Ugyan, a tinédzserkor halvány maradványait még mindig magamon viselem. Sokan nosztalgiával emlékeznek vissza, számomra e visszaemlékezés is fájdalmas. Akárcsak az átváltozás Kafkánál. Persze sokkal lassabban. Gregornak szerencséje volt. Csupán átváltozása eredményével kellett szembesülnie, nem pedig a folyamattal. A szőr lassan kibújik, ami miatt apád nagyon boldog. Mintha eddig kételkedett volna abban, hogy egyszer férfivá érsz. Nem is érésről van szó. Talán az elrothadás a legjobb hasonlat. Aztán megnyúlnak a végtagjaid, izzadsz és büdös vagy, az arcod pedig annyira ragyás, hogy a homlokodon elterülő vörös foltokkal szemeznek, semmint azzal a zöld bogárral, amelyre addig annyira büszke voltál. A hangod elváltozik, s ha sokáig nem szólaltál meg, az első magánhangzó valami emberi hanghoz egyáltalán nem hasonlító morgássá változott, majd a második szótagra kitisztult. Csak egy szót kellett kiejtened mielőtt elkezdtél beszélni, hogy elkerüld a váratlan megszégyenülést. A saját tested elárult. Apád részegen rád üvölt: „mi a faszt csináltál ennyit a wc-n! Csak nem kiverted?” Akár bólogathattam volna. A pólód alján megszáradt foltok, melyeket halott hímivarsejtek hullamerevsége feszít szét. Mintha egy éticsiga próbálkozott volna az ugrálással. Persze, az időszak megmaradt. Ha nem is a mindennapokban, hát rémálmaimban, ahol testem követelésének engedelmeskedve, maszturbálok, akár egy tizenéves, miközben figyelem a kilincset, nehogy valaki rajtakapja szolgaságom.