„Nincs ebben semmi különös, – mondja – még szép, hogy hazahoztam.” S valóban, kénytelen vagyok elismerni magamban: az eset korántsem különös. Sőt, az esetleges változás, változtatás tűnt volna furcsának. Itt mozog előttem e száj, fröcsköli a szavakat, ismerem őket jól. Persze, a külalak változott, láthatóan felnőtt, ahogy mondani szokás, s mégis e szavak cikáztak fejem körül tíz éve is, ebben a hangsúlyban, s fekvésben. Nem mondok semmit, akkor sem tettem. A szavak azonban nyakig nyomnak ebbe a megéltnek hitt „egykoriba”: ugyanaz az agónia, s tehetetlenség, de immár a változtathatóság reménye nélkül. Itt megállt az idő, mondhatnám, s mégis kellek ide, osztozni és fulladozni e megfagyott pillanatban. Ám én még, ha csak kis időre is, de kiszakadhatok. Elég csak holnapig kibírni, elég a száraz kenyér, és a megbarnult szélű felvágott. A másnapi biztos lét. Megvetés, düh, s mérhetetlen sajnálat. Talán neki van igaza, minek a terv? Menekülök, hogy minél előbb visszajöhessek.