2014. február 1., szombat

Utcára hajított történelem/ Recycling history



Március 19-én Budapest Szabadság terén szobrot avatnak az ország náci megszállásának hetvenedik évfordulójára … Bocsánat, kimaradt egy lényeges szó: a náci megszállás tragédiájának hetvenedik évfordulójára. Nagyság: hét és fél méter. Ábrázolni kívánt jelenet: a birodalmi sas (Németország) kíméletlenül lesújt a tehetetlen Gábriel arkangyalra (Magyarország). Következmény: forró nyári napokon árnyékot adó oszlopok, az óriási méreteken ámuló, féltékenykedő, országszerte itt-ott elszórt turulmadarak serege, s egy szándék, ami ma még nyilvánvaló, átlátszó, s nevetséges, de ami a jövőben épp észrevétlenségében válik veszélyessé, levetkőzve nevetségességét, puszta tényként élve tovább.

De miféle szándékról beszélünk? Arról, hogy a történelem puszta utcai elrendezésekkel változtatható. Talán mégsem az esztétikai hiányosságokon kell megütközni, vagy épp a finanszírozás horribilis összegén felháborodni. Hanem a némaságon, ami ezt eltűri. Tiltakoznak, persze, de korántsem elegen. Az, hogy a megszállás emlékműve tudatos történelemhamisítás egy eszköze nem titok. S nem is meglepetés. Ám évek múlva e kezdő löket fog végleg eltűnni, ellenzőivel egyetemben, lassan elnémulnak a tiltakozó ajkak is, s csak marad a könyörtelen sas, akikre tátott szájjal bámul néha egy-egy gyerek, sajnálva a madár alatt összeroppanó angyalkát.

S miért épp szobrok? Ez a legegyszerűbb megoldás. Könnyen szállítható, törhető, lopható, bezúzható, kifesthető, egyszóval tökéletes eszköze az alakításnak. Míg például Varsóban az óráskövekbe faragott, izmos munkások és munkásasszonyok még ma is büszkén emelhetik fejüket a (szocializmus eszméiből jócskán kifogyott) nap felé, addig Magyarországon a múlt eme darabjai száműzhetőek bármikor, akárcsak a Habsburg uralkodók a Hősök teréről, egy másik Gábriel árnyékából. Mert mire van szüksége a magyar népnek? Tasra, Hubára, Ondra, Kondra, Töhötömre... Álmokra, képzetekre, mesékre, s nem az egyszerű tényekre. A humor hiányzik e mentalitásból. A varsói Kultúr(Sztálin)palota és a mellette ágaskodó felhőkarcolók látványának iróniája.

A leendő szobormonstrum nem csak az elmúlt négy év „megszerkesztett káoszát” fogja szimbolizálni, s nem is csupán a hátunk mögött álló hetvenet, hanem az egész nemzet mentalitását, amit ugyan egy darabig takargatunk, ám ha jobb szelek jönnek büszkén mutogatjuk mennyire aprók, jelentéktelenek és kicsinyesek tudunk lenni. Egy mentalitást, amit inkább szégyelleni kellene, nem pedig bronzba önteni. Ha azonban erről az oldalról nézzük a szobor tervét, rá kell jönnünk, hogy nem is áll messze a magyarság esszenciájától. Kissé remegve, de kimondjuk: ez tényleg igazán magyar.

Nem a német megszállás tragédiájának emlékműve a szobor, hanem e mentalitásnak, amely szerves része az egyszerű „büszkemagyar” tudatnak: ha a szomszéd pásztor az én földemen áll, agyonütöm, s helyben eltemetem. Volt egyszer … most már nincs. Rohadjon csak a föld alatt. Ma Magyarországon a történelem fogalma olyan esendő, akár egy régi szobor valami köztéren: odébb tolható, eltakarható, pincébe helyezhető, vagy csupán egyszerűen tönkretehető, ha épp „nem áll tetszésemre.”

Magyarország nem áldozat volt, hanem cinkos. Magyarország nem Németország ellensége volt, hanem szövetségese. A németeket nem megdöbbenés várta, hanem évtizedek óta épített, kikövezett út. A birodalmi sas keresztülszáguldván Európán, végül vércafatos karmait Magyarország szűzi testébe is kíméletlenül belemarta. Súlyos veszteség. Ám ami még súlyosabb, a hirtelen támadó sast rég elkészült leszállópálya várta Árpád földjén. Nem csupán megszállták az országot, hanem szabad útjára engedték a gyengéden leszorított magyar ösztönt, s jórészt a háttérből figyelték a magyar csendőrök villámgyors kezeit, amelyek a vagonokat egy szempillantás alatt megcsonkított családokra csukták. Mert a '44 márciusában betörő németek nem elsősorban megszállók, hanem szemtanúk voltak.

