Hosszú éjjelek, kevés alvás. Megszokott ritmus, s bár elmondhatnám, hogy a kihunyhatatlan munka és olvasási kényszer tart ébren, de sajnos (még) nem. Az alkotói szigor megszabott rendszere még oly távol áll tőlem, mint a Homeland című sorozat utolsó része, amelyet okkal lehetne okolni ezért kényelmetlen, s mégis változtathatatlan ritmusért.

Munka. Lengyel tanulás. Olvasás. Daniel Goldhagen könyve. The devil that never dies. Valahol a könyv felénél látom be, hogy nem érdemes tovább olvasni. Persze, ezt megteszem. Unalom. Már az első oldalon elmondott mindent, amit szeretett volna. S ez is vérszegény, szorosan tapadva a jól ismert közhelyek láncaihoz. Túl amerikai. Túl sok a „konyhamorál”, s túl egyoldalú ahhoz, hogy az antiszemitizmus kérdéskörét körbejárja. Mikor elkezdtem olvasni, arra gondoltam, vajon képes lesz-e kitekinteni a katedra mögül. Később rá kellett jönnöm, hogy ezt meg sem próbálta. Az antiszemitizmus gonosz és rossz, mindezt hozzáidomítva az Izrael-Palesztína konfliktushoz. Ennél többre, s összetettebb képre már képtelen volt.

Ellenőrzése a készülő interjú szövegének M. segítségével. Már kevésbé szégyellem az angolom előtte. Azt mondja, tegyem azt a szót „körömmacskába”. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy macskakörmöt akart mondani. Apró tévedések, s alkalom, hogy valamiféle hibán rajtakapjam, amelyet, ki tudka miért, kerül minden alkalommal.

Péntek este. Varsói pályaudvar. Egy eltévedt varjú a földalatti állomáson. Talán észre sem vettem volna, ha nem lennék különösen kiéhezve a hasonló szokatlanságokra, melyek, ha csupán kicsit is, de megtörik a napokat uraló természetes monotóniát. A kanyargós lépcsőfordulókon keresztül juthatott be. Eleinte kétségbeesetten repked ide-oda, meg-megérintve szürke és felborzolt tollaival a mennyezetet, mintha abban reménykedne, hogy az akadálynak tűnő, hideg betonfal illúzió csupán, játéka az érzékeknek, amelyek megcsalják, s amelyek szemei elé vetíttik az alatta hömpölygő fejek, s a soha véget nem érő vonattestek kígyozó sorait. Hosszan elnyújtva károg. Végre leszáll egy földalatti büfé tetejére, távol mindentől, ami mozog, s idegen. Mintha lihegne. Forgatja a fejét. Talán a kiutat keresi, talán a látványhoz képtelen hozzászokni. Csapda. A visszaút elveszett az őrült szárnycsapkodásai mögött. Már azt sem tudja, merről jött. A büfé oldalához erősített lámpára szökken. Nem bírja sokáig a neon forróságát. Visszaugrik a tetőre vastag porréteget zavarva fel megégett lábaival. Már nem csapkod. Csőre nyitva. Talán károg. Hangja elveszik a fékező vonatok sikolyaiban. Pár perccel később helyszínhez korántsem illő természetességgel siklik tovább a levegőben, akár a szél hajtotta nejlonzacskó. Még hallom a hangját, mikor eltűnik a koszos pályaudvar széles oszlopai mögött.

Félelem a hétköznapoktól, s az ismétlés rutinjától. A. várja a pénteket. Kérdezem miért. „Mert hétvége lesz” – válaszol. Nem értem. Még nem. Talán nem is igazán szeretném megérteni. Nem szeretnék olyan személlyé válni, akinek elernyedt végtagjait csak a folyton közeledő hétvégék reménye mozgat meg néha-néha. Egyelőre élvezem, amit élvezni lehet. A tanulás szinte olthatatlan vágyát, amelyet egyik részről fűt az előbb taglalt ösztönző szorongás, másrészt az egyetem, a tanulás időszaka utáni nosztalgia, jobban mondva, pótolni azt, amit ez az idő elvett: az igazi tapasztalatok hasznos gyűjtögetését.  

