Március közepén szakadó hó, az éjjel lassan betemetődöm a fővárosba, akár egy végleg leeresztett koporsó, melyet ásó híján kézzel temetnek. A nemzeti ünnep erőszakos tisztelete, nem '48 szól már, hanem az aktuális akarat, a szélvihar talán a lobogókat is elfújja kelet felé, s reggelre marad egy hófehér ország, amelyik a három szín hiányában már igazán azt sem tudja hóvá tartozik, tárgyakba importált kirakat-hazaszeretet, "talpra magyar, hív a ... (dadog) - ki is?" - kérdi. Ítéletidő, olvasom mindenhol, no ez aztán igazi magyar tulajdonság, nagyon meglepődni a szokatlan időjáráson. Kint káosz, megtépázott lobogók, mennének a széllel, csak leköt a heveder, egy részeg üvölt a szélben, a meleg borgőz gyorsabb mint a millió éles hópehely, én benn ülök.