Bár ha Andrzej Wajda
Az ígéret földje című filmje messze áll a
tökéletességtől, erőteljes nyitójelenetét nem igazán lehet
elfelejteni. Külváros. Nyomortanya. Köd. Wojciech Kilar
hátborzongató zenéje. Meggörnyedt hátak és megszámlálhatatlan,
rohanó alak, a távolban füstöt okádó kémények felé. Łódź.
Valóban az ígéret földje. A beteljesületlen ígéreteké. Ugyan
Wajda már-már túlérzékeny szociális szolidaritása Władisław
Stanisław Reymont regényének összetettségét a gonosz gazdagok
és a kihasznált szegények szintjére ereszti, nem árt tudomásul
venni, hogy Lengyelország egykori reménysége, a rendíthetetlen
iparváros valóban életek ezreit fosztotta ki. Minden munkás,
minden kéz könnyedén pótolható. Emberek ezrei pedig épp
elhitetett pótolhatóságuk tudatában mondtak le életükről, hogy
megüresedett gyomrukat valamivel megtölthessék. Ma, az egykori
manufaktúra falai közé szorított szórakozó negyed és múzeum a
városnak ezt az arcát sikeresen homályban tartja, de nem úgy azon
kívül: Łódź éktelen díszekkel eltakart nyomorában még ott
lüktet az egykor elkövetett „bűn”, amely elhitette dolgozók
generációival, hogy az életet elég csupán, a legegyszerűbb
szinten, fenntartani.
Persze,
mindezzel korántsem azt szeretném hangsúlyozni, hogy a várost nem
érdemes látni. Sőt, talán kötelező is egyszer meglátogatni, ha
az ember épp erre téved. Krakkó, Wrocław, Gdańsk,
sétálóutcák, szökőkutak, szobrok, katedrálisok, kilátók és
turisták araszoló sorai. Mindez szükséges, de néha kell valami
megfogható, valami érezhető, ahol nem csupán a történelem van
jelen, hanem egy letűnt kor hétköznapi életének hátrahagyott
hangulata is. Łódź-ban mindez megvan, eltakarva, elnémítva, de
kísértve a hosszú Piotrkowska utca falai között.
Miután
a város belátta, hogy a manufaktúra és a kiokádott füstfelhő
árnyékától szabadulni nem soha tud, az egykori gyár falai közé
impozáns szabadidőközpontot szorított áruházakkal, éttermekkel,
s egy szegényes múzeummal, amely tökéletesen ábrázolja a
„kelet-európai emlékezés” egy gyakori fajtáját: amiről
kényes, keveset beszéljünk, vagy talán semmit sem. A kiállításról
szinte így tűnik el teljesen a XIX. század (a kezdetek)
embertelensége, átadva helyét a háború után következő
szocializmus (valljuk be) kevésbe embertelen, szakszervezetekkel és
szabadidővel tarkított nyomorának. (Mondjuk úgy, hogy akkoriban
már nem igazán volt jellemző, hogy vigyázatlan munkásokat
daráltak volna le a szüntelen mozgásban lévő gépek vasfogai.)
Van
itt szobra Tuwim-nak, Reymont-nak, Rubinsteinnek, kiállítása Jan
Karskinak. S bár hiába kerestük, az örök fenegyerek Jerzy
Kosinski nevét itt nem őrzi semmi. E szokatlan némaságban még
benne lehet Lengyelország régi sérelme az angol nyelven írt,
népszerű és brutális regényének, A festett madárnak,
ami a háború sújtotta ország eltúlzott és mesei oldalát
mutatta be, erőteljesen hangsúlyozva, hogy ezen időszak nem merül
ki csupán a halálgyárak és a varsói felkelés keserű és
heroikus történeteiben.
Valóban
a beváltatlan ígéretek földje Łódź. M. azt mondja, nem annyira
rossz a helyzet. Mégsem tudok zavartalanul keresztülnézni a maró
melankólián, ami megüli a várost, s ami mutatja magát minden
elhagyott épületben, a fel-felbukkanó koldusok tekinteteiben, a
sétálóutcát tarkító éttermek álcázott gyorsbüféiben.
Persze, azért lehetne roszzabb. S van is rosszabb. Ám mégis mintha
a jelen helyzet nem lenne más, mint egy hosszúra nyújtott
vezeklés, amiért egykor a város nem akarta észrevenni, és a
kihasználni lehetőségeit. Felszívódott zsidó kultúra nyomai
egy-egy házban, s az óriási temetőben valahol a város szélén.
M.-el próbálunk eljutni oda, de majd egy óra gyaloglás után, a
temető falai előtt állva, mégis visszafordulunk, megalkotva egy
sajátos, s nagyon is személyes hasonlatot azon dolgokra
vonatkozólag, melyeket látni és érinteni szeretnénk, miközben
létezésében sem vagyunk teljesen biztosak: „akár a Łódz-i
zsidó temető …”
Visszatérünk
a Piotrkowska utcára. Nem sokkal előttünk gyerekek állnak körbe
egy furcsán öltözött, mosolygó figurát. Koszos, néhol szakadt
zakó, keménykalap, idétlen csokornyakkendő, félig lekopott,
fehér smink az arcon, amelyen bárgyú, kesergő mosoly terül szét.
