A kopasz földön, akár egy kisebb domb, feküdtek egymáson a hullák. Talán már büdösek sem lehettek. A szerves elrohadt, ami maradt csupán a csont, amelyek szabályos láncolatát a száraz, kissé megereszkedett inak még összefogták. S persze a bőr, amely vékony takaróként simult a csontokra. Az átlátszó hártya itt-ott elszakadt már, szabad utat engedve a váz egyes darabjainak. A kotrógép lassan közeledett, majd elérte a halmot: a mozdulatlan testekbe mintha hirtelen újra feltört volna az élet olyan intenzitással, akár egy indulatos felháborodás valami igazságtalan sérelem miatt. Gurultak, fordultak, bukfenceztek egymáson, az állkapcsok leestek, egy utolsó mondat, arra talán még van idő, néma sikolyok, amelyek bennragadtak, s kitörnek, akár a hófehér lábszárcsont a felszakadt bőr alól. Vékony karok zuhannak egymásra, mintha integetnének, mintha figyelmeztetnének, mintha búcsúznának mielőtt a tompa puffanások a gödör alján végleg elnyomnák ezt a rövid, s hang nélküli melódiát.