 Kora este mozi M.-el és P.-val. The Hunger Games második rész. Tökéletes, és igényes módon álcázott bizonyítéka annak, hogy egyetlen történetet hányszor lehet elmesélni egymás után. Ám semmi negatív kritika. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. 

Daniel Goldhagen könyve: The Devil that never dies. Az új fogalmak létrehozásának kényszere itt is lüktet: globális antiszemitizmus. Kissé sántít a kifejezés: az antiszemitizmus ugyanis lényegénél fogva csoporthoz kötött. Persze, itt nem ilyen egyszerű. G. valami ilyesmit ír: a középkorban, a személyes világ óhatatlanul az egyén falujára, közvetlen környezetére korlátozódott. A globalizációval kapcsolatban a jól ismert közhelyeket sorolja: bárhova, bármikor gyorsan el lehet jutni, információéhség és információhalmozás, el sem kell mozdulni a monitor mellől, s máris kész egy világkép, amely egyes csoportokat kizárna a kultúrából, társadalomból, stb, s amelyet láthatatlanul, de összekapcsol egy közös vonal. Ezt nevezi globális antiszemitizmusnak. S bár G.-t korántsem lehet a „szorgalmas kutató katedrán túli” vakságával vádolni, mondanivalója sokkal inkább közhelyes, semmint eredeti. Az antiszemitizmus ugyanis mintha épp ezt a középkori világot hozta volna vissza: a kizárólag személyes tér féltése, amelyet persze valamiféle globális vélemény táplál, de amely sokkal inkább személyesnek hitt előítéleteken alapszik. S talán ez a legveszélyesebb benne. Nem reflektált. A gyűlölet mélyre fúródik a személyiségben, s az ún. „normális”, hétköznapi gondolkodás része lesz. Még ma is a saját falu határának a védelme a legfontosabb. Még akkor is, ha már régen nincsenek meg ezek a határok. Nem globális, inkább látens antiszemitizmus, amely halkan húzódik meg a tűzhelyek hűvös sarkaiban, vastag lábú háziasszonyok még vastagabb szoknyái alatt.

Átlagos nap. Későn kelés. Szinte sötétbe fordult át ismét a nap. Egyáltalán nem sietősek mozdulataim. Szinte rám telepszik a semmittevés elmélázott nyugalma, s a becsapó bizonyosság, hogy még előttem az egész nap a maga szabad óráival. Azonban az órák peregnek, az elmélázott nyugalom pedig szoborrá válik, hűen tükrözve kisimult arcomat. Talán határidőket kell alkotni magamnak. Stresszt generálni, ha másképp nem megy.

Bolt. Nem tudok kártyával fizetni. Elrohanok a legközelebbi automatához, majd vissza. Lengyelül kérek bocsánatot a mögöttem állóktól. Hallva akcentusom azonnal megbocsátanak. A mérges vonások rángatózó mosolyba fordulnak át.

Az utcán vonuló tömeg. Villogó rendőrautók. A tanárok sztrájkolnak. Elkeseredettség gyűrűzik szinte minden héten a varsói utcákon. Nem mintha otthon jobb lenne. Valami nagy változás van alakulóban. Nem csak itt, Lengyelországban. Persze, hogy mi merre halad, nem látni. Csak marad a kellemetlen érzés, hogy valami nem jól működik. Három dolgot lehet tenni az éhezővel. Kenyeret dobsz az orra elé. Vagy épp rámutatsz a neked nem tetszőre, azonosítva őt éhsége okozójaként. S a harmadik lehetőség: a kettő egyvelege. Miután megette a kenyeret, könyörtelenül támad arra, akire szigorúan mered remegő mutatóujjad.

Búsuló szögesdrótok

Different attempts to be a (half)polish man

It is always … to be continued 

 

Note 7

Arbeit macht frei – messziről jól látszódik az előző század legcinikusabb, s mégis legigazabb mondata. Ha Krakkó Lengyelország Firenzéje, akkor Auschwitz még ma is fájdalmasan lüktető és szivárgó sebhelye.

Megnémult turisták rendezett libasorai cikáznak az épületek között, halvány emlékeztetője az egykori képnek. A döbbenet már kilométerekkel elhalkult mindenkiben. Nincs itt más, csak száraz tudomásulvétel.

