A színpadot megvilágító vakítóan fehér fény fájdalmasan kúszik szemem alá, mikor válaszolni akarok B. kérdésére. Nem is hallom mit kérdez, csupán egy-két szót vagyok képes azonosítani. Azt tudom, hogy a kritikáról kell valamit mondanom. Körülbelül harminc másodperc eltelte után észreveszem, hogy fogalmam sincs miről beszélek. A korábban összerakott rendszer fejem bal sarkában, amely alapján mondandómat felépítettem, illetve felépíteni véltem, mintha soha nem is létezett volna. Csak öklendezem fel a szavakat apró darabokban. Némán mégsem ülhetek. B. állítja a kritika irodalom-meghatározó szerepét. Nem tudok vele egyet érteni. Személyiségem nagy talánya, hogy az épp odaillő, frappáns válaszok jóval később jutnak eszembe. Akár napokkal később. A kritika minden szempontból másodrendű. Egyrészt: a kritikus nevét senki nem olvassa. Jellegénél fogva névtelen a műfaj. A kivétel ritka, de lehetséges: mikor a kritikus legyőzi a műfaj önkényét. Persze ebben esetben nem a mondanivaló, hanem a stílus a lényeg. Másodszor: rámutathattam volna a nézőtérre. Hangsúlyozom: a tágas térre, nem az emberekre.