2014. május 15., csütörtök

What are you writing Mr. Reymont? - About Łódź



Bár ha Andrzej Wajda Az ígéret földje című filmje messze áll a tökéletességtől, erőteljes nyitójelenetét nem igazán lehet elfelejteni. Külváros. Nyomortanya. Köd. Wojciech Kilar hátborzongató zenéje. Meggörnyedt hátak és megszámlálhatatlan, rohanó alak, a távolban füstöt okádó kémények felé. Łódź. Valóban az ígéret földje. A beteljesületlen ígéreteké. Ugyan Wajda már-már túlérzékeny szociális szolidaritása Władisław Stanisław Reymont regényének összetettségét a gonosz gazdagok és a kihasznált szegények szintjére ereszti, nem árt tudomásul venni, hogy Lengyelország egykori reménysége, a rendíthetetlen iparváros valóban életek ezreit fosztotta ki. Minden munkás, minden kéz könnyedén pótolható. Emberek ezrei pedig épp elhitetett pótolhatóságuk tudatában mondtak le életükről, hogy megüresedett gyomrukat valamivel megtölthessék. Ma, az egykori manufaktúra falai közé szorított szórakozó negyed és múzeum a városnak ezt az arcát sikeresen homályban tartja, de nem úgy azon kívül: Łódź éktelen díszekkel eltakart nyomorában még ott lüktet az egykor elkövetett „bűn”, amely elhitette dolgozók generációival, hogy az életet elég csupán, a legegyszerűbb szinten, fenntartani.

 
Persze, mindezzel korántsem azt szeretném hangsúlyozni, hogy a várost nem érdemes látni. Sőt, talán kötelező is egyszer meglátogatni, ha az ember épp erre téved. Krakkó, Wrocław, Gdańsk, sétálóutcák, szökőkutak, szobrok, katedrálisok, kilátók és turisták araszoló sorai. Mindez szükséges, de néha kell valami megfogható, valami érezhető, ahol nem csupán a történelem van jelen, hanem egy letűnt kor hétköznapi életének hátrahagyott hangulata is. Łódź-ban mindez megvan, eltakarva, elnémítva, de kísértve a hosszú Piotrkowska utca falai között.

Miután a város belátta, hogy a manufaktúra és a kiokádott füstfelhő árnyékától szabadulni nem soha tud, az egykori gyár falai közé impozáns szabadidőközpontot szorított áruházakkal, éttermekkel, s egy szegényes múzeummal, amely tökéletesen ábrázolja a „kelet-európai emlékezés” egy gyakori fajtáját: amiről kényes, keveset beszéljünk, vagy talán semmit sem. A kiállításról szinte így tűnik el teljesen a XIX. század (a kezdetek) embertelensége, átadva helyét a háború után következő szocializmus (valljuk be) kevésbe embertelen, szakszervezetekkel és szabadidővel tarkított nyomorának. (Mondjuk úgy, hogy akkoriban már nem igazán volt jellemző, hogy vigyázatlan munkásokat daráltak volna le a szüntelen mozgásban lévő gépek vasfogai.) 

 

Van itt szobra Tuwim-nak, Reymont-nak, Rubinsteinnek, kiállítása Jan Karskinak. S bár hiába kerestük, az örök fenegyerek Jerzy Kosinski nevét itt nem őrzi semmi. E szokatlan némaságban még benne lehet Lengyelország régi sérelme az angol nyelven írt, népszerű és brutális regényének, A festett madárnak, ami a háború sújtotta ország eltúlzott és mesei oldalát mutatta be, erőteljesen hangsúlyozva, hogy ezen időszak nem merül ki csupán a halálgyárak és a varsói felkelés keserű és heroikus történeteiben.

Valóban a beváltatlan ígéretek földje Łódź. M. azt mondja, nem annyira rossz a helyzet. Mégsem tudok zavartalanul keresztülnézni a maró melankólián, ami megüli a várost, s ami mutatja magát minden elhagyott épületben, a fel-felbukkanó koldusok tekinteteiben, a sétálóutcát tarkító éttermek álcázott gyorsbüféiben. Persze, azért lehetne roszzabb. S van is rosszabb. Ám mégis mintha a jelen helyzet nem lenne más, mint egy hosszúra nyújtott vezeklés, amiért egykor a város nem akarta észrevenni, és a kihasználni lehetőségeit. Felszívódott zsidó kultúra nyomai egy-egy házban, s az óriási temetőben valahol a város szélén. M.-el próbálunk eljutni oda, de majd egy óra gyaloglás után, a temető falai előtt állva, mégis visszafordulunk, megalkotva egy sajátos, s nagyon is személyes hasonlatot azon dolgokra vonatkozólag, melyeket látni és érinteni szeretnénk, miközben létezésében sem vagyunk teljesen biztosak: „akár a Łódz-i zsidó temető …”

