Vagy-vagy-vagy-

M-nek

Pár évvel ezelőtt hallottam egy fiatal hihetetlennek tűnő történetét, aki képtelen volt abban a tudatban élni, hogy soha nem lesz lehetősége arra, hogy megtapasztalja, milyen meghalni. S bár tudta jól, hogy a vég számára is elkerülhetetlen, tapasztalaton az életben való hasznosítás tevékenységét értette, s ugyebár ebben az értelemben a halál, vagyis a meghalás nem lehet tapasztalat, hiszen épp az életben való felhasznosíthatóság lehetőségét zárja ki önmagából. Hite szerint minden „a valamire való használatban” nyeri el jelentőségét, mivel a dolgok jelentékenységét a helyes felhasználás minőségi változataiban vagy épp gyakoriságában mérjük, ha egyáltalán mérjük. A halál tapasztalata azonban kivétel, hiszen az átélt érzetek a testtel együtt halnak el. E „tapasztalatfajta” különlegessége ugyanis visszafordíthatatlanságában áll.

Nos, ebben a fiúban szinte hallhatóan lüktetett a kierkegaard-i aforizma: tedd vagy ne tedd, mindkettőt meg fogod bánni! Élni képtelen volt az áhított tapasztalat hiányában, ugyanakkor a halál megtapasztalása nélkül alkalmatlannak érzete magát az életre. Elhatározta, hogy jó köteg papírossal, s egy tollal eltemetteti magát, ahol bár rövid élete ugyan végleg beteljesedik, de a leendő feljegyzések révén, mégiscsak ezt jelentett számára valamiféle vigasztaló középutat. Ha ő nem is, de a jegyzetek, vagyis a közvetített tapasztalat megmarad a későbbi nemzedékek számára. Titkos tudás átadása az emberi nemnek, egy váratlan ajándék.

Szűk baráti körben végbe is ment a szertartás, a koporsó bezárták, majd leeresztették a mély gödörbe. A rá hányt nedves föld egyenletesen terült szét a felszínén. Minden, ami a fiú volt, a földbe került. Egyvalami kivételével. A toll fennmaradt. 

A történetet megismerve kérdés, hogy vajon jogos lenne-e a fiatalember sírkövére vésni: a másik legszerencsétlenebb. Felírni rá e megnevezést, abban a biztos tudatban, hogy egy esetleges koporsófelnyitás alkalmával a kiszáradt, nevetéstől eltorzult arcú tetemet biztosan benne találnánk, ellentétben az elsőszámú szerencsétlennel, akinek koporsója üres, s talán még mindig kószál valahol a világban.

Vannak könyvek, amelyektől nem lehet szabadulni, az utolsó oldal átlapozása nem megkönnyebbülést hoz, hanem maró kényszert az előző oldalakhoz, amely kényszer néha eltompul, néha azonban hihetetlen módon felerősödik. Kierkegaard műve ilyen könyv. Legalábbis számomra. Nem a kedvencem, épp ellenkezőleg: néha azt kívánom, bár soha a kezembe se vettem volna, még mélyebben, bár soha nem írták volna meg. Nem tudom elhelyezni magamban, s talán ez az oka az egyes fejezetek újra és újraolvasási kényszerének. Mintha ebben az ezer oldalban benne lenne minden, ami ember, jobban mondva, benne van minden, ami emberré teheti az embert. Ha valaki megkérdezné, melyik a legjobb könyv, amit valaha olvastam, a Vagy-vagy eszembe sem jutna. Ha azt kérdeznék, hogy melyiknek volt a legnagyobb hatása eddigi életemre, akkor sem említeném a nagy dán könyvét. Hatása nem volt, de szó szoros értelemben változtatta meg azokat a dolgokat, amelyek előttem állnak nap nap után. Immár nem tudok kikerülni a Vagy-vagy öntelt hatalma alól, amely ugyan örökösen felszólít arra, hogy mondjak, hogy írjak valamit, azonban tollat nem ad a kezembe. A folytonos előrehaladás és visszaugrás könyve, az olvasott és az olvasó hierarchikus viszonya itt felcserélődik, s immár a szöveg tartja uralma alatt az olvasót, a meggyűrődött lapok pedig csak vonulnak a vége felé, ahol ismét az első oldal kezdődik, s az olvasó rájön: képtelen véget vetni ennek az áramlásnak, ahogy a folyó sem tud egy pillanatra megállni, megpihenni. 

A cím azonos szavai közé beékelt kötőjel ebből a szempontból hamis, illetve hiányos. A helyes jelölés ugyanis megkíván egy újabb kötőjelet: Vagy-vagy-. A lényeg ugyanis nem a választás tényén, hanem a választások láncolatában van.

Kierkegaard stációinak választása nem végleges, nem a fejlődés jól látható vonala, hanem a vissza- és visszaesések befejezhetetlen sorozata tükröződik vissza.

Egyszer a csábítóval kell egyetértenem, máskor pedig nyárspolgárnak adok igazat. Míg az egyiket követem, a másikat kritikával, sőt megvető iróniával szemlélem. Hozzáállásom váltakozása állandó. Nem tudok megpihenni, akárcsak a legszerencsétlenebb sem saját sírjában. Úgy érzem magam, mint az általános iskola első osztályában, mikor is a megtanult abc-t kórusban felmondtuk, a Z-t jólesően kiejtve egy megkönnyebbült sóhajjal egyetemben, most már valóban vége, ám jött az utasítás: gyerünk visszafelé! S ott e latin abc első két jele, A és B, s közreadott iratai a Vagy-vagy lapjain, a folytonosság, az egymásutániság egyszerű megjelölése, amely jelzi a sorrendet, s ha sorrend, akkor a leírtak igazát is. Megnyugodhatnék B-ben, de őt olvasva visszakívánom A szabadságát, visszalapozva azonban azt a fegyelmezettséget hagyom el, amelyet B tanított meg számomra. 

