Lassan alakult át a környezet körülöttem. Miután elindultam ebédelni anyámhoz, szinte lezuhantam a járdaszegélyről. Jóval magasabb volt, mint korábban, pedig látszólag nem lehette semmi nyomát látni annak, hogy valaki, akár egy eltévedt munkás, megváltoztatta a megszokások rögzített rendszerét. Leporoltam az ingem, majd körbenéztem látott-e valaki. Mosolyt kentem az arcomra, a piszokkal együtt. Megérkeztem és ültem, anyámmal szemben, aki kétségbeesve próbálta fenntartani a társalgást, a szavakat, amelyek nem hagyta el a számat. A fogam közé szorultak, akár a zsemledarab, aznapi reggelim lassan rohadó tárgyi emléke. A parkban voltunk, próbáltunk leülni valahová, de a padok, akárcsak a járdaszegély, megnőttek, támlájuk épp a napot takarta, csak néztünk fel rájuk, mint a fa ágai közé szorult labdára. Esélytelen. Anyám biztosan nem tudná megmászni a pad kőlábait, hogy elérhessük a tetejét. Lemondtunk tehát arról, hogy fentről figyeljük a beszélgető kutyákat. Majd eleredt az eső. Anyám és P. szárazok maradtak, mintha minden csepp az utolsó pillanatban megkímélné őket, s minden erejét összeszedve irányítaná magát máshova, a cipő melletti betonra, hogy ott boldogan szétplaccsanhasson, akár a sóhajtó vizelet a fa kérgén. Én bőrig áztam. Próbáltak takarni, védeni, miután észrevették szerencsés helyzetüket, nem mindennapi kiváltságukat. Elbúcsúztunk, majd elindultam haza. A járdaszegélyt sikerült megmászni, de az óriásira dagadt lépcsőfokokat, amelyek az ajtóhoz vezetnének, már nem. Elfáradtam. Lepihentem a lépcső tövében. A kultúra hirtelen olvadt le a bőrömről. Fülemből esővíz szivárgott.