Untitled 3 

Nagyanyám nem hívott be a házba, hanem az árnyékos teraszon terítette meg az asztalt. Miközben rakosgatta a tányérokat néha lopva rám és mellettem álló nagybátyámra nézett. A kettőnknek szán tekintetek mintha más-más tartalommal lettek volna átitatva, ami miatt kissé zavarba jöttem. Nagybátyámmal hosszabb ideig szemezett, mintha idegen nyelven beszéltek volna maguk között, szándékosan kirekesztve így a magát is feleslegesnek érző harmadikat. Akkor ott, a nagyanyám teraszán, a félig kész teríték felett e némaság vált számomra azzá az idegen nyelvé, melynek ismeretlen szavai erőszakosan és néha már fájdalmasan nyomultak füleimbe, szándékos ostrom alá venni a dobhártyámat. Ám mikor nagyanyám rám tekintett elhallgatatta ezt a beszédes némaságot is. A hozzám intézett töredékes pillantások nem mondtak semmit, ám üresnek mégsem mondhattam volna, hiszen egyrészt még benne volt a fiával való beszéd fokozatosan múló feszültsége, amely ugyanabban az ütemben vált enyhe aggodalom kifejezésévé. Ez már csak nekem szólt. 

A terítés nagyanyám kifejlesztette sajátos technikája lassan a végéhez közeledett. S bár sosem siette el ügyetlen mozdulatokkal e tevékenységet, most szemet szűrt a szokásosnál is hosszabb ideig tartó szertartás. Mintha a terítés tényleges célját, magát az ebédet szerette volna messzebb tolni a szokatlanul óvatos mozdulatokkal.

Végül az utolsó kést is a helyére igazította, majd kissé hátralépve kezdte az ellenőrzést a frissen odavágott látványon. Ekkor lettem csak figyelmes arra, hogy négy személynek van megterítve. Végre megértem azt a titkos, ám néma nyelvet is, amelyből engem kizártak. Ránéztem nagybátyámra, aki épp mögöttem bambulta a nemrég felmosott csempepadlót. Követtem tekintetét, s csak akkor vettem észre a nyálkás, de már megszáradt nyomokat mögöttem, s közvetlenül a talpam alatt. A negyedik, a többitől kissé távolabb elhelyezett teríték és a piros-fehér csempén csillogó nyálka láttán megértettem, hogy testvérem is jelen lesz a vasárnapi ebéden, aki már korábban megérkezett, vagy éppen idehozták. A nagyanyám szemében tükröződő aggodalom is végre a helyére került a beszédes jelenségekre nem túl gyorsan reagáló agyamban. A már nagyon is aprólékos ellenőrzés végül a végére kellett, hogy érjen. A teríték után nagyanyám az én arcomat vizsgálta, amin felfedezte a megértés jól ismert vonásait. 

Nyögéseket hallatszódtak a házból, összesen három elnyújtott, érdes és enyhén sipákoló, síráshoz hasonló hang. „Éhes már”, mondta halkan nagyanyám, majd lassan elindult a bejárat felé. Mielőtt bement volna a házba kisegíteni testvéremet tányérja elé, hozzám fordult, s halkan figyelmeztetett fivérem a szokásosnál is érzékenyebb kedélyére. „Szörnyen néz ki”, folytatta, s még gyorsan hozzátette, hogy lehetőleg nem bámuljam, de ne is tegyek úgy, mintha nem ülne mellettem az asztalnál. Zavarom a baljósnak hangzó szavak hallatán tovább nőtt, ami részben az alig pár perces felismerés, és az adott helyzet feltételeihez igazodó magatartás figyelmeztetése váltott ki belőlem. Fejemben volt a helyes viselkedés ideájának homályos képe, ám épp az ilyen szituációk teszik az oly magabiztos jelentéssel rendelkező ’helyes’ fogalmát relatívvá. Tudtam, hogy mi a helyes magatartás, azonban azt, amit most ez a két ember elvárt tőlem, korántsem nevezhető annak, annak ellenére, hogy az adott helyzet megszülte e fogalom itt, s csakis itt és mostjának érvényességét. „Nagyon megváltozott, nehezen fogsz ráismerni. Ne foglalkozz vele, ha elkezd sértegetni!”

Régen láttam már akkor. Sose tudtam, hogy a bátyámról, vagy éppen az öcsémről van e szó, mivel egyikünk sem tudta melyikünk volt előbb. E számunkra korántsem sem fontos kérdésre még nagyanyám sem tudta a választ, vagy csak nem akarta elmondani. Nem mondhatnám, hogy olyan szoros kötelék alakult volna ki köztünk, amelyet egy normál testvéri kapcsolat megkövetel magának, sőt azt se állítanám, hogy beszélhettünk-e valaha is valamiféle kötelék meglétéről. Az érzelmi hatás, ha lehet így mondani, sosem volt igazán mély kettőnk esetében, s részemről megmaradt a zavarodottság és az aggodalom felszínes szintjén, ami akkor, ott a nagyanyám teraszán is lassan belém csurgott. Hasonló érzés szállt meg mindig, ha a közelemben éreztem.

Szúrós szaga megelőzte nyomorult testét. Lassan kúszott kifelé, majd mikor a feje már kinn volt a levegőn, felnézett. Hosszan bámultunk egymás szemébe, egyikünk sem szólalt meg. Egyáltalán nem volt haragos a tekintete, ám a halványi örömnek nevezhető csillogás is messze volt a véreres szemektől. Félig nyitott szájából csurgott a nyál. A fényes és növekvő tócsa tükre álla alatt kezdte magába fogadni eltorzított arcát. Hirtelen levette rólam közömbös szemeit, majd vörös nyelvét szinte narancssárga fogai közé szorítva folytatta útját a számára kijelölt szék felé. Nem engedte, hogy nagyanyám hozzá nyúljon, aki tett egy hiábavaló próbát, hogy karjába véve segítsen rajta, mely szándékot inkább vezérelhetett e kora délután mielőbbi lebonyolítása, semmint a sajnálat e látványos kifejezése.

Jó alkalmam volt megfigyelni ezt a barnás féregszerű, mozgó nyúlványt, akit a fivéremnek kellett elismernem. Egyáltalán nem volt emberinek nevezhető a testalkata. Csupán a nagyság és tömeg egyezhetett egy normál személy porhüvelyével, s inkább egy jól felhizlalt gilisztára hasonlított, azzal a különbséggel, hogy bár fivérem arca sem mutatott sok hasonlóságot az emberi arc vonásaival, mégis annak egy különleges fajtáját képviselte. Haja nem volt, csak néhány hosszú, vastag, s valószínűleg nagyon mélyen ülő szőrszál, egy majdnem szabályos kör alakjára vágott szempár, amelynek héjai olyan átlátszóak voltak, hogyha lecsukta őket, látni lehette az álom ide-oda ugráló fekete bogarait. Szája kicsi volt, s ha néha szóra nyitotta, csak erre a mozgó pontra kényszerült a másik tekinteni, hogy a nehezen érthető hangokat a húsos ajkak mozgásaival egészíthesse ki.

Testét vastag, az előre mozgás közben el-, majd újra és újra feltűnő gyűrűk fogták közre. 

Maga után sárgás és ragadós nyálkát húzott, amelyek egy halk, nedves cuppanás kíséretében szakadtak el a testétől. A sárgás nyálka gyorsan kezdett fehéredni az erősödő napfényben, majd teljesen megszilárdult, Csak néztük ezt a lassú, de megfeszített utazást a szék felé. Mindhárman tudtuk, hogy felesleges segítséget felajánlani, hiszen csak undok morgás és vicsorgás lenne a válasz. S ott volt az undor, amelynek akaratlan meglétét nagyanyám és nagybátyám arcán észrevettem, miközben bámulták fivérem nyálkás testét. 

S bár az undor e látványos emberi arcon való jelentkezését akartam szándékosan elkerülni, észrevettem, hogy arcizmaim nem engednek e tudatosan komponált közömbösségnek. Szégyelltem magam akkor. El akartam kerülni, hogy olyan legyek mint ők itt mellettem, de a sárga gyűrűsor látványa azonban egyenlővé tett velük.

A nyálka szabálytalan tócsáiba kisebb-nagyobb barnás darabok is kerültek. Az előrejutás megfeszítettségén valahogy könnyítenie kellet magán. Maga alá szart, s a barnás moslékhoz néha hozzádörzsölődött hátrafelé megfeszülő farok része. Most már a szart is maga után húzta. Éreztem torkomban a reggel gyorsan megevett felvágott darabjait, de gyorsan nyeltem egy nagyot. Ha itt előtte elhánytam volna magam, azzal teljes katasztrófát okoztam volna. Embertelenül megfeszítetten kellett uralkodnom magamon.

Végül elért a számára odakészített székhez, s lihegve felnézett. Nem volt más választás, s ezt ő is tudhatta. Segítségre szorult. Szinte örültem ennek a pillanatnak, hiszen egyre fokozódó szégyenérzetem nem hagyott nyugodni, még annak a biztos tudatában sem, hogy az előbbi öklendezésemről semmit sem tudhat, hiszen nem velem és hirtelen jött undorommal volt elfoglalva. Gyorsan mellé léptem, s gyengéden hozzáértem mindkét kezemmel az oldalán feszülő gyűrűk legvastagabb, s a legkeményebb pontjához. Nem reagált semmit, még csak rám se pillantott. Éreztem, hogy ujjaim engedelmesen áttörik a nyálkaréteg nedves szőnyegét, majd a csupasz és sima bőrhöz érnek. Nagyanyám hátul a farkát fogta meg, mire lassan felemeltük, megfordultunk és a székbe helyeztük. Kissé igazítottam rajta. Az arcunk majdnem összeért. Önkéntelenül szemébe pillantottam, s ő is rám nézett. A korábbi közömbös tekintet bizonytalan és halvány tartalommal telt meg, s ha nem is voltam ott, akkor biztos benne, mintha a köszönet egy nagyon kezdetleges, de mégis jelen lévő szikráját láttam volna fivérem fekete szemeiben először, amióta csak ismerem azok szikár fényeit. Furcsa érzés tört rám akkor, ott nagyanyám árnyékos verandáján, amely szinte azonnal lemosta az undor minden egyes maradványát kedélyemről, s arcomról egyaránt. Ezzel a megelégedett, már-már boldognak is nevezhető arccal indultam a kerti csap felé, hogy a kezemre ragadt, félig megszáradt nyálkát, és szardarabokat lemossam. 

Visszaültem az asztalhoz, fáradt és a lélegzés szabályos üteme szerint halkan sípoló fivérem mellé.

Először neki mertem levest. A kanalat tányérjába merítettem, majd az ajkai közé csurgattam tartalmát. Vigyáztam nagyon, a megszökött sárga és zsíros cseppeket óvatosan töröltem le meztelen álláról. Nem szólt egy szót sem, engedelmesen fogadott minden egyes adagot. Soha nem voltunk hasonló helyzetben, ám most mindketten egy eddig nem is létező, ám mégis mintha számtalanszor begyakorolt halvány rutin szerint mozogtunk volna. Nem néztem nagyanyámra és a fiára, bár tudtam, hogy a döbbenet és a félig elfojtott undor keverékével átfestett vonásokkal próbálták a jóízű evést szimulálni.

Végeztünk a levessel, mire nagyanyám a második fogást tette elénk. Felszeltem a rántott húst apró darabokra, majd a kés hegyére szúrva kezdtem adagolni fivérem sötét szájába. Nem figyelhettem eléggé, mert alsó, vastagabb ajkába szúrtam a hegyes kést. Megijedtem. Ám fivérem egy szót sem szólt, csak meredt szemekkel nézett rám. Még hangot sem adott ki, pedig a seb mély volt. A kés úgy szaladt ebbe a vastag hústömegbe, mintha vízbe mártottam volna. Vért nem láttam. Fehér, majdnem szilárd massza kezdett szivárogni a vörös sebből. Ismét a közömbös szemek néztek rám, melynek láttán kétségbe estem és teljes erőmből bele vágtam az életlen kést a fej alatti, nyaki résznek gondolt vékony gyűrű közepébe. Nem tudtam miért tettem azt, amit épp megtettem, kezeim mozdulatait az eddig nem ismert ösztönök ugyanazon ereje irányította, ami az etetés ütemét és automatikáját is meghatározta Egy hangot se adott ki, csak nézett rám. A fehér túróhoz hasonló darabos folyadék kezdett elkeveredni a frissen megindult rózsaszínes vérrel, ami egész testén végigfolyt, egy pillanatnyi szünetet hagyva a gyűrűk elválasztotta apró mélyedésekben.

A közömbös szempár csak nézett rám, s már nem is tudtam eldönteni, hogy akkor, ott szemben velem, teljesen halott, vagy éppen még élő szemek figyeltek. Nem láttam a két tekintet, élet és halál pillanatnyi, de jelentőségteljes váltását, mintha mindig is így meredtek volna rám. Mintha soha semmi sem lett volna ezekben a kerek szemekben.