Mi tart mozgásban – kérdezhetné − mi az az elv, vagy épp hit, ami előre nyom? Ugyan, a fejlődésről már régen lemondtam, nevezzük inkább ezt az általad említett „fejlődést” szegényes bővülésnek, melynek fala ugyan folyamatosan dagad, ám végül megroggyanva és elhasználtan esik vissza arra a helyre, ahol korábban volt. Nem épülő rendszer ez. Hiszen az építés cselekedete vagy épp az építeni akarás hajlama sem feltétlen előrehaladás. Persze, valami alakul, ami eddig nem volt. Ugyanakkor önmagába zárja saját pusztulásának jövőbeni bizonyosságát. Épül, fejlődik, ám előbb-utóbb össze is esik. Nincs rendszerem, csak egy rendszer kiépítésének olthatatlan vágya az egyetlen mentsváram. Valami alapján felépülök, megkonstruálom ezt az épülést, egy ideig a boldog pihenés, és tapinthatatlan művem csodálása megnyugtat, aztán mindez össze esik, egy gyenge pillanat, amire talán fel sem figyelek, csak utólag, napokig tartó agónia, majd az építés, bővítés, fejlődés (nevezd, aminek akarod) utáni vágy, vagy talán kényszer. Vagyok, akár egy frissen megépült város: beindult a közlekedés, erős a városfal, csorog a víz a csatornában, majd a peremvidéken felüti fejét a pestis, amely terjeszkedik egyre beljebb, feltöri a járdakövet, megmérgezi a vizet és a levegőt, rohad minden, oszlik, akár a forró napon széthasadt hulla. Majd eléri a központot, s onnan, ugyanazzal a lassúsággal, ahogy érkezett, visszahúzódik, s eltűnik egy időre. Vagyok, mint a város, amely a „készenlét” részegítő mámorában nem próbálja rögzíteni le a kiépített rendszert, hanem amelyik a pillanatnyi jólét és biztonságérzet közepette, mosollyal az arcán, de riadt szemekkel tekint néha a határ felé, várva a következő dögvészt.

F. ismét: "...az eredet rendelkezik a végnélküliség áttetszőségével, a halál pedig az állandó nyitás a halál ismétlődésére."

Csapongó gyermekkorom egyik állomása: próba a vallás terén, kötelező gyónás, s szorongató félelem. A pap megvető arca darabjaira esik szét a fülkében. Szégyen, de nem amiatt, hogy e számomra teljesen ismeretlen és közömbös alak megismeri, megforgatja, s elítéli a bevallott tetteimet. A szégyen mélyen befelé irányult: egyrészt gyónás alatt rajzolódott ki legtisztább önmagam, személyem kicsinyessége és aljassága, de legfőképp nélkülözhetősége. Másrészt egyes bűnök kimondhatatlanok maradtak számomra, melyek a nemrég felfedezett, (s hamar kimúló) buzgó hit fűtésében óriásira növekedtek. A megkönnyebbülés ígérete ígéret maradt csupán. Nem megszabadulás volt ez a bűnöktől, hanem a bűnösség feltétlen elismerése.

A test erejének szinte abszolút kifacsarása, elhasználása. Nem csupán a figyelem tompul, hanem a test állandó, de a hétköznapokban észrevétlen "érzete" nemhogy észrevehetővé, de uralkodóvá válik. A különböző, s innen-onnan érkező ingerek egyetlen érzetté egyesülnek: testem lüktetésévé. A test kimerül, ám épp így jelzi saját húsból, szövetből, s az ezek közé ékelődött fájdalom szövevényes rendszerét. Érzem a feszült inakat, mert rájuk gondolok. Hosszú évek után ma újra futottam, ismerős fáradtság, ismeretlen kiüresedés, a maga fizikai értelmében. A hús minta üreges hengerré válna, tele nehéz levegővel, ami az egyszerű mozgásokat is megnehezíti. A hónapokkal ezelőtt letett cigaretta utáni éhség ilyenkor a legerősebb: sűrű dohánnyal megtölteni e megmaradt üres tereket.

