2013. szeptember 21., szombat

No hát arról a híres lengyel vallásosságról

Different attempts to be a (half)polish men - It is always … to be continued
 
Note 1
Esküvői ceremónia Varsóban. Bevallom, félve léptem át a templom ajtaját, szinte átesve egy előttem térdeplőn. Látva a lengyel vallásosság néhol szürreálisba csapó túlzásait nagyon is megvolt az oka ennek a kezdeti félelemnek. Lengyelországban az egyes családi házak kertjeibe nem törpéket, hanem Szűz Máriákat állítanak. A buszok, autók visszapillantóin rózsafüzérek táncolnak a rádiók zenéjére. Na és persze II. János Pál. Jobbra és balra. Előre és hátra. Mindenhol. Utcanév. Szobor. Templom. Az iskolafüzetek mintás előlapjára nem sztársportolók, s a High School Musical bábjai kerülnek. Hanem János Pál. Persze, jómagam is túlzok. De tegyük fel, ha Pál szelleme mégis szembe jönne velem az utcán, nem hiszem, hogy megrettennék. Biccentenék, s apró fáziskésést követően kiáltanék fel rémülten. A volt pápa arca ugyanis mindenhonnan visszanéz. Varsóban centrumában nincs olyan terület, olyan perspektíva ahonnan legalább kettő János Pál arc ne üdvözölne. Tökéletes balzsam. Persze, érthető. A kereszténység a lengyel vér része. Norman Davies Isten játszóterének nevezte az országot. S valóban, ha e hit kihalt volna, talán az ország is végleg felmorzsolódik. A hit itt nem valamiféle hagyomány, hanem egyfajta önvédelmi eszköz, amelyen ugyan érezni a nacionalizmus kesernyés szagát, amely ugyan ad némi kellemetlenséget, azonban meg nem fullaszt. Őszinteséget és a történelmet érezni ebben a hitben, s nem a kényszert, amelybe ma Magyarországot akarják csomagolni manapság. De vissza a templomba. Sehol a magyaroknál megszokott komor orgonazene, s megfagyott arcú papok. Az emberek nem úgy mennek ki innen, mintha egy sor kivégzőosztag várná őket a bejáratnál. S bár a tiszteletes beszédéből egy szót sem értek, a reakciók alapján akár egy stand up comedy előadáson is lehetnék. Mosolygok én is. Talán megfeledkeztem magamról, talán a szánalmas beolvadni akarás egy nevetséges formája. Zene fentről. Gitár és dob. Az orgona néma. Akár egy filmelőzetes aláfestő zenéje. Vagy épp hangolódás a partyra. Az oltár mellé kihelyezett kivetítő, rajta az épp aktuális dal szövegével. Karaoke. Jómagam is próbálkozhattam volna. Az esküvő vége. Lassú kivonulás. Mindenki letérdel egyet utoljára, és a szenteltvízben pancsol. Feltartják a vonuló tömeget. Mögöttem egy tolókocsis nénit cipelnek, aki egy hosszan elnyúló, vékony hangban kántálja az áment. Tudom, ilyennek nem illik viccelődni. Nem is fogok. Félelmetes volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése