Krakkó szüzességéről, s más egyebek

Different attempts to be a (half)polish man

It is always … to be continued

Note 6 

November 16.

A napok óta felgyülemlett kialvatlan órák végre elérték csúcspontjukat. Szinte kimászom az ágyból, minden energiámat a paplanok verejtéktől nedves gyűrődései közt felejtve. M. sürgölődik körülöttem, eleinte hangosan csapkod, szavak nélkül kifejezve ezzel nemtetszését lustaságomat illetően. Mozdulatai kevésbé kapkodóak, mikor látja, hogy ébren vagyok végre. 

 

Hosszú vonatút Varsótól Krakkóig. Számomra még mindig furcsa a nagy távolság egy országon belül. József egyiptomi kalandjai a kezemben. Napok óta nem haladok vele. Az út során kifejezetten élvezem. Talán Th.M. regényéhez ez kell: a külvilág legyen sebességben, ha ő maga elidőz önön mondatainak tökéletességet megcélzó zeneiségén, amelyekről szemgolyóim némán potyognak le, idomulva a vonat rendszertelenül ismétlődő rázkódásaihoz. Tegnap kimondottam untam Th.M.-t. Ma mintha ki lennék éhezve rá. Talán Krakkó kulturális „előszele” részegít meg, amely még kora reggel fényévekre volt tőlem. József az egyik legjobban megírt regényhős Cervantes bús lovagja mellett. Nem is regényhős, hanem archetípus. Az életben nincs helye, csupán a fikcióban, ám épp azért, hogy az élőket segítse. Wilhelm Meister-i utókép, avagy József miként jön rá, hogy az „önállóan” szervezett életrajz illúzió, s élete nem más, mint elődeinek újramesélt története. Nem Isten által vezérelt életút (a regényben szinte meg sem jelenik az Isten). Th.M. elrejtett „utópiája”: valóban lehetetlen valami újról regélni, ha a régi szavak érhetőek el csupán. Önállóság nincs, de az újramesélés és újraértelmezés lehetősége szabad. E lehetőség törli el a különbséget „volt” és „van” között. A kísérteties verem mélyére többször kell kerülni. Az elsőt követő bukások félelmetesebbek, hiszen azt még követi a meglepetés, a sokk. A másodikat azonban megelőzi a tudat, az ismétléstől való rettegés. A vermek a rendszer részei, csakúgy, mint a közéjük fektetett út. 

 

Megérkezünk Krakkóba. Időbe telik mire megtaláljuk a szállást. Semmi extra, pont két napra elegendő türelem, hogy a magas belterű szobát elviseljük. Ikea-börtön. Annak is szegényes. Lényegében kedves hely. S, viszonylag tiszta.

Hamar sötétedik. M. így biztosan nem akar fényképezni. Mária Bazilika. Nem vagyok az a fajta, aki elájul a méretektől, de valóban mesés hely. Van valami különös gazdagság, s mégis visszafogottság a díszítésben. Oltár. A szobrok kezeiről nem tudom levenni a szemem. A középpontban összeroskadó Máriának mintha jóval nagyobb tenyerei lennének testéhez képest. M. nem hisz nekem. Finom mozdulatok. Leginkább egy csontváz kézfejére hasonlítanak, amelyekben mégis van némi élet, várva egy következő, ám soha nem érkező mozdulatra. 

 

Este magamról kérdezgetem M.-et. Azt mondja, mindent kiszámítok előre. Nem vagyok elég spontán. Eleinte úgy teszek, mintha nem érteném, mélyen azonban egyetértek a hirtelen diagnózissal: valóban nem vagyok a „stoppolós” típus. Inkább választom a menetrend szerinti járatot.

November 18.

Utolsó órák Krakkóban. M.-nek épp azt részletezem, hogy ma reggel megmutatom visszafogott magyar énem, s degeszre eszem magam a hostel svédasztalánál. Még akkor is, ha nem leszek éhes. A második körnél azonban abbahagyom. Feléledő paranoia arról, hogy mindenki téged figyel, avagy az egoizmus el-elakadó jelenléte: miért nem téged figyel mindenki?

Krakkói vár és katedrális. Előbbi elmarad a hétfői szünnap miatt, utóbbit megnézzük a legmagasabb pontjától egészen a legmélyebb kriptáig. Lengyel királyok, s családtagok sírjai, szinte érintheted a súlyos koporsókat, s az évszázadokat, amelyek elválasztják a jelentől elkészültük első napját. 

 

Halvány napsugár Krakkó macskakövein. M. szinte ragyog a fényben. Már kezében a fényképező. Engedek neki, legalább ő képes néha megtalálni előnyösnek mondható fényképarcomat. Egyre több az ember a szűk utcákon, akár a hirtelen előbújt gombák eső után. 

 

Krakkó. Lengyelország Firenzéje. Ha Varsóhoz van szokva az ember, szinte el sem hiszi, hogy még mindig lengyel földön jár. Varsó, akár egy lábait terpesztő, meggyötört, de még élettől lüktető prostituált, szürke és elhasznált, mégis van benne valami izgató és felfedeznivaló. Ellentétben Krakkóval, amely még hosszú évszázadok után is őrzi kislányos szüzességét, s ezzel együtt megváltoztathatatlan naivságát.