Hosszú éjjelek, kevés alvás. Megszokott ritmus, s bár elmondhatnám, hogy a kihunyhatatlan munka és olvasási kényszer tart ébren, de sajnos (még) nem. Az alkotói szigor megszabott rendszere még oly távol áll tőlem, mint a Homeland című sorozat utolsó része, amelyet okkal lehetne okolni ezért kényelmetlen, s mégis változtathatatlan ritmusért.

Munka. Lengyel tanulás. Olvasás. Daniel Goldhagen könyve. The devil that never dies. Valahol a könyv felénél látom be, hogy nem érdemes tovább olvasni. Persze, ezt megteszem. Unalom. Már az első oldalon elmondott mindent, amit szeretett volna. S ez is vérszegény, szorosan tapadva a jól ismert közhelyek láncaihoz. Túl amerikai. Túl sok a „konyhamorál”, s túl egyoldalú ahhoz, hogy az antiszemitizmus kérdéskörét körbejárja. Mikor elkezdtem olvasni, arra gondoltam, vajon képes lesz-e kitekinteni a katedra mögül. Később rá kellett jönnöm, hogy ezt meg sem próbálta. Az antiszemitizmus gonosz és rossz, mindezt hozzáidomítva az Izrael-Palesztína konfliktushoz. Ennél többre, s összetettebb képre már képtelen volt.

Ellenőrzése a készülő interjú szövegének M. segítségével. Már kevésbé szégyellem az angolom előtte. Azt mondja, tegyem azt a szót „körömmacskába”. Először nem értettem, aztán rájöttem, hogy macskakörmöt akart mondani. Apró tévedések, s alkalom, hogy valamiféle hibán rajtakapjam, amelyet, ki tudka miért, kerül minden alkalommal.

Péntek este. Varsói pályaudvar. Egy eltévedt varjú a földalatti állomáson. Talán észre sem vettem volna, ha nem lennék különösen kiéhezve a hasonló szokatlanságokra, melyek, ha csupán kicsit is, de megtörik a napokat uraló természetes monotóniát. A kanyargós lépcsőfordulókon keresztül juthatott be. Eleinte kétségbeesetten repked ide-oda, meg-megérintve szürke és felborzolt tollaival a mennyezetet, mintha abban reménykedne, hogy az akadálynak tűnő, hideg betonfal illúzió csupán, játéka az érzékeknek, amelyek megcsalják, s amelyek szemei elé vetíttik az alatta hömpölygő fejek, s a soha véget nem érő vonattestek kígyozó sorait. Hosszan elnyújtva károg. Végre leszáll egy földalatti büfé tetejére, távol mindentől, ami mozog, s idegen. Mintha lihegne. Forgatja a fejét. Talán a kiutat keresi, talán a látványhoz képtelen hozzászokni. Csapda. A visszaút elveszett az őrült szárnycsapkodásai mögött. Már azt sem tudja, merről jött. A büfé oldalához erősített lámpára szökken. Nem bírja sokáig a neon forróságát. Visszaugrik a tetőre vastag porréteget zavarva fel megégett lábaival. Már nem csapkod. Csőre nyitva. Talán károg. Hangja elveszik a fékező vonatok sikolyaiban. Pár perccel később helyszínhez korántsem illő természetességgel siklik tovább a levegőben, akár a szél hajtotta nejlonzacskó. Még hallom a hangját, mikor eltűnik a koszos pályaudvar széles oszlopai mögött.