Herta Müllerről: Irodalmi lényeg? A látottakat és tapasztaltakat nem a maguk kizárólagos és objektív létezésében leírni az önkényesen megalkotott alá- és fölérendeltségi viszonyokkal egyetemben. Nem a fa vet árnyékot a ház oldalára, hanem a ház áll ott, hogy az árnyék elfeküdhessen rajta. Nem az én van összezavarodva, hanem a külvilág kavarodott fel, ami nem körbezár, hanem keretet ad, akárcsak a fal az árnyéknak.

Foucault: "Hatalmon és nem „a hatalmat” értem, nem azon intézmények és mechanizmusok összességét, amelyek valamely adott államban biztosítják az állampolgárok feletti uralmat. Nem is az uralkodás egyik módját értem hatalmon, azt a módot, amelynek – ellentétben az erőszakkal – a jogszabály ad formát. … A hatalom mindenütt jelen van; nem azért mert mindent átfog, hanem mert mindenünnen előbukkanhat." 

Mi a hatalom? Nem hinném, hogy valamiféle láthatatlan ellenőrző erő, valamiféle felettünk lebegő idea. A hatalom valódi természetét épp e mitikussá növelő hozzáállás rejtette el. Akár a legenda, amely mögött valahol ott húzódik a már kibogozhatatlan ráció. A hatalom természete egyszerű. Felállítja a normát, mint egyetlen létezőt, amely mellett nem lehet másik utat vágni. A hatalom megalapította az általa létrehozott norma feltétlen tiszteletét, miközben annak megkérdőjelezése nem abban megy végbe, hogy valaki egy alternatív normát akar kialakítani, hanem csupán abban, hogy elfogadjuk egy alternatív norma kiépítésének puszta lehetőségét. Példa Foucault bolondjai: az őrült azért őrült, mert képtelen megfelelni az "egyetlen" normának. Ezért válik mintegy a társadalom selejtjévé. Miközben: az őrült abba a társadalomba nem tud beilleszkedni, amely az "egyetlen és hatalmas" norma vak szolgája. A bolond nem felel meg a normának. Helyesbítés: a bolond csak egy normának nem felel meg.

HM: "A szekrény mellett ketyegett az óra. Lengett az inga, az időt lapátolta a bútorok közé, a szekrényből az ablakra, az asztalról a díványra, a kályhából a plüssfotelbe, a nappaliból az estébe. A falon lélegzetem hintája ketyegett, a mellkasomban pedig szívlapátom. Hiányzott nagyon."

"Hát, leszek én az els..." - bukott előre e félkész szavakkal a szájában.

Toni Morrison. Szerelem. Sokak szerint az amerikai irodalom kifejezetten szűkszavú. A puszta történet csontjáig soványodik. „Forgatókönyv-kultúra”. Ez persze az európai kulturális fölényesség felüli nézet. Talán amaz nem is szűkszavú, csak mi írunk túl sokat. Lényeg és redundancia nálunk néha mintha szétválaszthatatlanul összefonódott volna. Túlbeszélés, ahelyett, hogy csak az eleget mondanánk el. Morrison könyve. Not my cup of tea. Várom a történetet, ha már amerikai regény. Azonban az sosem kezdődik el. Még az utolsó oldalakon sem.

„Nem az a baj forrása, hogy ő képviseli testetlen személyed saját ügyedben – mondja −, s az sem, hogy az ő személye ellenben abszolút jelentéktelen. Olyannyira, hogy ha nem e pozícióban szerepelne, talán észre sem vennék létezését, sőt, talán nem is létezne. A legnagyobb baj, hogy e jelentéktelenség hatalmat kap, legyen bármekkora is."

"Fogaimban egyre több az idegen anyag" - mondotta volt a költő, s mondom jómagam is, ám korántsem az idő múlásának kissé elkoptatott jelzéseként. Elvégre mi köze a gyarapodó idegen anyagoknak az életkoromhoz? Ha a hasonlat logikája felül közelítem, logikus az lenne, hogy mindegyik fogam majd kicsattan önön eredeti anyagának túlcsordulásában. Ám nem így van ez. Már nem is fogaimmal rágok, mondhatnám, hanem e puha tömésekkel, amelyek közül még ki-kikandikál az eredeti anyagnak kissé bizonytalan bal széle. Sebaj, bár reménykedem, hogy nem az én testemet fogják megtalálni a föld alatt jövőbeli honfitársaim úgy ezer év múlva, mert arra a hamis következtetésre jutnának, hogy a XXI. század "előembere" félig gépi szerkezet lehetett. "Hát igen, sok az idegen anyag, egy idő után, tudja, nem bírja majd a fog, kettétörik (mutatja a kezével is), s ki kell húzni" - mondja az orvos. Bíztató előjelek a félig-gép ember létezését igazoló bizonyítékok előzetes eltörlése, még szánalmas kis életében.

