Átlagos nap. Későn kelés. Szinte sötétbe fordult át ismét a nap. Egyáltalán nem sietősek mozdulataim. Szinte rám telepszik a semmittevés elmélázott nyugalma, s a becsapó bizonyosság, hogy még előttem az egész nap a maga szabad óráival. Azonban az órák peregnek, az elmélázott nyugalom pedig szoborrá válik, hűen tükrözve kisimult arcomat. Talán határidőket kell alkotni magamnak. Stresszt generálni, ha másképp nem megy.

Bolt. Nem tudok kártyával fizetni. Elrohanok a legközelebbi automatához, majd vissza. Lengyelül kérek bocsánatot a mögöttem állóktól. Hallva akcentusom azonnal megbocsátanak. A mérges vonások rángatózó mosolyba fordulnak át.

Az utcán vonuló tömeg. Villogó rendőrautók. A tanárok sztrájkolnak. Elkeseredettség gyűrűzik szinte minden héten a varsói utcákon. Nem mintha otthon jobb lenne. Valami nagy változás van alakulóban. Nem csak itt, Lengyelországban. Persze, hogy mi merre halad, nem látni. Csak marad a kellemetlen érzés, hogy valami nem jól működik. Három dolgot lehet tenni az éhezővel. Kenyeret dobsz az orra elé. Vagy épp rámutatsz a neked nem tetszőre, azonosítva őt éhsége okozójaként. S a harmadik lehetőség: a kettő egyvelege. Miután megette a kenyeret, könyörtelenül támad arra, akire szigorúan mered remegő mutatóujjad.