagyok, akár a kifejlődött csecsemő az anyai méhben, aki számára az ismert mindenséget kitöltő magzatvíz kezd zavaróvá és kényelmetlenné válni, s a ki kíváncsian tapogatja belülről az izmos falat, tudva, hogy odakint vár valami nagyobb, szabadabb, ám mindenekelőtt félelmetesebb univerzum. Vagyok én, s ismét csakis én, mögöttem egy homályos külvilág, miniszterelnöki esküvővel, szíriai-konfliktussal, ideiglenes búcsúzásokkal és az ezekkel kapcsolatos, ki nem fejtett vagy talán elfojtott reakciókkal. Jól esik minden egyes kihaló perc, akár a kitisztult tüdőnek egy kunyerált cigaretta füstje. Pillanatnyi megnyugvás, majd hosszan tartó idegesség, ezek lüktető egymásutánja, mely személyiségem alapvető negatív tulajdonságát éleszti fel: ha nincs konfliktus, hát kreálok magamnak egyet. „ The creativity is always arise under the pressure.” Kiválthatja ezt bármi: egy nem tetsző pillantás, türelmetlen vagy  kioktató hang vagy épp egy váratlan, név nélküli, provokáló, mégis a semmibe szellentő üzenet.

Interjú a Kortárson, ahol...igen a nevem ott van. Jómagam csak tátogtam, míg valaki mögöttem mondta a kérdéseket:

http://www.kortarsonline.hu/2013/09/irodalom-prae/17184

Furcsa álom kora reggel: M-el a városban, ismerős hely, mégsem tudom felidézni hol láttam, hogy hol vagyunk, majd hirtelen felbukkannak családom régen látott tagjai, többen régen halottak. Nem vesznek észre, vagy talán én nem szeretném, hogy észrevegyenek, behúzom M-et egy nedves és fojtogató levegőjű lépcsőházba. „Úgy beszélsz velem, mint egy idegennel” – töröm meg a csendet, majd lassan hátrálva eltűnik egy ajtó mögött, miközben nézem, ahogy távolodik, s azon gondolkozom sír-e vagy kitörni akaró kacagást akar keservesen visszafojtani.  

Szeptember eleje, Amerika épp azon töpreng elindítson-e egy olyan háborút, amelynek talán végzetes következményei lehetnek. Legaggasztóbb talán az a késlekedés és habozás, amely a tárgyalásokat jellemzi: mint egy eltévedt vadász, aki nem tudja eldönteni, hogy az előtte fekvő medve halott vagy épp hunyorított pillák alól csak arra vár, hogy minél közelebb jöjjön. Magyarország ehhez képest a béke, a siker és a megújulás földje, ahol a nemzeti színház frissen leköszönt igazgatójának menekülnie kell az utcán pár felbőszült nemzeti érzésű hazafiak elől, ahol az iskolák tanévnyitóin magukkal teljes mértékben megelégedett politikusok szerepelnek, ahol a miniszterelnök hét éves gyerekek előtt büszkén beszél az elmúlt három év sikereiről, ahol a tankönyveket berendelik a tantermekbe első nap, hogy a Nagy Főnök elégedett legyen, ahol immár rendőrök szabadon bejárkálhatnak az iskolákba, had szokták a fiatalok az egyenruha vakító fényességét, akik mellett önkéntelenül is a Pink Floyd azonos arcú nebulói jutnak egyesek eszébe. Behódolás, behódoltatás és egyszerű alázat. A Nemzet Atyja kéri a csókot megáldó kezére. Pár héttel korábban a Kádár-nosztalgia fogalmán fanyalogtam. Talán nem érdemtelen erről beszélni. Azonban ez már nem nosztalgia, hanem megállíthatatlan visszafejlődés.

Lefaragott darabkák egy esszéről, amelybe nem fértek el, sorok, amelyeket azonban sajnálnék egyszerűen a lomtárból űríteni. Mondhatni egy rendezői változat:

A tárgy nélküli, s át nem élt élmény szülte nosztalgia önző uralkodásáról.

A nosztalgia irracionalitása a rációk illúziójává alakul át. Akár Kierkeggard Don Juanja. Minden elcsábított nő egy-egy pont a folyamatosan bővülő listán. Azonban Don Juan nem egy gyűjteményt ír össze. A gyűjtemény ugyanis történetet vár el. Don Juannak azonban nincs története. Nem is lehet. Don Juan történetet kreál, míg maga, saját személye megfoghatatlan a mesélő számára. Az elcsábított nők így nem újabb és újabb bejegyzések a listán, hanem egy kiindulópont után áhítozó élet előre elbukott próbálkozásai.

Sem az öntudat, sem az alkotás nem tud elszakadni a körtől, amelybe született. Az individuum végzetes, s egyben éltető tragédiája ez: Don Quijote nem, illetve nem csupán egy individuum önálló akaratából születik meg. Alakját a környező világ hívja életre egy ki nem ejtett, nem is tudatos kívánság, sőt követelés álarcában. A hazugságok rendszere immár elfogadhatatlan, s egyre távolabb kerül az elrejtett igazság ismeretlen lényegétől.

 

„Hagyd azt a kérdőívet” – mondja D., miközben hallgatja az abszurd kérdések szinte vég nélküli sorozatát. Nem a válaszadás nehézsége kérdéses. Sőt, válaszolni a legkönnyebb. Nem őszinteséget várnak el, hanem a befolyásolhatóság hajlamának mértékét akarják látni. A szerepet felvenni nem nehéz. Szerepeket felvenni a maga általánosságában nem okoz semmiféle problémát. Az önkéntes skizofrénia korunk elfogadott, néhol már-már kötelező magatartásformája. Az alteregók gyártása azonban valahol ott bicsaklik meg, mikor hátratekintve már nem látni az Első embert. Camus még regényt is próbált írni a személyiség eme „eredeti” és érintetlen magváról. Visszatalálni lehetetlen, s teljes mértékben szükségtelen. Egyet-egyet visszalépni ugyan még lehet, rátalálni egy korábbi verzióra, egy elhagyott szerepre, amely ugyanolyan idegen, mint egykor, mikor meg kellett születnie. Nem a saját lábnyom írja a sztorit, hanem ismeretlen talpak tapossák a földet, melyeknek az én súlyom ad némi nehezéket.