Látom M.-en, hogy nem igazán bírja. Idő után elválunk, a kijáratnál vár rám. Talán jobb is így. A magány adja meg a hely hangulatát. A turistacsoportok végre lemaradnak. Egyedül a kivégzőfal előtt. Több ezer utolsó pillantás véres nyughelye. Kavicsok a résekben.

Kiállítás az egyik barakkban. Az ajtó csukva, így elkerüli mindenki. Egyedül a falak között. Az ablak előtt egymás után sorakoznak a téglaépületek. Akár a kifektetett csontvázak. Semmi nem tűnik halottnak, épp ellenkezőleg. Mintha mozdulatlanságba dermedt pillanatot látnék, a korábbi zsivaj megakadt valahol, mintha a tábor szégyenében próbálna némaságot színlelni, készülve egy újabb mozdulatra, egy tiltott, s eltitkolt folytatásra.

Botrány, borzalom és szégyen. Ismétlem a szavakat, melyek rátapadtak erre a helyre. Itt állva, azonban épp a negatív jelzőket nem lehet tovább sorolni. Nem botrány, hanem valamiféle megérthetetlen és tapinthatatlan szentség üli meg a tábort. Akár egy lerombolt templom vagy zsinagóga maradványai között állnék.

Portrék százai lógnak a falakon. Keverednek a közük járó turisták vonásaival. Mesterséges pestis. A járvány nem bacilus útján terjedt. Gázkamra. Nagyobbra számítottam. Azt írják, hogy a jelenlegi rekonstruált épület. Csupán az oldalsó fal eredeti. Belülről mély karcolások tarkítják. Leszakadt körmök nyomai. A gáz alulról szivárgott, s haladt felfelé, egészen a mennyezetig. Groteszk dombbá olvadtak a testek. Alul a csecsemők és gyerekek, fent pedig a legerősebb, akinek volt ereje fél tüdővel a csúcsra törni a tiszta levegő reményében. Olvashatatlan aláírások, rajzok. Utolsó mozdulatok rögzített emlékei. A haldoklás keserű művészete. Nem a haláltól való félelem dominált, sokkal inkább a végső elfeledettségtől való rémület.

11-es számú épület. Ismertebb nevén a „halálbarakk”. Az ablakon túl a kivégzőfal sarkai fenyegetnek. Pince. Koromsötét cellák. A legkegyetlenebb büntetés színhelyei: halálra éheztetés. Itt-ott rajzok és aláírások a falakon. Az idegenvezetők szavait a többiek csoszogásainak zaja töri meg. Kevesen beszélnek. S ha mégis, ezt halkan teszik. Szinte lábujjhegyen járunk a szűk folyosókon. Mintha mindannyian vigyáznánk arra, hogy ne zavarjuk a cellákban szunnyadók nyugalmát.

 

 

Krakkó szüzességéről, s más egyebek

Different attempts to be a (half)polish man

It is always … to be continued

Note 6 

November 16.

A napok óta felgyülemlett kialvatlan órák végre elérték csúcspontjukat. Szinte kimászom az ágyból, minden energiámat a paplanok verejtéktől nedves gyűrődései közt felejtve. M. sürgölődik körülöttem, eleinte hangosan csapkod, szavak nélkül kifejezve ezzel nemtetszését lustaságomat illetően. Mozdulatai kevésbé kapkodóak, mikor látja, hogy ébren vagyok végre. 

 

