A "kollegáris" írás

- jegyzet -

Pár hónappal ezelőtt, az egyetem által meghirdetett tudományos ösztöndíj pályázatra írtam egy elemző dolgozatot. A téma most nem érdekes. A kapott bírálat ugyan pozitív lett, a pénzjutalom sem kevés, ám az írást mégsem javasolták publikálásra. A pozitív jelzővel azonban óvatosan kell bánni. A kiemelt hiányosságok jogosak voltak, inkább nevezhető építő kritikának, semmint makacs elutasításnak és földbe döngölésnek. A dolgozat jó, viszont van rajta mit fejleszteni.

Mint írtam, a kritika jogos, viszont egy bizonyos szemszögből nevezhető csupán annak. Kérdés, hogy jómagam szeretnék-e azon az úton „fejlődni”, amely hiányként van fémjelezve. Ez pedig a tudomány, jobban mondva a tudományosság útja.

Nehéz meghatározni, hogy pontosan mit is jelölnek ezek a fogalmak. Tudomány az, amelynek megvannak a maga megdönthetetlen határai, ám azt, hogy önmagába zárulna, nem lehet mondani. A tudomány szabályokat, rendszereket állít fel, ám ezeket nem, illetve nem minden esetben önkényesen találja ki, hanem már meglévő jelenséget köt pórázra, a megfoghatóság ás körbejárhatóság érdekében. A gravitációt nem felfedezték, hanem rámutattak meglétére. A tudomány nem engedheti meg magának a fikciót, hanem szigorúan tartania kell magát a felfedező, semmint a fantáziáló magatartáshoz. A tudomány szeme előtt még nem látható, de felfedezésre és megértésre váró rejtélyek állnak, amit megfejtene, hogy szabályba foglalhassa. A szabályt olvasgatván azonban az az ember érzése, hogy az adott tudományterület nem akarja közel engedni magához a laikus érdeklődőt. Ami talán nem nagy baj. A természettudományok a maguk, közélettől teljesen eltávolodott rendszereivel azonban mégsem állnak annyira messze, mint azt először érzékeli az ember. A természettudományok szabályai bár nem bökdösik idegesítően az érdektelen szemeket, nem is engedik, hogy megfeledkezzenek róluk. S ugyan a nehézségi erő megdönthetetlen egyenletét a nem beavatottak számára nehéz felidézni, mégsem ugrálnak csoportosan az épületek tetejéről, pusztán a hirtelen fellobbant kíváncsiság mielőbbi kielégítése végett. 

A természettudományok szabályai előtt tehát mindig ott mozog a tapasztalat, amit aztán próbálnak megzabolázni a leírás által. Ám a tudomány fogalmának alig pár évtizeddel ezelőtt magába kellett foglalnia az irodalmat is. Irodalomtudomány. Már maga a megnevezés is megmosolyogtató, ha a fentebb leírtak nagyon is leegyszerűsített megállapításainál maradunk. Miként lehet az irodalomból tudományt kovácsolni? Jelen esetben ugyanis hiányzik az a mindenkinek kijáró általános tapasztalat, amely a természettudósok fürge tollait megelőzik. Persze ott vannak az úgynevezett szellemtudományok, amelynek meghatározására most nem tennék kísérletet, bár magamat megnyugtatva, ez még senkinek sem sikerült. A meghatározhatatlanságot azonban nem szabad a szellemtudományok rovására írni, meg kell érteni, hogy e tulajdonság előnyökkel járhat. A szellemtudomány, a humántudomány, jelentsen is akármit, inkább tapasztalatot teremt, semmint leír. Ebben fogható meg igazán az a különbség, amely őt oly élesen elválasztja a természettől, s az ő karóhoz kötött tudományágaitól. A szellemtudománynak megvan a függés alól felmentett szabadsága. Mint ahogy az irodalomnak, s a művészetnek is. Ám mint tudománynak már korántsem sem biztos.

Az irodalomból tudomány nőtt ki, ám a lassú kibontakozás megállíthatatlan folyamata mintha már meg is feledkezett volna az őt tartó gyökérzettől. A szellemtudomány tehát tapasztalatot teremt, semmint megismétel, hasonlóan az irodalomhoz. S épp e tapasztalati elsőbbség csalódott, ám kelletlenül elfogadott megléte által mintegy nyitva maradnak a valóság számára. Ahogy a jó irodalom is. Ám ez már korántsem mondható el az újszülött irodalomtudománytól. A tudományosság e friss hajtása ugyanis mintha teljesen magába zárkózott volna, és veszett kutyaként förmed a figyelmeztetőkre. De mitől is szakadt el az irodalomtudomány? Két dologtól: a valóságtól és az elsődleges irodalomtól. Utóbbi talán túl merész kijelentés, hiszen a kötődés bizonyos foka megvan, még a legegyszerűbb elemzésekben is. Azonban, az ezt megelőző egyéb elemzések tömkelegén mintha kötelező lenne átesni az ártatlan értelmezőnek. Mintha az annyira elvárt tudományosságot a felhalmozás ész nélküli alkalmazásában számon lehetne kérni. Idézet elváró, az elődök és kortárs kollégák tiszteletére hajazó, semmint eredetiségre törekvő tudomány ez. Tartsuk magunkat ehhez a hozzáálláshoz, s idézzünk itt (hm…kitől is? Igen, Kierkegaard épp megfelel), táplálva ezzel a felesleges és jórészt beszűkülésre késztető „tudományos” tiszteletet: „De egyáltalán nem az a szándékom, hogy az összes lehetséges felfogást sorra vegyem, vagy pedig ilyen történeti áttekintéssel képezzem magamat egy új irányzat legfiatalabb követőinek mintájára, akik a maguk részéről azt a mesében szokásos formát választották példaképül, hogy minden újonnan érkezett tag esetében az egész addigi leckét elölről felmondják”. (Figyelem! Lábjegyzetet most nincs kedvem írni.)