Visszatérünk a Piotrkowska utcára. Nem sokkal előttünk gyerekek állnak körbe egy furcsán öltözött, mosolygó figurát. Koszos, néhol szakadt zakó, keménykalap, idétlen csokornyakkendő, félig lekopott, fehér smink az arcon, amelyen bárgyú, kesergő mosoly terül szét. Amint a gyerekek pénzt dobnak táskájába, csengővel a kezében szaggatott mozgásba kezd, akár egy beállított gép. Nevetnek mindannyian, mégis az egész jelenetben van valami végtelenül elkeserítő, mintha a humorból csak ennyi adatott volna a lengyel iparvárosnak: egy üres épület sarkán mozdulatlanul álló, szomorú bohóc, akinek a magánszáma először ugyan megnevetett, ám az újra és újra ismételt mozdulatok, a rezzenéstelen mosoly és tekintet változatlansága éppoly hirtelen ragadja el ezt a felszabadult jókedvet, mint ahogy meghozta azt percekkel korábban. Abban a kopott sminkben benne vagy egész Łódź: emléke valami újnak, valami eredetinek, mindeközben figyelmeztetve arra, hogy itt már nem lehet nagyot álmodni. Akár egy csontváz a rászáradt bőr-, és húsdarabokkal, amelybe még próbálnak életet lehelni. 





Maybe The promised land from Adrzej Wajda is far from perfection, even though we cannot get easily rid off its opening scene. Suburb. Slum. Mist and gruesome music of Wojtech Kilar. Countless factory workers are in a hurry towards the smoky chimneys. Łódź. This town is truly the land of promises, the unfulfilled promises. While Wajda reduced the complex world of Władisław Stanisław Reymont to the diversity of the vicious rich people and the exploited poor, we have to take into account that the hope of one-time Poland, the old factory town, Łódź truly spoiled thousand of souls in its history. Every worker, every hand could have been easily changed. Countless people gave up their lives, living under the delusion that their own lives are worthless. Today, the entertaining and shopping centre, whis has been squeezed between the old walls is keeping in shadow the old factory, but not the rest of the town: not hard to notice the effects of the committed crime in the poorness of Łódź. The crime what had given thousand of workers to believe that their lives worthless and enough to keep it in the level of zero.

But it is far from me to talk people out of visiting Łódź. What is more everybody who is living or visiting Poland should see the town at least once. Krakow, Wrocław, Gdańsk, walking streets, fountains, statues, churches and countless tourists. All of these are necessary and good, but sometimes it is needed something to touch, to feel, where not only the history is present, but the spirit of ordinary life from an old age. You can find these in Łódź, which are silenced and covered in the bricks of Piotrkowska street.

It is impossible for the town to make disappear the smoke from the sky. They have had a try to do it with the entertaining centrum, established in the middle of the factory. Shops, restaurants and a museum what is reflecting correctly the typical way of Easter-Europe remembrance: it is not necessary to recall the most sensitive things. This is the way how to disappear the inhumanity of XIX. century from the exhibition, giving up his seat to an other (invisible) inhumanity: the socialistic way catering with trade unions and freetimes from working hours. 



Apart from these you can find here a statue of Tuwim, Reymont, Rubinstein, an exhibition about Jan Karski. We tried to find something about Jerzy Kosinski in vail. Nothing hold the name of the writer. An old resentfulness might be living in this unusual silence because of the famous The painted bird, which was written in English and has showed an other, exaggerating, fabulous and cruel face of Poland, proving that the history of war does not contain only the stories of Uprising or concentration camps.

Łódź is truly the land of promises. M. said that the situation is not so bad. But I am not able not to feel the melancholy which is settling on the town and showing itself in every empty buildings, every glances and every normal looking restaurants which are nothing more than simple fast-food places. Of course, it would be worse. Despite it looks like an atonement, because of its own past, when the town did not want to see its own possibilities. Disappeared Jewish culture and a huge cemetery somewhere out of the town. We are trying to go there, but standing in front of its walls we have to return to the city centre, creating a specific metaphor for things which seem to be unreachable: „just like the Jewish cemetery in Łódź ...”

We are walking in the Piotrkowska street again. Not far from us a bunch of children are laughing at something. There is a strange men wearing a shabby jacket and a bow-tie with make-up and a sad face on his face. When the children give him some coins, he start to move like a robot, holding a tiny bell in his hands. Everybody burst into laugh, but at the same time the scene is quite rankling. It looks like this kind of humour the only thing what remains for the town. A sad clown at the corner. The poverty-stricken men is reflecting the whole town: a reminiscence of something old, something original with the feeling that this is not the place for big dreams. Like a skeleton with pieces of flesh and skin in which somebody tries to galvanize life in vain.

2014. május 4., vasárnap

Vonagló tetemek: Borbély Szilárd - Nincstelenek


„Anyám mesét mond. A nővérem félig már alszik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával. A szegénység szagával. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek se jut elegendő.”

A Nincstelenek nem változtat meg senkit. Nem is ez a célja. Egyszerű, rövid mondatai tűzforró tűként hatolnak át a bőrön, át a kényelmen, s át a hétköznapokon. Borbély Szilárd regénye engem sem változtatott meg. De meghatározta azt, milyen embernek is akarom látni magam. 

Apró, eltakart, elfelejtett kisfalu, kegyetlen emésztő, amelyből egy család nyújtózik ki kétségbeesetten, levegő után kapkodva. Anya, apa, a község alakjai, bolondjai, elhajított, rohadó állattetemek, éhínség, s megállíthatatlan számolás, legalább egy számot találni, ami nemcsak önmagával és eggyel osztható. A gyermek szemszöge. Semmi csodálkozás, semmi varázslat, se nosztalgia, csak a nyomor kegyetlen megvilágítása, a puszta leírás, amiben nyomát sem találni a sajnálkozásnak, a szégyennek, vagy épp az ítéletnek. Mert a gyermek nem ítélkezik, hanem átél. Minden elfogadhatatlanság, minden tragédia elrejtőzik a hétköznapi fogalmának árnyékába, ahol az anya öngyilkossági próbálkozásai sem mások, mint az egymást követő napok szabálytalan buktatói. A rutin megszokott része.

„Zsíroskenyeret kenek magamnak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora. Akkor a nővéremmel tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az sem fáj annyira, mint az, hogy sír és nem tudom megvigasztalni.”


A falu nem csupán egy elszegényedett település, hanem átok, amely rászakad mindenkire, aki benne vonaglik, s árnyékban tartja azokat, akik rajta túl élnek. Minden oszlik, elfogy, vegetál. Egy egész életre meghosszabbított haldoklás. Egész életekre ráhúzott ideiglenesség.

Sokáig nem vettem a kezembe a kötetet. Visszatartott a siker hangja, az egymást ünnepelgető kortársak dicsérő szavai, az agyonismételt emlékező hang, ami Nádas után, ilyen-olyan formában, hol rosszabbul, hol eredetien, de tartja magát a magyar irodalomban. Ám a Nincstelenek jóval több annál, amit vártam. Váratlan pofon, megdöbbenés, egyszerű szavakba rejtett visszataszítottság és szépség. Nem emlékezés. Rögzített viaszbábuk puszta leírása.

A falu nem csupán egy elszegényedett település, s nem is csak átok, hanem metafora, amely gátolja a múlt időt abban, hogy az elhagyott, elhajított emlékeket le lehessen zárni. Az emlékezés Borbély könyvében sokkal kiterjedtebb fogalom, s ebben igazán rémisztő: mindaz, ami történt ott lohol a jelen nyomában, s ott vár minden egyes sarkon, amit kiszemeltünk menedékként. A falu képei, alakjai ott élnek az elbeszélőben, s gyerek nem eltűnt, csak elrejtőzött, figyelmeztetve az akkor és az ott örökérvényűségére, s arra, hogy a múlt nemhogy meghatározza a jelent, de a jelen sem más mint erőszakkal kinyújtott folytatása a múltnak.



A folytathatóság, az ismételhetőség rémálma a falu zsidójának, Mózsi alakjának a jeleneteiben rajzolódik ki leginkább. Családjával együtt elhurcolják, a háború után egymaga tér vissza a teljesen kifosztott házba, s kívülállóként éli le életét, várva a többiekre. Szomszédjai kisemmizték, ám nem a gonosz céloktól vezérelve, csupán behódolva a kilátástalan körülményeknek, az üres gyomor hangjának, s egy rendszernek, amely az embertelenséget a hétköznapi magatartásformák szintjére emelte. 

„Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a másiknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, konokul fosztogatták a házat és a portát. … És több nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal.”


Nincs jelen, se jövő, csak az itt ragadt múlt. Borbély Szilárd regényét nem lehet a napi politika szintjére süllyeszteni. Ám a Nincstelenek több mint irodalom, vagy korrajz. A történelem az ember bőre alá kúszik, meghatároz mindent: a mozgást, a lépéseket, a nyelvet, a szavakat. Egy mentalitást rajzol körbe, s mindez túlnő a szatmári kisfalun, túlnő az elbeszélőn, s azokon, akiket elbeszél, egy mentalitást, amely ott van minden elszórt macskakő alatt, minden egyenruhában, s minden hazug emlékműben, s azokban a szavakban, amelyek ezeket akarják megvédeni, s ott van a szerző pár hónappal ezelőtti váratlan halálában, az okokban, s a szatmári kisfalu fullasztó árnyékában.

Borbély könyve nem változtat meg senkit. S hogy milyennek is akarom látni önmagam a Nincstelenek után? Olyannak, aki a tragédiára nem visszaemlékezik, hanem, ha szükséges, újra és újra átéli. Olyannak, akiben még él a fiú, aki a nyomort még nem különítette el a hétköznapitól, akiben a tragédia és a normális élet még egyazon fogalomkörbe tartozik, aki az elfogadhatatlant elfogadhatónak írja le. Nem kényelemből. Egyszerűen nincs más csak az átélés kényszere. A jelen idő marad. Semmi sem tűnik el végleg. Ahogy az öreg Mózsi nyomai sem:

„A barátai kivándoroltak a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert idekötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat.”