Hosszú vonatút Varsótól Krakkóig. Számomra még mindig furcsa a nagy távolság egy országon belül. József egyiptomi kalandjai a kezemben. Napok óta nem haladok vele. Az út során kifejezetten élvezem. Talán Th.M. regényéhez ez kell: a külvilág legyen sebességben, ha ő maga elidőz önön mondatainak tökéletességet megcélzó zeneiségén, amelyekről szemgolyóim némán potyognak le, idomulva a vonat rendszertelenül ismétlődő rázkódásaihoz. Tegnap kimondottam untam Th.M.-t. Ma mintha ki lennék éhezve rá. Talán Krakkó kulturális „előszele” részegít meg, amely még kora reggel fényévekre volt tőlem. József az egyik legjobban megírt regényhős Cervantes bús lovagja mellett. Nem is regényhős, hanem archetípus. Az életben nincs helye, csupán a fikcióban, ám épp azért, hogy az élőket segítse. Wilhelm Meister-i utókép, avagy József miként jön rá, hogy az „önállóan” szervezett életrajz illúzió, s élete nem más, mint elődeinek újramesélt története. Nem Isten által vezérelt életút (a regényben szinte meg sem jelenik az Isten). Th.M. elrejtett „utópiája”: valóban lehetetlen valami újról regélni, ha a régi szavak érhetőek el csupán. Önállóság nincs, de az újramesélés és újraértelmezés lehetősége szabad. E lehetőség törli el a különbséget „volt” és „van” között. A kísérteties verem mélyére többször kell kerülni. Az elsőt követő bukások félelmetesebbek, hiszen azt még követi a meglepetés, a sokk. A másodikat azonban megelőzi a tudat, az ismétléstől való rettegés. A vermek a rendszer részei, csakúgy, mint a közéjük fektetett út. 

 

Megérkezünk Krakkóba. Időbe telik mire megtaláljuk a szállást. Semmi extra, pont két napra elegendő türelem, hogy a magas belterű szobát elviseljük. Ikea-börtön. Annak is szegényes. Lényegében kedves hely. S, viszonylag tiszta.

Hamar sötétedik. M. így biztosan nem akar fényképezni. Mária Bazilika. Nem vagyok az a fajta, aki elájul a méretektől, de valóban mesés hely. Van valami különös gazdagság, s mégis visszafogottság a díszítésben. Oltár. A szobrok kezeiről nem tudom levenni a szemem. A középpontban összeroskadó Máriának mintha jóval nagyobb tenyerei lennének testéhez képest. M. nem hisz nekem. Finom mozdulatok. Leginkább egy csontváz kézfejére hasonlítanak, amelyekben mégis van némi élet, várva egy következő, ám soha nem érkező mozdulatra. 

 

Este magamról kérdezgetem M.-et. Azt mondja, mindent kiszámítok előre. Nem vagyok elég spontán. Eleinte úgy teszek, mintha nem érteném, mélyen azonban egyetértek a hirtelen diagnózissal: valóban nem vagyok a „stoppolós” típus. Inkább választom a menetrend szerinti járatot.

November 18.

Utolsó órák Krakkóban. M.-nek épp azt részletezem, hogy ma reggel megmutatom visszafogott magyar énem, s degeszre eszem magam a hostel svédasztalánál. Még akkor is, ha nem leszek éhes. A második körnél azonban abbahagyom. Feléledő paranoia arról, hogy mindenki téged figyel, avagy az egoizmus el-elakadó jelenléte: miért nem téged figyel mindenki?

Krakkói vár és katedrális. Előbbi elmarad a hétfői szünnap miatt, utóbbit megnézzük a legmagasabb pontjától egészen a legmélyebb kriptáig. Lengyel királyok, s családtagok sírjai, szinte érintheted a súlyos koporsókat, s az évszázadokat, amelyek elválasztják a jelentől elkészültük első napját. 

 

Halvány napsugár Krakkó macskakövein. M. szinte ragyog a fényben. Már kezében a fényképező. Engedek neki, legalább ő képes néha megtalálni előnyösnek mondható fényképarcomat. Egyre több az ember a szűk utcákon, akár a hirtelen előbújt gombák eső után. 

 

Krakkó. Lengyelország Firenzéje. Ha Varsóhoz van szokva az ember, szinte el sem hiszi, hogy még mindig lengyel földön jár. Varsó, akár egy lábait terpesztő, meggyötört, de még élettől lüktető prostituált, szürke és elhasznált, mégis van benne valami izgató és felfedeznivaló. Ellentétben Krakkóval, amely még hosszú évszázadok után is őrzi kislányos szüzességét, s ezzel együtt megváltoztathatatlan naivságát.