S valóban, az úgynevezett befogadás történetnek is megvan a maga kis mesélnivalója, ám ehhez hozzátartozik a felejtés természetes igényének megléte. Az irodalomtudomány azonban nem igazán akar felejteni, s mintha jobban követelné a különböző a már papíron nyugvó elemzések tömegét. A tudományosság tehát a jól szerkesztett sűrítésben is ismétlésben van jelen. Az ártatlan elemző kétségbeesve kapkod az elsődleges forrás messziről szilárdnak tűnő széleihez, ám az ismerethalmaz közte és az elemezni kívánt mű között egyre nő, végül elhalványul, s csak keserű kételyt hagy maga után. Az irodalomtudomány tehát elszakadni látszik a szépirodalomtól. Nem az elsődlegesnek vélt szépirodalom, hanem a mélyen tisztel tudóselődök megállapításai dobogtatják még szíveket. Ahogy egy hasonlóan mélyen tisztelt professzorom említette, midőn idézni mertem egy filmelemzés során Fellinitől: „Az egy dolog, hogy mit mondott Fellini … ám nem a fő dolog.”

A tudomány a partról lesi a megfáradt úszókat. Ám nemhogy bekiabálnának, vagy ne adj isten kavicsokkal dobálgatnák a lemaradt lazsálókat, inkább egy csoportba verődbe, egymás között diskurálnak. Az úszók ugyan nem látszanak, de a pancsikolás zaja jól hallatszódik. Nem az őket körülölelő tér a lényeg, hanem a kollegák mélyen tisztelt szemeinek büszke viszonzásai. Az irodalom tudományának nemes művelői ugyanis mintha inkább egymásnak irogatnának. Nevezzük el a jelenséget „kollegáris” írásnak. A tudomány elszakadt a hétköznapoktól, s inkább megmarad a maga határain belül. Az irodalomtudomány annyira messze van a való élettől, hogy utóbbi már el is feledkezett érdeklődni a másik iránt. Ám a való életről bölcselkedik, hangoztatja érvényesnek és erősnek hitt felismerő képességét, nem győzi emlegetni a társadalmi problémák lehetséges okait és azok megszentesítésre és elismerésre váró megoldási javaslatait, s ne adj isten néha-néha politizálásra is hajtja tudománytól elnehezedett fejét. Mindezt persze konferenciák, műhelyek és díjátadások vastag és hangszigetelt falain belül.

A „kollegáris” írás, kollégáknak, a beavatottaknak szól, s nem a saját körükön kívül állóknak. A természettudományok ha akarnának sem tudnának elszakadni a zsarnok természettől. Az irodalomtudomány ugyan él a függetlenség előnyeivel, ám művelőik, az úgynevezett irodalomtudósok inkább maguknak körmölnek. A több esetben felejthető elmélet annyira rátapadt az irodalomra, hogy az már képtelen lerázni magáról. Az irodalomtudósnak nem csak az lenne a feladata, hogy ezt a lassan teljesen megkövülő réteget tovább vastagítsa, hanem amire nincs többé szükség, letakarítsa arról. A tisztelet nem raktármunka, ahogy egy tudományos dolgozat sem a több oldalon keresztül tartó ismétléssel, és befogadás történeti áttekintéssel lesz tudományos.

A világ mindig épp akkora, amely helyet elfoglalunk benne, ami korántsem egyenlő minden űr elfoglalásával. A katedra túl magasra lett, amely mögül a mélyen tisztelt professzor már ki sem lát. Az irodalomtudomány világa e vastag katedra mögé szorult, s mivel ki nem tekinthet, úgy véli, azon túl nem is létezik semmi. A fal nem valamitől elválasztó határ, hanem abszolút végesség. Legalábbis a hiedelem ezt súgja. A réseken beáramló huzatról pedig makacs módon tudomást sem vesz. Névtelen köteteket dobálnak valahonnan a katedrán túlról a saját testét körbeépített professzornak, hadd olvasson. 

A világ akkora, amennyi helyet elfoglalunk benne. A korlátozott mozgás egész világegyetemre érvényes cselekedetekké növekednek. Így válnak apró Kaspar Hauserek még apróbb vonaglásai világot megrengető ugrásokká. Igaz ugyan, hogy csak a katedra nedves deszkái remegnek meg.