Szülőváros. Az áporodott levegő újra otthonra talál tüdőmben, a levegő, ami először töltötte ki a fonnyadt lebenyeket, s a levegő, ami ismerősen ját át minden alkalommal, miután leszállok a vonatról, annál a peronnál, amely az elmúlt húsz évben szinte semmit sem változott. Furcsa idegesség, s egyben mélabú, szinte álomkór, ami elhatalmasodik rajtam itthon az ismerős falak, terek és épületek között. „Nyerő ez az íz” – üvölti a csaknem 15 éves óriásreklám egy tízemeletes falán, színes, lakótelepi vasmászókák, szinte érzem az izzadságot a számban, mikor azon erőlködtem, hogy a tetejére jussak, elhagyott helyek, szándékosan otthagyott emlékek, amelyek, akár egy kikötve felejtett háziállat, sírnak mikor kegyetlen gazdájuk hosszú idő után újra elmegy mellettük, mozdíthatatlan tárgyak, elfáradt feliratok, ismerős, kissé megöregedett arcok, állandósult tájkép. Nem gyűlölöm ezt a várost, épp ellenkezőleg: a nosztalgia konzerválta számomra, amihez immár más nem is köt, csupán egy-két személy, akik fontosak számomra. Akár egy ismerős, és szeretett egyén holtteste, akit a ravatalon felejtettek, s akinek lassú rohadása és szétesése egyenes arányban tünteti el a megmaradt, kedves emlékeket. Van olyan természet, amely nem bírja elviselni ezt az állandóságot. D. is ide tartozik, velem egyetemben. Viselkedése és magatartása, ha erre gondolok, ésszerűnek, s az egyetlen útnak tűnik. A menekülés az ő esetében immár az utolsó kiugrási lehetőség. Ám nehéz bírni az olyan rabbal, aki borostyánt futtat cellájának rácsaira.