Kora délután.Varsó. Pl. Zbawiciela. Kisebb csoport színes virágcsokrokat tűz a megfeketedett szivárvány vázára, amelyről alig huszonnégy órája égett le a díszítés, szimbolizálva a toleranciát, ha csak egy pár napra is. A szivárvány semmiség. Naiv szimbólum, semmi több, de épp ezek a „semmiségek” teszik a komor lengyel várost különlegessé. Nem a mennyiség számít. Nem az a kérdés, hogy hányan vettek részt a november 11-ei rombolásban. Kis csoport, s mégis tőlük visszhangoztak a város utcái, keveredve a szüntelen szirénázás, s a menetelő rohamrendőrök keménytalpú csizmáinak hangjaival. Kérdések sorozata: mi ellen tüntettek? Ha válaszokat lehetne találni, talán könnyebb lenne. Belső ellenség – hangoztatják magukat „Európa új vezéreinek” tekintő, ideig-óráig látható kisemberei, nem is mérlegelve szavaik szinte elbírhatatlan nehezékét és pusztító hatását: a belső ellenség létezik. Csak rossz helyen keresik őket. Az ellenség ott lapul uszító mozdulataikban, szavaikban és tekintetetikben, melyet nem szült meg más, mint az az elfogadhatatlan tény, hogy képtelenek szinkronba kerülni azzal a világgal, amelyben élnek, s azzal a hajlammal, hogy önön nyomorúságaik okai után az ablakon belül kezdjenek el kutakodni.

Az egyiptomi Potifár kérdése Ozarszifhez (Józsefhez) M. regényében, mely a "bűnül vevés" fogalmának homályából született meg : "Mi a bűn?"

O. válasza: "Épp ez, parancsolóm: ami megkövetelt és mégis tiltott, megparancsolt és mégis átkozott." K. szorongása ez, amely minden személyiség alapköve: a bűnt nem elkerülni kell, hanem átesni rajta. Ádám dilemmája a fa alatt. Szent Antal sem csukja le szemeit a rémképek előtt. József jajgatása a kútban. Nincs megrendíthetetlen személyiség. A születést újabb és újabb újjászületések követik. Akár a kigyó és levedlett bőre: az állat előbb utóbb eltűnik, a kiszáradt bőr azonban megmarad.

Vasárnapi látlelet, avagy miért nem érzem tragédiának, hogy elhagytam az országot: nem valamiféle csalódottság, vagy épp kiábrándultság taszított a határon túlra. Ha csupán ezt éreztem volna, maradtam volna, azonosulva egy épphogy kirajzolódó, s egyre erősebben ragyogó búskomor és panaszkodó értelmiségi divatnak. Nem történt más csak sürgetett a közhelyes kalandvágy, s homályos, megformázatlan személyiségem elnyomhatatlan vágya. Valami teljesen új iránti szomjúság, aminek megvannak a maga sajnálatos áldozatai: miközben a mesei hétmérföldes csizmával lépek egyet előre, porig taposom a helyet, amit épp elhagyok. Felégetett legelők, kibelezett hullák, meghazudtolt ígéretek.

A „valami új” csábítása ugyanis mindig erősebb, mint a régihez való ragaszkodás, amelynek beteljesülését a megszokásoktól való félelem akadályozza meg. Vagyok, mint a láncra kötött kutya, akire egy este hanyag módon teszik fel a nyakörvet, ám aki ennek ellenére mégis tetteti a rabságot, épp azért, hogy ha szükséges, rohanni tudjon.

Ui.: Mikes-féle leveleket ne várj kedves néném!

A felesleges ember

Esős idő, lengyelhez méltó. Cikk arról, hogy a külföldön dolgozó magyar állampolgárok nem szavazhatnak levélben, ahogy ezt megtehetik például a kettős állampolgárok. Semmi meglepettség. A döntés pontosan idomul az elmúlt évek logikájához. Aki elment innen, részben a kormány, s az általuk felélesztett ideológia miatt távozott. Nem beszélve a jobb pénz lehetőségéről. Ők, ha még akarnak egyáltalán szavazni, biztosan nem rájuk fognak. Azok, akik ellenben nem élnek itt, vagy talán soha nem is éltek, biztosan fogékonyabbak az alap nélküli ígéretekre, tobzódva a még ma is vergődő „trianon-traumában.” 