PTA The Master című filmje. A várakozás volt nagy részemről, s nem az elvárás. Két héttel ezelőtt végre sikerült megnéznem. A csalódás keserű volt, de nem elviselhetetlen. A There will be blood fokozatosan erősödő feszültsége itt is érezhető, ám elődje az utolsó jelenetével végleg feloldotta e feszültséget. A Masterben nincs semmiféle feloldás. A feszültség megmarad, s csalódás formájában tovább tombol. Az érzések e furcsa áthelyeződését azonban nem szabad félreértelmeztünk. A film első – s idáig egyetlen – megtekintése után a hirtelen felindultság kimondatta velem, hogy Anderson új filmje nem jó film. Persze, koránt sincs így. A Master nem egy élvezetes mű, de másmilyen nem is lehetne. A vallás és a hit egy roppant jellemző tulajdonságára mutat rá. Arra, hogy e kettő nem más, mint az egyén kiszámíthatóvá való átalakítása. Nem negatív értelemben. A kiszámíthatóság –akár önmagunk számára – természetes szükséglet. Az emberi lét velejárója. Legalábbis a vallás evolúcióját nézzük, mindenképp. A hit elfogadása és elfogadtatása megszüli a maga normáit, amely alá tereli az összegyűjtött híveket. A normákat, amely a sorozatos generációváltások során eltakarják önön születésük körülményit, az okokat, hogy miért is kellett létrejönniük. A meglétére, s nem az eredetére reflektálunk. A hívő elfogadja, mint állandó létezőt, de nem megkérdőjelezi. Betartása természetessé válik, s épp természetessége révén örökérvényűvé. Erősebb a gyülekezet, mint az individuum. S épp amiatt, hogy bizonyítsa saját természetességének, örökérvényűségének abszolútumát nem az egyes, hanem a sokaság számára. A fény egyformán világítja a felfelé néző arcokat. A felfelé néző arcok egyformán osztozkodnak a fényben. The Master: a hit, amely képes elhitetni, hogy a fal, hogy az ablak nem kizárólag lehet fal, vagy ablak. A hit, ami az egyén múltját apró betűs lábjegyzetté redukálhatja. S a hit, amely megtalálja az ellenállók szűk csoportjának egyik tagját, aki ha a falhoz ér, falat, ha az ablak üvegéhez ér, ablakot érez ujjbegyei végén, s akiben nem saját múltja, hanem a hűség törlődik el. Aki bizonyítékul szolgálhat az adott hit érvényességében.

https://www.youtube.com/watch?v=fJ1O1vb9AUU

"Inkább vagyok cinikus, semmint ateista" - mondja némi szünet után válaszként az imént feltett, kissé sablonos kérdésre. "Különben miért hangoztatnám a mindenki által olyannyira jól ismert közhelyet: nem jó, ha az ember istent játszik." Látva az előtte lebegő szemgolyók értetlenségét, rájött, bővebb magyarázat szükséges: "Klasszikus összeférhetetlenség. Remélem megérted. Ha valóban ateista lennék, azt mondanám, az ember mást nem is tehet, csak istent játszhat."

Slavoj Zizek előadásai: a szinte megkövült "nyáldarabok" kirobbannak szájból, lecsorognak az ajkakra, majd az ősz szakállon megpihennek. Teste öltött őrület a színpadon, aki mindenféle nyelvtani rendszert figyelmen kívül hagyva, angol alapszavakra fordítva a súlyos kijelentések sorozatát. Az idegen nyelv lassítja a rohanó gondolatok pörgését, amelyet a vonaglásszerű hirtelen mozdulatok, nyughatatlan gesztusok helyettesítenek valamiképp. Filozófia közé zárt felerősített szipogás, vagy épp hangos felszívások közé zárt filozófia.

 https://www.youtube.com/watch?v=IgR6uaVqWsQ

Korábban az olyan kérdések után, mint „milyen irodalmat” olvasok, vagy épp „mi a kutatási területem” kis gondolkozási időt kértem. Ma, miután egymás után tették fel e kettőt, rájöttem, képtelen vagyok válaszolni. Hogy épp a kérdéssel van-e baj, vagy talán az én felkészültségemmel, nem tudom. S bár végzős egyetemista révén hiányában vagyok bármiféle kutatási területnek … nos, biztosan, hagy némi kivetni valót egyesek szemében. A csapongás híve vagyok, mondhatnám, a hirtelen fellángolásoké, amely gyorsabban hajít el egy korábban olyannyira kedvelt művet, minthogy az újat a kezébe venné. Mert mi végre, kérdezhetném, e „kutatási terület”? Amióta elkezdtem az iskolát kategóriák tömkelege fogad, mintegy követelik önmaguk tudományosságát és egyedüliségét, megkerülhetetlenné, megváltoztathatatlanná betonozva magukat. Ím, a kategóriák hatalma. Istenes és szabadságharc versek. Realista és naturalista regény. Közöttük én, a kategóriákhoz mérve esztelen csapongó, aki hirtelen egyetlen nevet sem tudna mondani az ún. formalisták közül, vagy épp besorolni Michel Foucault-t valamely iskolába. A kategorizálás az áttekinthetetlen áttekinthetővé álcázása. Vegyetek engem, mondanám, a gyűrött papírmasékkal tömött testet, rázzatok meg jól, vegyétek ki a felső darabokat … azon a véleményem. Eleven, bővülő raktár.

Könyvtár délután. Újra látom a "bolondot". Régen járt erre. Megállíthatatlan próbálkozásra az általa elképzelt normális magatartás elérésére groteszk formákat ölt.  Vastag kenyérszelet rajta egy jókora kolbásszal. A beilleszkedés vágyának el nem ismert kudarca. Vékony csíkban oszlik a kolbász erős szaga. S miért az idézőjel? Talán érvénytelen a "bolond" kifejezés. Csupán a homályos háttér teszi túl élessé alakját itt a könyvtárban.

Márton László Koestler asszonyai című könyvéről a Félonline-on.

http://felonline.hu/2013/02/12/arckep-a-csonka-don-juanrol/

Észrevétlenül becsusszanó rendszer a mindennapokba. Egy apró mozdulat emlékeztet hasonlót hív elő korábbról. Mikor erről a mozdulatról már azt sem tudom, ma történt-e, vagy tegnap, vagy talán előtte. Mikor a hajnali úttisztító villogó fénye ismerőssé válik, akár a portás a bejárat előtt reggelente. A remegő, gyorsan kimúló, narancssárga fény a falakon, vibrál. Hunyorítanom kell. Ideje lefeküdni, hogy pár órával később ismét a portás üveges szemében láthassam magam távolodni.

"De miért keveredtél a rossz társaságba?" - kérdezte az egér. "Mert egy marionett vagyok. A marionettnek pedig nincs semmi értelme." Jól ismert gyermekmesék elfelejtett mélységei. Egy állandó egzisztenciában való megtorpanás. Félelem a fejlődéstől, de nem amiatt, hogy e féltett személyiség megváltozhat. Efelől nincs kétség. Rettegés e személyiség végérvényes elvesztésétől. Pinocchio vagy Pán Péter. Utóbbi alkotója elvesztette fivérét egy véletlen baleset során még gyerekkorában. Az anya nem tudta feldolgozni a másik halálát. A megmaradt fiú kénytelen volt hát bátyja ruháit hordani, és úgy viselkedni, mint ő. Az anyának állítólag könnyebb lett. "Életrajzi melléklet", lábjegyzet a Pán Péter-féle ragaszkodás fogalmához. Marionettként létezni: no sense. De még mindig biztosabb, mint az eljövendő kisfiú-létbe vetett sápadt bizalom.

