Egy újabb nap a fogorvosi székben. Miféle elhalványult traumák raktározódnak még bennem, hogy e másoknak olyannyira jelentéktelen eset számomra az egész napot meghatározó, megkerülhetetlen eseménnyé alakul. Hallom a fúrót, belemar a szuvas részre, apró fogdarabkák tapadnak a kiszáradt szájpadlásra. Várok. Vajon mikor éri el az idegvégződések csokrát. Nem. Nem akarom tudni. Nem akarom érezni. A bal nagylábujjamra koncentrálok. Énemet a köröm alá tuszkolom be, magára kell hagynom a kezelésben lévő fogat. Megmozdul a lábujj. Mozdul az egész testem. Dőlök előre-hátra, majd az orvos megszólal: "Elértük az idegcsatornát." Diadal, amiben nekem is részt kell vennem, eltűnt a lábujjam, mintha nem is lett volna, nem mozog, erőszakosan visszarántottak, egy mondattal kitéptek a köröm alól. Egy vonagló idegszál van kiterítve a fogorvosi székre.