Untitled 1

A fiú térdre esett a domb hátán. Pihenni kell. Mélyen beszívni a kora tavasz még nyirkos, ám tiszta levegőjéből, hogy útját, melynek hamarosan a végére ér, folytatni tudja. A kimerültség azon fokán állt, mikor a test feladja a fájdalmak jelzését, s a lábak mintha elszakadnának a friss tudattól, s már csak egy néma parancsnak engedelmeskedve viszik tovább a vándort. Egy makkdarabot öklendezett fel, melyet megmaradt fogaival morzsolt szét szájüregében, hogy aztán egy kis nyállal keverve a földre köpje. Nézte egy ideig a darabokat, sínylődésének egyetlen tanúit, amelyek életben tartották, s amelyeket kiköpve megszabadult a kivonulás úgymond megfogható tárgyaitól. Ám a makk többi része már felszívódott, s ereiben száguldoznak érintve minden szervet, megfertőzve azokat.

A visszafelé vezető úton már hányszor lejátszotta magában az otthon ölelését, a megrovó, ám boldog hangokat, melyek elfogadják és megértik a bocsánatkérést. S íme, most itt áll annak a dombnak az oldalában, amelynek a tetejéről, ki tudja már pontosan mikor, visszanézett a házra, amelyben született, s amelynek felszálló füstoszlopa, akár egy szigorú atyai ujj, figyelmeztetett. Ő nem figyelt erre a jelzésre, hanem az előtte levő út izgalmában hátat fordított neki. Menni kellett akkor, csak innen el, ahol mindent a magénak mondhatott, de semmi sem volt az övé. Csak elindulni, megtalálni azt az alapot, amelyen kihúzhatja magát büszkén, s amire mondhatja: igen, ez az enyém. Csak a messzi táj izgatta, az, ami nem azonos azzal a házzal, amelyben más arc vonásai rögzültek. El azoktól a gerendáktól, melyek alá becsusszant anyja két lába közül, ez attól az ágytól, amit számára faragtak. Csak el, vándorolni úgy, hogy semmiféle végcél nem vakítja el szemeit. Ezt érezte akkor. Ám itt a dombon állva rájött, hogy igenis megvolt az út célja, még ha nem is vett róla tudomást, s mely nem volt más, mint ez az álnok ház, s annak kertje, amelyek visszacsalogatták őt. A cél a ház volt. Mindig is. S ezt csak úgy értette meg, hogy megvált tőle.

A visszaöklendezett magot kiköpte, akár apránként életének darabjait a hosszú úton. Most már alig maradt benne és rajta valami. Az indulás éjszakáján kellemes meleget adó, erős szálú vászonruhája darabokban lógott kiéhezett, vézna testén. Behorpadt mellkasán fel-le mozogtak ívelt bordái, melynek csontjai közül eltűnt az életerőt sugárzó hús, mély és kiszáradt folyómedreket hagyva maga után. Csak a dombra kell felmászni, s amint meglátják annak tetején, már rohannak is elébe. Már csak pár lépés, s összeroskadhat, mert lesz, aki felsegítse. De addig talpon kell maradni.

Maga mögött hagyta a kihányt makkot. Felért a domb tetejére, majd lenézett. Alig ismerte meg a házat. A várt örömteli sikolyok helyett néma csend fogadta. A ház még állt, de elég egy kisebb vihar, hogy térdre kényszerítse. Cserepek feküdtek szanaszét a kiszáradt fűben és feldúlt virágágyasokban, a ház kéményét alkotó téglák immár elszakítva egymástól hevertek mindenfelé. A kerítés darabokban, a kert felégetve, ahonnan ezer és ezer apró füstcsóva gabalyodott egymásba, emelkedve egy kicsit, hogy aztán az enyhe szellő egyenesen a dombon álló alak döbbent arcába fújja. Senkit nem látott, senki nem rohant elé kitátott karokkal.

Elindult a ház felé, melynek annyira szilárdnak hitt tetőszerkezete a kémény tégláival együtt feküdtek darabokban lábai előtt. A falakhoz illesztett, felfelé ívelő gerendák sorának csupasz látványa bemutatta az eredeti vázat, egy egykori félkész állapotot, mely állapothoz most visszatért, ám nem az épülés, hanem az enyészet útjának engedelmeskedve, a zűrzavarosnak tűnő, ám mégis megszabott törvényeknek engedelmeskedő bomlás, szétesés útját követve. Megkapaszkodott a régi diófa törzsében. Érintésére a száraz kéreg leszakadt a törzsről, egy fájdalmasan lüktető, még nedves sebet okozva a régi, gyerekkori barátnak.

Az elképzelt jelenetek semmissé váltak, hazug és csalóka képekké. S ezek a képek vezették őt ide, ezek a képek hitették el vele, hogy egész kivonulásának értelme volt. De az értelem gyorsabban rohadt el, mint a ház. Megállt a betört, még két szálka által fájdalmasan tartott faajtó előtt. Bekopogott … semmi … egyedül kell bemennie.