Egyszer a csábító, másszor a nyárspolgár. Két külön szemlélet, amelyek az egymással való megbékélésben nemhogy a másik, de önmaguk jelentőségét is elvesztenék. E kettősség feladása csakis a teljes pusztítás lehet: a csábító nem létezhetne, ha a nyárspolgár nem írná őt le, a nyárspolgár pedig elpárologna, akár a napon hagyott tócsa, ha nem írna egyetlen témájáról: legkedvesebb barátjáról, a csábítóról. Egyikük sem tud megszólalni a saját hangján, hiszen amint kinyílnak az összeragadt ajkak, s megmozdulna a nyelv, a másik szólal meg. 

A csábító hangja kellemes. Ám nem a csábítás cselekedetének a szabadsága miatt, hanem e cselekedet lehetőségére való állapotban. A puszta lehetőség rendelkezik felszabadító erővel, nem pedig a csábítás megtételének bizonyossága. A lehetőség szabadsága ugyanis nem követeli a tettet: nem kell feltétlenül a csábítanom, hogy jól érezzem magam, ehhez épp elég az a tudat, hogy megvan rá a lehetőségem, hogy megtegyem. A csábítás lehetősége újabb és újabb részleteket mutat fel a világból: egy finoman ívelő boka, libabőrős, fehér combok, kivillanó hasfal, szeplős vállak, rajta az odébb igazított melltartópánt vörös nyomával, anyajegy a nyakon, s egy fogságból kiszabadult tincs a frizurában. Megannyi benyomás egy időben, a részletek fel-felvillanása, állandó töredezettség. Azonban idő után megfájdul a szem ebben a töredezettségében bemutatott egészben. A csábító elfárad, továbblép, s mintegy megkettőzi saját magát: a csábítás lehetőségéért hálát adó egykori én emlékké válik, amelyre senki más, csak saját maga emlékszik. Ez már B személyesen, aki elérte azt a pontot, ahonnan nézve elé kerülő világ megszámlálhatatlan töredékei eggyé olvadnak. B a tájat látja, míg A csakis a portréra tudott koncentrálni. A kivillanó bokák, a magára hagyott, pelyhes köldök, a szeplős váll, az anyajegy a nyakon egyetlen határozott mozdulattal eggyé válnak, egy személyben összpontosul minden, ami eddig gazdátlanul kóválygott. Talán ezt nevezhetjük szerelemnek. Azt a pillanatot, amikor az imádott részletek középpontot alkotnak egymás kapcsolódásában, amikor A hirtelen B-vé alakul, s azt mondja: nem a szeplős vállakat szeretem, hanem arra a bizonyos szeplős vállra van szükségem.

B emlészik A-ra, de B (s a benne titokban lappangó A) is emlékké válik a harmadik személyben. Ahogy B mondja, feladja önmagát, hogy emlékké válhasson a másikban.

A lüktető ereje, élethabzsolása azonban nem veszik el véglegesen B-ből, egy mélyről felszólaló kétségbeesett kiáltás alig hallható suttogásként, de felér a tudatig. A szabadulni akaró nyughatatlan A néha szót követel magának, elnyomni képtelen kételyt és szorongást hagyományozva B-nek, egy sokáig be nem vallott félelmet attól, hogy az összeállt egész ismét darabjaira hullik, önhibáján kívül akár.

B-nek A nyújtja a gyötrő lelkiismeretet, ő szólaltatja meg társát, aki ugyan látszólag telhetetlen barátját akarja meggyőzni a jóleső mozdulatlanság harmonikus nyugalmáról. B számára A hangja a figyelmeztetés, hogy a nyugalom, melynek ő felszentelte az életét, nem állítja meg az időt, s bár a mozdulatlanság látszólag kellemes állandóságot ad, mégsem uralkodhat a sorozatos elmúlások és lassú újrakezdések szabályai felett. A, aki az örök közhelyet üvölti, hogy minden véget ér egyszer, még a jelen legédesebb pillanatai is, mikor egyszerűen csak élvezni akarom a másikat, s a másikban önmagamat, nem gondolva arra a felőrlő bizonyosságra, hogy az imádott másik, vagy talán épp jómagam felállok, s elhagyom a közös szobát. Beteljesülés nélküli szeretkezés, kielégülés nélküli élvezet.

Az érzékiség, legyen akármilyen túlfűtött és örökérvényűnek kikiáltott, nem képes kifejezni a szerelmet, de a szerelem azonban kifejeződhet az érzékiség által. A legvégső pillanatot, a befejezést kitolnánk a horizonton kívüli, elhagyatott pontra, csak el a közelünkből, minél messzebb, csak szeretkezni, elfojtani a végpontot, mintha soha nem is létezett volna, amely a felfokozott, de pillanatnyi élvezetében meggyilkolja az egész addigi szertartás ünnepélyességét, figyelmeztetve arra, hogy amiként az emberi test, úgy semmi sem kerülheti el a befejezést. A végső kielégülés kötelező. Íme A hatalma B fölött, a csábító uralma az önmagában biztos nyárspolgáron.