Az emlékmű nem az áldozatok emléke előtt tiszteleg. A birodalmi sas és vézna Gábriel társa temetetlen és tehetetlen hullákat ráncigál. „Csak eltakarni őket, csak elföldelni a cinkosság tényét”. Apró emberek hétméteres álma mindez. Mi ebben a magyar sajátosság? A múlt valahogy mindig a fejünk fölé magasodik, s a dicsőséges árnyéka ha ugyan meg nem is óv minket, de büszkék lehetünk rá. Csak épp azt nem látjuk, hogy eme óriási árnyék forrása rozoga létrákon áll, hogy magasabbnak tűnjön.

A nemtetszés azonban idővel elmúlik, s nem marad más, mint ez a szobor, bezöldülve, s tökéletesen beilleszkedve a városi miliőbe, amellyel épp az lesz a baj, mint a legtöbb régi, kikerülendő emlékművel: észre sem vesszük, csak némán elsétálunk mellette az elfogadottság néma közönyével. Nem csupán egy szobrot fognak avatni 2014-ben Magyarországon, hanem egy évtizedes tervet is pályára állítanak: a sas marad, a magyar hóhérok emléke pedig elpárolog, akár egy tócsa a járdáról.





 A commemoration will be organized in Hungary for the 70th anniversary of German occupation fueled with a public war memorial showcase. I am sorry, I left a very important word out: a commemoration of the 70th anniversary of TRAGIC German occupation. The size of that statue: seven and a half metre. The depicted scene: the imperial eagle (Germany) tears down the powerless archangel, Gabriel (Hungary). What is this good for? Huge colums which give some pleasurable shadow in the hot summer days, range of jeaolus staues of„turulbird” all over the country and an intent what is very obvious and ridiculous today, but what in its own riciculousness will be dangerous in the near future with rebirthing itself as a fact.

But what kind of intent are we talking about? The answer is simple: the history is malleable like the picture of the streets of Budapest. Mybe we should not be schocked by the defect of aesthetics or the sum of the financial contributon. But the silence what put up with this intent. There are protesters, of course, but not so many. It is not a secret that the current power makes a tool of this sculpture in order to falsify the history. But the intent what „call forth” this monument will disappear with the protesters and nothing will remain just the tongue-tied lips.

Why sculpture? This is the easiest solution. It is easy to transport, to smash up, to steal. In the centrum of Warsaw huge muscular men and woman are turning their eyes to the direction of the splendid (and non-communist) sun. But in the towns of Hungary you cannot find any piece past like this. These kind of mounments can be exiled anytime, just like the sculptures of Habsburg-dynasty from the Heroes Square from the shadow of another Gabriel. What do the Hungarians need for? Tas, Huba, Ond, Kond, Töhötöm... They need to have dreams, superstitions, tales, but not the facts. The humor what is missing from this atitude. The irony what the Culture (Stalin) Palace contains standing next to the modern skyscrapers in Warsaw.

This war monument will be a perfect symbol of the chaos of the last 4 years in Hungary. But it will symboize the last 70 years altogether and the mentality of the whole nation what we have to keep sometimes hiding, but when the better times is coming, we are showing our how small, petty-minded and trivial we can be. But if we see the monument from this side we need to realize, that this plan is not so far from the essence of Hungarian mentality. We say tremulously: yes it is Hungarian, indeed.

This monument will not be made in remembrance of Nazi occupation, but for the memory of our „special” character which are the main pieces of the „prideful” Hungarian sense:if the neighbour sheperd are standing in my field, I am aloowed to strike him dead and bury him forever. That is the best place for him: lying under the ground. The meaning of history is frail. As frail as an old statue on the street: you are able to move, cover or smash it up, if you cannot stand to see it.

Hungary was a partner, a pauder and not a victim. Hungary was not an enemy of Germany, it was its ally. Old-established, ready roads were waiting for the German arrival, not a surprise. The huge imperial eagle had rushed through Europe, and at the end sticked his bloody claws in the maidenlike body of Hungary. The damage was deep and serious. But the shadow of the eagle came before than the real one. The Nazis did not just occupy the country but created an open road for repressed instinct. The oppressor German army were masterminding the events and watching the deeds of the Hungarian gendarmes and the military policies those who shut the doors of the wagons on mutiliated families. The Germans were not oppressors in the first place, they were witnesses.

The memorial have not been saluting the memory of the victims. This eagle and this Gabriel are tousling the unburied and helpless dead. What do we want? Just cover the fact of being a pander. What is this sculpture? A big dream of small people. This is what all about. Where is the Hungarian nature in this? The prideful shadows of our past is always towering above our head. The shadow is too weak to defend us, but we can be proud of it. On the other hand we are not able to see that this past is standing on a shaky ladder on order to look out taller.

The useless displeasure, what is surrounding this statue now, will disappear and nothing will remain just this „artwork”, becoming a little bit green because of the weather and fitting in the picture of the Szabadság Square. What is the real problem? We won't catch sight of it just walk next to it with the acceptance of silent coldness. It won't be a simple showcase in Hungary in the year of 2014, it is an attempt to put into orbit a plan for the future: the opposition of the eagle and Gabriel have to remain, and the reminiscence of executioner will disappear just like a puddle from the pavement.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése