Hátramaradt plakátok

 A napokban elkezdett Szabadság téri emlékmű építésén nincs is mit csodálkozni. Átverés? Persze, hogy az. Mind a körülményeket tekintve, mind pedig azt, amit szimbolizálni fog. Bizonyítéka annak a kétségbevonhatatlan ténynek, hogy a kormánypárt felhatalmazta magát mindenre, hangoztatva a pár nappal ezelőtt lezajlott népszavazás eredményét: a nép újból kétharmados bizalmat adott, ergo azt csinál, amit csak akar. Bármit, ahogy a miniszterelnök három nappal ezelőtt hűen demonstrálta a nemzetközi sajtótájékoztatón azt a csökönyös mentalitást, amely meghatározta az elmúlt négy év kormányzását, s ami meg fogja határozni az előttünk álló hosszú éveket, akár évtizedeket is. Akármilyen kritikával is élünk, tartalmasabb választ nem várhatunk a „maga honnan jött”, „a nép is ezt akarta” vagy a „nép hangot adott akaratának” félmondatoknál. A legnagyobb probléma azonban épp az, hogy ez a „nép” a szavazók 44 százalékát jelenti „csupán”. Alig több mint kétmillió embert egy tízmilliós országban, beleszámítva a több százezer határon túl élő „honfitárs” vagy „nem honfitárs”, ergo „menekülő” szavazatát vagy épp némaságát is. Nem a többséggel van a probléma, hanem azzal a magatartással, amely az azon kívül-, túlállókat ellenséggé teszi. Persze a túlzásokat már megszoktuk. A siker még bukás formájában is siker marad, ha úgy akarják. Márpedig a Fidesz 2010-hez képest több százezer szavazót veszített. Erről nem igazán beszéltek. S arról sem, hogy a pártok közül egyedül a Jobbiknak sikerült növelnie (nem kis mértékben) szavazóinak bázisát.

Fárasztó lenne levonni a vasárnapi szavazás konzekvenciáit. Nem az lenne az érdekes, amit már többen is elmondtak azóta, hanem mindaz, hogy mindezt a választások előtt is fel lehetett vázolni. Április 6-a forgatókönyvét előre megírták. Ehhez nem volt szükség semmiféle jobboldali médiabirodalom önkényére, vagy épp az új választási rendszer állítólagos igazságtalanságára. Elég volt némi radikalizmus, középszerűség, és nevetséges, harmatgyenge baloldali politikusok egész hadserege. Mert az „elmúlt nyolc évet” lehet kritizálni. Nem folyt akkor más, csak az úgynevezett átlagemberek szakszerű kifosztása, amely sikerre vitte még 2014-ben is a Fidesz és a Jobbik kiüresedett pénztárcákat megcélzó kampányát. A múlt kísért. Vagy talán már végzett is örökre a baloldallal, nem hagyva mást belőlük, mint némi vöröses, halvány színt a Parlamentben, egy ellenzék látszatát, üres és mozgatható bábokkal.

A baloldal halott. S az is marad, ha ebben a formájában, ezekkel a hiteltelen emberekkel működik tovább. Az MSZP-t csak az összefogás mentette meg attól, hogy a statisztikában ne a Jobbik mögött kullogjon. S addig nem is fog elérni semmilyen eredményt, amíg nem fűti más csak a bosszú, mindezt azon orbáni eszközökkel elérve, ami őket is perifériára sodorta. Az ellenzék csodaszarvasa Bajnai Gordon volt. Elszántnak tűnt 2012. október 23-án. A nagy visszatérés. Az intellektuel. Erőt bár nem sugárzott, bíztunk benne, mert nem volt más. Alig másfél év elteltével nem maradt belőle egyéb, mint intellektusának halvány fényében melegedő háttérember, a szavazás utolsó pillanatában még bohócnak átvedlő ficsúr, arcán némi bizonytalansággal: „talán ez még sem a legjobb ötlet...”

Egy barátom azt mondta, ez az ország lehúzza az embert. Akartam nem egyet érteni. Tiltakozni. De semmilyen ellenérv nem jutott eszembe. Nemrég jártam otthon. Család, barátok, s megállíthatatlan panaszáradat, messze a száraz politikától. Minden beszűkül a négy fal közé, ahonnan nem az az fontos, hogy ki a miniszterelnök, ki az ellenzék, vagy épp mi jelet a jobboldali radikalizmus, hanem az, hogy legyen elég pénz kihúzni a hónap végéig. Ahol gondot jelent a fodrász, az internet fizetése, a kölcsön, vagy épp egy délutáni fagylalt a sarki cukrászdában. Szinte pofon vágott a látvány, ami fogadott. Kopott, szakadt ruhák, fogatlan mosolyok, üres tekintetek a buszok ablakaira tapadva, elfeledett figurák, akiket négyévente elővesznek, elhitetve velük „pillanatnyi nélkülözhetetlenségüket”. Mindezt megemlítem B.-nek is. Elmosolyodik. Azt mondja túlzom. „Nem annyira rossz” - mondja. Mégsem tudom másként látni az egészet hat hosszú hónap után, ami elválaszt a magyar utcák erősödő melankóliájától. „Varsóban nincs 'leélt' ember?" - kérdi. Dehogy nincs. De ott biztosan megfordulnék utánuk, csodálkozva egy pillanatig az ide-nem-illőségükön. Otthon ez nem így van. Az ember kénytelen mereven előre tekinteni, különben orra bukik. Be kellett látnom, hogy barátomnak igaza van. Bár eddig nem sok helyen jártam a világban, sehol sem éreztem magam annyira elnyomottnak, elkeseredettnek, mint a magyar járdaköveken. Legalábbis, ha az utolsó hónapjaimat nézem, melyeket az országban töltöttem. Lassan ábrándultam ki mindebből, épp olyan lassan, amilyen ütemben felismertem, hogy ellenséget csinálnak belőlem ott, ahol születtem. Mert, aki nem velük van, hát ellenük. Márpedig én nem lehetek velük.

Magyarország felszívja az embert, akár egy bűzös pöcegödör, megemészti és kiokádja. Alig látni boldog embert, és aki annak is hiszi magát szerencsés vagy épp saját függetlenségének illúziójában fürdő önkéntes rabszolga. A Fidesz és a Jobbik kampánya egyértelműen a korgó gyomrok enyhítésére ajánlott némi „fejadagot”. Míg a baloldal mindezt kihagyva, arról próbálta meggyőzni az embereket, hogy a Fidesz miként manipulál, hamisít, alkotmányoz. Ám kihagyta a lényeget: pontosan és egyértelműen megfogalmazni miért rossz arra az oldalra szavazni. Mindegy, hogy mi adja a jóleső árnyékot: egy újabb Horthy-szobor vagy egy megrémült Gábriel. A lényeg, hogy ott az árnyékban legyen valami ehető. Valami rágható. Évekkel ezelőtt egy tanárom figyelmeztetett, ne foglalkozzam politikával. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy a környezet kényszeríti az embert arra, ami épp fertőzi a levegőt. Nem a politika fertőz. Hanem az az önkény, makacság és gyengeség, ami körülveszi az embert. Ahogy Hajnóczy mondaná: itt nem lehet másról írni, csak az igazát követelő fűtőről. A 2014-es választás kudarc. Az egész országé. Bár hibáztatni nem lehet senkit. Senki nem vágja le a kezet, amelyik enni ad. Ám azt igen, amelyik figyelmeztetőül orrba akar csapni.

Innen nézve talán mégis van helye a Szabadság téri szobormonstrumnak. Kell egy lenyomat, kell valami kézzelfogható, ami emlékeztet arra, hogy létezett egykor egy olyan időszak, ahol a népesség húsz százalékára alapozva és hivatkozva bármit el lehetett követni, mélyre ágyazva a jelenlegi kormánypárt azon nyilvánvaló, de mégis láthatatlan törekvéseit, amely egybeköti őket a szélsőjobboldallal. Hiszen utóbbi nem tesz mást csak kiegészít, valamint kimondja azt, ami az előbbi fejében jár már évek óta. Hogy ebből a szemszögből mi a Jobbik? A kormány eltorzított változata „szigorúan 18 éven felülieknek”.

Persze, mindez elmúlik idővel. Talán valóban tanácsosabb lenne hátat fordítani, s hagyni az elgázolt macska tetemét az út szélén. Nem is marad más, mint egy-két „Folytatjuk” mondat,

egy megtépázott plakát megviselt maradványa,

amit leszakít a szél,

vagy az eső,

vagy egy frusztrált járókelő.