Ingmar Bergman: Fanny és Alexander

Mi a különbség a némaság és a csend között? Néma az, ami nem válaszol, de jelen van. Egy a mesék világából kilépő, kissé unatkozó kisfiú hívogatására csak a tágas szobák nyomasztó némasága felel. Egyedül van? S ez az egyedüllét lenne a nyomasztó? Mikor a sokáig nézett tárgyak mintha megelevenednének, mozogni kezd a szobor, amely elevenségét a mozdulatlanság álcájával takarja el mások elől. Él tehát, mégsem válaszol, néma marad. A félelem itt uralkodik el az emberen, aki tudja, hogy a látszólag élettel telt tárgyakhoz intézett kérdések halló fülekre találnak, mégis hallgatnak. A félelem azonban abban a mozzanatban is gyökeret ereszt, hogy nem igazán tudjuk, hogy mit kell kérdezzünk. Ez a gyermeki látószög, a maga természetes módján, megváltozik, de el nem múlik, még ha azt is hisszük.

Gyerekkorunkban, mikor nyarakat a nagyszüleimnél töltöttük, ők büszkén jelentették be, hogy mivel már nagyfiúk vagyunk, alhatunk egyedül. S biztosra vették, hogy erre mi is büszkék vagyunk. A várt öröm azonban csak halványan mutatkozott arcunkon, résszint azért, mert nem akartunk nekik csalódást okozni. Ám nem is akartunk egyedül aludni. Valahogy sejtettük, hogy mi vár ránk abban az üres szobában, amelynek korábbi otthonossága eltűnt annak a tudatában, hogy az elkövetkező napok koromsötét éjjeleit itt fogjuk tölteni, a már jól ismert nagyszülői horkolást nem hallva. Ezek azok a helyzetek, amikor a falióra kattogása kedves ismerősünkké válik, annak ellenére, hogy eleinte meg se hallottuk, annyira beivódott a falak repedéseibe a monoton hang. Ez az a hang, amire annyira érzékenyek leszünk, hogy még a félálmok zárt világában is hallatják magukat, ironikus módon időt szabva azoknak. S miután kialvatlanul, fáradtan az éjjel megpróbáltatásai után hajnalban felébredünk, s bambán bámuljuk a falra kiaggatott családi képeket. Mikor a szigorú üknagyapa ajkai mozogni kezdenek, mikor a dédmama fiatalkori arcképe ránk kacsint, mi meg megriadva, fejre húzott takaró alatt néha-néha kinézve visszakacsintunk. Persze, jóval később már nem látunk hasonló szájmozgásokat, hiába is nézzük már lassan az erőfeszítésről kifolyó szemekkel. De felidézve az emlékezetes hajnalokat tudjuk, hogy a fénykép igenis kacsintott, csak már nem vagyunk rá méltók, hogy ezt megismételje. A tárgyaknak ezt a közömbössége igazolja ezt a látószöget, hiszen ha ennek elmúlásáról lenne szó, magunknak is be kellene vallanunk, hogy csupán lidércfény volt az egész.

