„Mi a kultúra?” – kérdezik ma tőlem a szemináriumon, kissé kába vagyok, percek óta nem figyelem a párbeszédet, igazából nem is fogom fel miről van szó. Hiába, a sok, többéves okoskodás kifárasztja az embert. „Talán nem is így kellene feltenni a kérdést – kezdem, mert hát valamit mondani mégiscsak kell, s e valamit mondani jól megtanultam az évek alatt – hanem a következőképp: mi a kultúra számomra? Ó, igen, erre már tudnék felelni – mosolygom el magam –, nos a kultúra számomra nem más, mint mesterséges akadálya bizonyos természetesnek bélyegzett ősi, mondhatni ösztönös tetteknek, mint például annak, hogy húsz perccel ezelőtt nem anyaszült meztelenül, apám véres herezacskóját a kezemben tartva, álló fa…al a kék égre mutatva törtem be ebben a terembe, harsányan, de határozottan kijelentve, hogy mától én vagyok a törzsfőnök.”