Az emberélet útjának kb negyedén a nagy sötétlő erdőig sem jutottam: a mai reggel, ahogy szinte minden reggel, mondhatni szokásosan indult. Reggeli közben átnézem a hazai hírportálokat, ami érdekes átfutom, menekülök a terjedelmes írások elől, ha épp nem publicisztikáról van szó, stb. Korábban a külföldi portálokra épphogy rákattintottam, megadva önmagam számára is a kényelmes illúziót, hogy idegen nyelven olvasom a világ híreit. Az utóbbi időben azonban az egyensúly megváltozott: a magyar oldalakat szinte csak átgörgetem, olvasva csak a kiemelt címeket. Elég az. A többi úgyis ismert. Íme a magyar napi média: ugyanaz a cikk formálódik nap nap után, csak épp a szerzők nevei, s a szavak cserélődnek. Gyors összehasonlítás: ma reggel a Népszabadság oldalának vezető híre, hogy az Orbán-csemeték miféle külön lakásokat birtokolnak a Gellérthegy köddel burkolt csúcsán, miközben a család nem kevés ingatlannal rendelkezik országszerte. Felújított családi ház Felcsúton, amelynek homlokzata büszkén tekint a kis falu gigastadionjának (félkész) csontváza felé, egy kútvölgyi villa, több ezer négyzetméter telek, szauna, stb., stb. Félreértés ne essék: nem ezek birtoklása a botrány. Valószínűleg inkább megszerzésük, azonban az már korántsem érdekel. Nem irigylem én a luxust, szegény emberen még a szauna forró gőzén is lehet segíteni, bár hasonló motiváció véleményem szerint távol áll a mai magyar vezető réteg éberen lüktető ambícióitól. No szóval: Magyarország egyik legismertebb napilapjának internetes oldalán ez volt a vezető hír. A Der Standard osztrák napilap online verziójának kezdő oldalán az egyiptomi zavargásokról lehetett olvasni kimerítő és alapos összeállítást. Íme, a ma uralkodó magyar nemzeti egoizmus és határtalan kicsinyesség kiváló példája: a hosszúbajusz és mélymagyarság kultúrájának könyörtelen hatása, amely immár az ellenzéki média sorait is megfertőzi azáltal, hogy nem enged másról beszélni csak jelentéktelen, kicsinyes, s másnapra feledésbe merülő hírekről. Persze, hogy botrányos az Orbán-gyerekek „kiérdemelt” luxusa, miközben a vele egykorúak minden hónap végén kénytelenek zacskós krumplival megtölteni a kollégiumok, csótányok lakta, közös hűtőszekrényeit. Az irigység azonban nem segít, csakis a mérhetetlen közöny. Nem leszek dühös, valószínűleg jómagam sem utasítanék vissza hasonló ajánlatot. Azonban kit érdekel mindez? Itt, ma Magyarországon e gellérthegyi ingatlanok lenyomták Egyiptomot. Lenyomják az egész világot, s tényleg nem fog maradni már, csak egy Trianon okozta sebektől lüktető gödör Európa közepén, amelynek lakói valóban Európát, s a világot felejtik el, miközben önön kicsinyes problémáik töltik ki azt a hiányt, amit úgy neveznek külvilág. Egy lassan önmagába roskadó ország, távol mindentől, ami egyetemes és nagyszabású. Akár egy pestis sújtotta, magára hagyott város, ahol minden szembejövő potenciális ellenség, ahol másról nem is lehet beszélni csak a bajok sújtotta mindennapi életről. A szorító határok közelednek az ember teste köré, majd ráfonódnak végtagjaira, akár egy hordozható cella, amelyben testünk fájdalma uralkodik, s nem körbenézés kíváncsisága.

     Nem, illetve nem csak ezek fognak engem elűzni innen. Nem is kell elűzni. A számtalan helyekre küldött állásajánlatok lusta közönye, a válaszok maradandó hiánya, amely nem ad más lehetőséget, csak a mielőbbi továbbállást. Remélem, egyszer, ezt megköszönhetem az országnak: kitolt, akár egy agyoncsapott macskatetemet az út közepéről az árok szélére.

    Korántsem akarok olyan lenni, mint Woody Allen párizsi filmjében az író, aki mindenáron egy más, korábbi korban szeretne élni. Nosztalgia egy nem ismert kor után csupán a haszontalan álmodozásba vezet. A korral kell megküzdeni, amely szembe jön, írta valahol Shakespeare, mellyel szerényen bár, de egyet kell, hogy értsek. Befejeztem Zweig A tegnap világát, amelyben a század eleji Bécs, illetve Európa alkalmas lehet arra, hogy betöltse vak álmaimnak e reménytelen kívánságát. Talán ott könnyebb volt. Talán akkor nincstelen fiatalnak is könnyebb lehetett élni: nem maradt más számára csak a mielőbbi gyarapodás reményének bizonyossága, s nem a nincstelenség fennmaradásának lehetséges, s kissé elkeserítő jövőképe. Uff, beszéltem.