Amint a gyerekek pénzt dobnak táskájába, csengővel a kezében
szaggatott mozgásba kezd, akár egy beállított gép. Nevetnek
mindannyian, mégis az egész jelenetben van valami végtelenül
elkeserítő, mintha a humorból csak ennyi adatott volna a lengyel
iparvárosnak: egy üres épület sarkán mozdulatlanul álló,
szomorú bohóc, akinek a magánszáma először ugyan megnevetett,
ám az újra és újra ismételt mozdulatok, a rezzenéstelen mosoly
és tekintet változatlansága éppoly hirtelen ragadja el ezt a
felszabadult jókedvet, mint ahogy meghozta azt percekkel korábban.
Abban a kopott sminkben benne vagy egész Łódź: emléke valami
újnak, valami eredetinek, mindeközben figyelmeztetve arra, hogy itt
már nem lehet nagyot álmodni. Akár egy csontváz a rászáradt
bőr-, és húsdarabokkal, amelybe még próbálnak életet lehelni.
Maybe
The promised land from Adrzej Wajda is far from perfection,
even though we cannot get easily rid off its opening scene. Suburb.
Slum. Mist and gruesome music of Wojtech Kilar. Countless factory
workers are in a hurry towards the smoky chimneys. Łódź. This town
is truly the land of promises, the unfulfilled promises. While Wajda
reduced the complex world of Władisław Stanisław Reymont to the
diversity of the vicious rich people and the exploited poor, we have
to take into account that the hope of one-time Poland, the old
factory town, Łódź truly spoiled thousand of souls in its history.
Every worker, every hand could have been easily changed. Countless
people gave up their lives, living under the delusion that their own
lives are worthless. Today, the entertaining and shopping centre,
whis has been squeezed between the old walls is keeping in shadow the
old factory, but not the rest of the town: not hard to notice the
effects of the committed crime in the poorness of Łódź. The crime
what had given thousand of workers to believe that their lives
worthless and enough to keep it in the level of zero.
But
it is far from me to talk people out of visiting Łódź. What is
more everybody who is living or visiting Poland should see the town
at least once. Krakow, Wrocław, Gdańsk,
walking streets, fountains, statues, churches and countless tourists.
All of these are necessary and good, but sometimes it is needed
something to touch, to feel, where not only the history is present,
but the spirit of ordinary life from an old age. You can find these
in Łódź, which are silenced and covered in the bricks of
Piotrkowska street.
It
is impossible for the town to make disappear the smoke from the sky.
They have had a try to do it with the entertaining centrum,
established in the middle of the factory. Shops, restaurants and a
museum what is reflecting correctly the typical way of Easter-Europe
remembrance: it is not necessary to recall the most sensitive things.
This is the way how to disappear the inhumanity of XIX. century from
the exhibition, giving up his seat to an other (invisible)
inhumanity: the socialistic way catering with trade unions and
freetimes from working hours.
Apart
from these you can find here a statue of Tuwim, Reymont, Rubinstein,
an exhibition about Jan Karski. We tried to find something about
Jerzy Kosinski in vail. Nothing hold the name of the writer. An old
resentfulness might be living in this unusual silence because of the
famous The painted bird, which was written in English and has
showed an other, exaggerating, fabulous and cruel face of Poland,
proving that the history of war does not contain only the stories of
Uprising or concentration camps.
Łódź
is truly the land of promises. M. said that the situation is not so
bad. But I am not able not to feel the melancholy which is settling
on the town and showing itself in every empty buildings, every
glances and every normal looking restaurants which are nothing more
than simple fast-food places. Of course, it would be worse. Despite
it looks like an atonement, because of its own past, when the town
did not want to see its own possibilities. Disappeared Jewish culture
and a huge cemetery somewhere out of the town. We are trying to go
there, but standing in front of its walls we have to return to the
city centre, creating a specific metaphor for things which seem to be
unreachable: „just like the Jewish cemetery in Łódź ...”
We
are walking in the Piotrkowska street again. Not far from us a bunch
of children are laughing at something. There is a strange men wearing
a shabby jacket and a bow-tie with make-up and a sad face on his
face. When the children give him some coins, he start to move like a
robot, holding a tiny bell in his hands. Everybody burst into laugh,
but at the same time the scene is quite rankling. It looks like this
kind of humour the only thing what remains for the town. A sad clown
at the corner. The poverty-stricken men is reflecting the whole town:
a reminiscence of something old, something original with the feeling
that this is not the place for big dreams. Like a skeleton with
pieces of flesh and skin in which somebody tries to galvanize life in
vain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése