Szereztem egy új barátot. Régóta ismerjük egymást, szinte minden reggel találkozunk. Az új barátom a kollégium második emeletének férfi mosdójában lakik. A piszoárban. Henry neveztem el, mint minden furcsa élőlényt, akit megkedvelek. Nevezzük Henryt élőlénynek. Fogalmam sincs, hogy mi lehet. Légynek túl kicsi, muslicának pedig nagy. Szeptemberben találkoztunk először, azóta nem változott. Vagy talán több Henry létezik, s minden alkalommal mikor elpusztul az egyik, a másik kapja a megüresedett, húgyköves kagylót. Korábban meg akartam ölni Henryt. Minden reggel mikor megérezte a piszoár felületének enyhe remegését előjött búvóhelyéről. Ügyesen kerülte ki az erős nyomású, szúró szagú, okkersárga sugarat, melyet otthonára eresztettem. Sosem sikerült elkapnom. Ha sikerült volna, talán sose bocsátom meg magamnak. Féltettem, de saját kegyetlenségemnek nem tudtam megálljt parancsolni. Egy reggel Henry miután sikeresen kikerülte támadásaim, felrepült, s leszállt a fehér csempére. Épp az arcom elé. Mintha azt kérdezte volna, miért csinálom mindezt. Nem tudtam válaszolni. Azóta a piszoár szélét célzom. S azóta Henry, ha csak teheti, kényelmes lassúsággal felszáll a csempére, mélyen a szemembe néz, s halkan üdvözöl.