A gyermek azonban kiérdemli azt, hogy a szellemek világa felhívja magára a figyelmet, még akkor is, ha teljesen néma marad. Ahogy nem tudja Alexander sem pontosan mi a feladata miután feltűnt az apa szelleme. Nem beszél, csak néz rá. A film nem akarja elrejteni a Hamlet párhuzamot. Alexander annyiban hasonlít Shakespeare hősére, hogy egyikük sem tudja igazán megérteni a szellemet. A félreértéstől félnek, attól, hogy vajon valóban helyes az a mód, amellyel a kibillent időt helyre kell állítani. Az apa szelleme csak erre mutat rá, nem pedig arra, hogy ezt hogyan is kellene végrehajtani. A kísértet nézve nem a viszontlátás öröme szabadul fel. Az apa erős póráza egyre szorosabb a fiú nyakán. Claudius valóban halált érdemel? Ez a helyes út? Helyreállítani, s nem bosszút állni. Az órák kattogó szavai szerint a különböző színekben lüktető nagymama házába kell visszatérni, mely órák a lelkész házában a színekkel együtt eltűnnek a falakról. S ahol az idő kibillent, ott az meg is szűnik. Az idő megszűnése pedig az örökkévalóság időtlensége, ahol minden újra és újra megismétlődik, előrevetítve ezzel a testvérpár, s anyjuk sorsát a kemény, ám nagyon is esendő lelkész korábbi családjának történetében. A visszatérő kísértet pedig a másodpercek múlását jelző zenebonában mutatja magát, hiszen az annyira várt válasz ebben a kattogásokban rejlik. A már az időtlenség űrjébe került szellem pont e másodpercek pörgésére hívja fel a figyelmet. Ide kell visszatérni, a kibillent és eltűnt időt újra pályára kell állítani. A felnőtté válás ebben a helyreállításban tetőződik be. Az apát el kell veszíteni, hogy a fiú felnőhessen. Ő , aki megfontolt válaszokat ad, ám ha elnémul a fiú tétován tekint szét maga körül, feldúltan kutatva a mozgó szájakat, hiába. Az apa felelőssége az utolsó lehetettel együtt csapódik a fiú sápadt arcába, hogy aztán ő maga vegye azt magára. Ám a felelősség Alexander és minden Hamlet ivadék számára nem az Énre vonatkozó önkényes és gyáva felelősség. Nem a maguk biztonságáért kell felelniük. Az anya lassan kiszárad, s beleolvad a lelkész házának halotti sápadtságába. Claudius és a lelkész azért esendőek, mert félnek a fiútól. Tudják, vagy sejtik, hogy pusztulniuk kell, ám mégis kitartanak, nem engednek. A fiú, az apa képével együtt, magában is eltemet valamit, amelyet talán a mástól való függés fogalmával lehetne körülírni. Nem csupán a halott apa halott szabályai alól kap teljes szabadságot, hanem mindenfajta törvény szorításától mentesíti magát a helyreállítás során. Ebben az átmeneti időszakban még isten is úgy roskad össze a fiú előtt, mint egy hirtelen elengedett marionett bábu. A lázadás legmagasabb foka ez, ahol mindenfajta törvény betűi elmosódnak a fiú szemei előtt. A vén zsidó mozdulatlan, de mozgatásra váró marionettjeivel megtömött lakása vajon nem a Alexander félelmeinek gyűjtőhelye? A néma, de nagyon is beszélő bábok hada mögött levő bezárt ajtó lakója ki is valójában? A némaság jelentősége ebben a pár perces jelenetben érthető meg igazán. A zárt szoba lakója, Izmael nem hallgat, hanem megszólal. Az emberek világából kiszorított, száműzött Izmael beszél. A kimondott szavak pedig valóság hátára vándorolnak. Egy élő fáklya rohan keresztül a halott folyosón, amely a lelkészt is magával rántja. Ám ki űzte ki a pusztába Izmaelt? Az apa fordított hátat neki, apa nélkül maradt fiú ő maga is, csakúgy, mint Alexander. Az apa halála ugyanis egyben a fiú kitagadása is. Izmael tehát a kitagadott és egyedül maradt fiúk haragját üvölti. Vele kell találkozni, mert csak ő tudja a fiú fülébe súgni milyen módon, s milyen eszközökkel kell azt a bizonyos kibillent időt helyre állítani.

Alexander nem Hamlet. Bár a hamleti tettet véghezvitte, újra a faliórák között lehetnek, ám a helyreállított világ örömeit ő nem érezheti. A lázadás tetőpontján felfüggesztett törvények az elveszett idővel együtt újra helyet találnak maguknak. Ebbe a világba már nem a korábbi ártatlan Alexander tér vissza. A lázadó tettei itt bűnné válnak, amelynek nyomait nem rázhatja le magáról, nem szökhet meg előlük, ahogy a lelkésztől sem. Ő ugyanis koromfekete ruhájában mindig a fiú mögött lesz. A lázadónak ez a tragédiája: a lázadás során megismert démonoktól már nem lehet szabadulni.