Varsó

Talán igaz az, hogyha valaminek a lényegét, a legtisztább és legkeményebb esszenciáját szeretnénk végre a maga teljességében megszemlélni, el kell pusztítani, porrá kell zúzni. Illetve az egykori pusztítás által kiszélesedett perspektívában kell vizsgálni a jelenben elénk táruló panorámát. A visszaállítás nem lehet az eredeti állapot visszavarrt végtagja, amely ugyanúgy működik mint azelőtt. Az eredetiség ugyanis nem egy visszakívánt, hibákat nélkülöző állapot, hanem a restauráltban szervesen benne élő „egykor” néma és folytonos elsiratása, egy halott múlt visszamaradt nyögdécselése immár egy újra megépített vázban. Varsó nem szép város, de nincs is arra szüksége, hogy az legyen. Szépség nem csupán a szökőkutakkal teletűzdelt sétálóutcák macskakövei között van, hanem abban a hangulatban, amit ez a város kiad magából. Persze, sétálóutcákból itt sincsen hiány, de a giccses tetszeni akarás itt a háttérben kuporog. Egy már majdnem hetven éve a földdel egyenlővé tett világváros, amelynek fájdalommal megtelt nyögései még ma is átjárják a széles utcákat. A restauráció, a teljes újjáépülés látható bizonyítékai nem feledtetni akarják az egykori apokalipszist, hanem épp ellenkezőleg: felhívni a figyelmet egy halott város láthatatlanul kiterített tetemére.  A teljesen és lényegében változatlanul újraépített óváros falai nem takarják el teljesen a romokat, néhai önmaguk szétesett testrészeit. A helyes restauráció ugyanis nem feledtetés eszköze, hanem az élet meghosszabbítása, az emlékek fenntartása, legyen annak tartalma bármilyen is. A romokat ugyan el lehet takarítani, de a meggyötört test emléke szimbólummá válik. A lengyel főváros annak a szemléletes példája, hogy a történelmet valóban nem megírják, hanem alakul magától, akár egy szabadon eresztett ebihal. Ha az emlék nem is kedves számára, az erre emlékeztető tárgyat nem lerombolja, hanem a sebekkel teli, ráncos testen hagyja, hogy aztán a kiszáradt, és kifehéredett heget önmagán hurcolhassa. Ahogy az újjáépült falakban még ott a régi kötőanyag, úgy az egyes utcákban még ma is egy kétméteres, izmos női alak szólít fel a munkára, kezében a kalapáccsal, arcán pedig elszántsággal. A szobor megmaradt, a látvány változik. Így vált a bolsevik diktatúra propagandája egy elbukott kísérletté, egy nem túl becses, itt felejtett, de fontos emlékké. A hatalmas oszlopokból kidomborodó alakok odafagyott testükkel szemlélik az előttük elterülő közömbös arcokat, s a közéjük kifeszített reklámtábla által képviselt olyannyira gyűlölt kapitalizmust.

Romváros még ma is Varsó, csak a romokat nem látni sehol sem. Azonban mint egy ártalmatlan és unatkozó kísértet, ott hever az utcákon, akárcsak a hirtelen megszakadt halálsikolyok egy eredeti állapotában fennmaradt belvárosi bérház golyó ütötte mélyedéseiben.