 

Európai fiatalság. „Elveszett generáció” - szeretik mondani. Melyet akár sértőnek is érezhetnénk, hiszen, ami elveszett, hiányánál fogva felesleges. Talán ez a legsúlyosabb vád, amelyet e modern kor találhatott ki: a feleslegesség érzetének tudattalan megerősítése, amely ott rejtőzik minden „mesterséges” és elbukott állásinterjú utolsó perceiben. Pedig korántsem elveszett, s semmiképp sem felesleges. Nem az ember lett felesleges, hanem a szituáció, melybe belekényszerült. Nem elveszettek, bárhol rájuk lehet bukkanni: színes reklámokba csomagolt szórólap osztogatók az aluljárók előtt, mosolygó arcok a gyorséttermek pultjainál, ürülékcsíkokat kefélők a plázákban, call center hangárokba zsúfolt hangok, s unott arcok a hivatalokban. Egyik jobb, a másik már kevésbe. Lényeg a vegetálás, s az éhhalál szakszerű elhárítása. 

 

Izzik a kelet-európai magárahagyottság, ugyan a depressziót hál'isten felváltotta az irónia önön pozíciónk miatt: éljen a plusz súly a hátamon, amellyel a rajtvonalhoz küldenek, mert hátulról mégsem indulhatok. Mindenkinek kijár az azonos helyről való kezdés illuzórikus lehetősége. Magyar, szlovák, ukrán, lengyel, cseh, szerb, román stb, stb fiatalok, sokan vagyunk, s miért ne lehetnénk bizonyítékai annak a ténynek, hogy a szocializmus haldoklása sem hagyta a megszökött spermacseppeket célja vesztetten elszáradni a „nyugatról” hozott farmernadrágod aranysárga cipzárjain. A szülői felelősség teljes hiányáról lenne szó (a Föld „felesleges” emberekkel való benépesítése) vagy csupán arról, hogy az úgynevezett hátrány, amivel kezdenünk kell a „felkínált életet”, nem ered másból, mint „szeretett” hazánkból, amely lehetőséget nem, csak eszeveszett őrületet, tárgy nélküli tiszteletet, vak nacionalizmust és Horthy-szobrok alatt való táborozást tud felajánlani? (Megvan a maga Horthy Miklósa minden országnak) 

 

Hallottam egyszer egy történetet egy idősek otthonáról, ahonnan folyamatosan elszöktek a bennlakók. A közeli buszmegálló padjain találták meg őket, várva a buszt, hogy végre hazamehessenek. Az otthon udvarán felállítottak egy „műmegállót”. A szökések megszűntek. Az öregek pedig nap mint nap a megálló padján ültek, s bambultak előre szürke szemeikkel, amelyeket elfátyolozott a hamis illúzió, hogy hazaérhetnek egyszer. Talán ez folyik ma is. Vagy épp ennek a próbája. Várj, várj, már nem kell sokat, fellendül a gazdaság, sok-sok munkahely lesz, nézd a miniszterelnök is vakuk kereszttüzében fogdossa a munkások kezeit az újonnan megnyitott gyárban bla...bla...bla, amíg nem marad más, mint a puszta várakozás, s egy szigorúan összevont szemöldök elvárása: viselkedj úgy, mint az otthon udvarára felhúzott megállóban ücsörgő öreg. Maradj meg leendő, s engedelmes utasnak, semmiképp se válj utazóvá.

József és testvérei olvasása közben – talán mégiscsak K.-nak volt igaza abban, hogy az ismétlés nem átszövi, hanem meghatározza, sőt megírja az élettörténetet. Th. M. mintegy kifaragta a lényegét egy alig pár oldalnyi szövegnek: e pár oldal (s maga a hosszú regény) nem másról szól, mint a történelem, s mindennemű esemény önkényes rendszeréről: a kiszáradt kútban kezdi mindenki, s a pestis búbja is a test ugyanazon részén bukkan elő újra és újra. M. keserű, ám mégis felszabadító gondolatmenete: a történelem nem más, mint az események pillanatnyi megnyugvása a személyes énben, míg e személyes én bizonyítéka annak, hogy a történem nem áll meg, s nem is folytatódik, hanem visszafordul egy régen elhagyott és elfelejtett kezdőpont felé. M. hősei rettegnek az ismétl(őd)éstől. A világ narratíváját nem a történések vissza-visszatérése írja meg, hanem az ismétlés lehetősége elől való menekülés ösztönös kényszere.