Intenzív, s szinte az egész napot felőrlő készülés a közeledő nyelvvizsgára. Az angol nyelvben való elmélyedés egyre inkább bizonyítja saját anyanyelvem korlátait. Magyarul nem szólhatok a világhoz, mert az nem értené. Kérdés, hogy magyarul beszélhetek-e egy magyarhoz. Vajon értené-e? M-nek sokat panaszkodtam a bennem is rejlő korlátok megléte miatt a nyelvtanulással kapcsolatban. Mintha létezett volna egy határ, amelyet nem voltam képes sem átlépni, sem pedig megkerülni. Megrekedtem a tudás egy kezdeti szintjén. Talán egyfajta tudattalan ellenállás volt bennem: az anyanyelvhez való feltétlen ragaszkodás. Tegnap éjjel angolul beszéltem álmomban. A tudatalattim végre engedni látszik. Nem a vizsga végeredménye érdekel. Másodlagos sikerül-e vagy sem. A nyelvváltás akarása bonyolultabb annál, hogy az ember több nyelven akar beszélni. Gyökértelenséget biztosít, szabadságot, úgy hiszem. Szeretik hangoztatni, hogy a magyar nyelv szép. Egy másikkal való összehasonlítás azonban inkább a rabság érzését erősíti fel. A magyar nyelv halk és gyenge, amely a maga tisztaságában sosem szólt bele a világ dolgaiba. A szépség hangoztatása, a vélt szépségbe való belenyugvás a lustaság, az önkényes megelégedés egy formája. Én szívesen felcserélném e szépséget.

Óh, te nemzeti gőg, csitulj no: "Világos, hogy amikor közösséget vállalok, akkor legszívesebben a dicsőséget vállalom. De ha az erény hagyományát vállalom, nem kell-e akkor részesnek éreznem magamat a bűn hagyományaiban is? Mert hiszen az erény mindig a bűnnel való birkózásból születik, sohasem áll tisztán. Egy németnek nem lehet csak Goethét és Beethovent kimazsoláznia a német múltból, egy orosznak csak Puskint és Csehovot. A vállalás emlékezni akaró szenvedést is jelent. Megkapjuk a választott közösség egész múltját azzal a sok rémes alakkal egyetemben." (Konrád Gy.: Magyar-zsidó számvetés, 1989)

Kései születésnapi köszöntő. "1749. augusztus 28-án a déli harangszóval születtem a Majna-parti Frankfurtban. A konstelláció szerencsés volt: a Nap a Szűz jegyében állt, és épp delelőre hágott; Jupiter és Vénusz barátságosan nézték, Mercurius nem volt ellenséges; Saturnus és Mars közömbösen viselkedtek, csak a Hold, mely épp telivé kerekedett, fejtette ki ellenfénye erejét, annál is inkább, mert begyúttal bolygó órájába lépett. Ellene szegült tehát megszületésemnek, s nem is láttam meg a napvilágot, amíg ez az óra el nem múlott." Jómagam 1988. február 5-én láttam meg a napvilágot, ha keveredett-e egyáltalán azon a kori délelőttön valami természetes fény a mosonmagyaróvári kórház neonlámpáival. Az égitestek, megfertőződve Saturnus és Mars közömbösségével, elfordultak teljesen. Jobban mondva, az érdeklődés halvány jeleit sem lehetett érzékelni azon a napon e bolygók részéről. A nagy német humanistát várta a világ. Saját személyem és a kozmosz kapcsolata valahogy nem mélyült el. Várta őt a világ, mert ő úgy akarta. Az önmítosz megteremtésének elengedhetetlen eszköze az Én eltorzítása, s a rajta túleső környezet alakítgatása. Várta Goethét a világ, mert Goethe leírta ezt a vágyat. Az egyes szám első személy nem őszinteség bizonyítéka. Illetve nem azon őszinteségé, amit várnánk a fogalomtól. Az életírás, mint torzítás. Lényegében véve, a torzítás sem más, mint az igazság eltakarásának egy sajátos módja. Az egyes szám első személy nem a vallomás, hanem az álca legjobb formája. Évekkel ezelőtt rábukkanva egy '88 február 5-ei keltezésű újságra érdekes hírt találtam: szülővárosomat aznap förtelmez bűz öntötte el. Az elviselhetetlen szag okozója hamar szemek elé került. A város csatornafedelei megemelkedtek kissé. Az alattuk felgyülemlett mocsok emelte meg. A csatorna központi része meghibásodott, majd teljesen eldugult. Óriási káosz. Aznap létemmel gyarapítottam pár kilóval e közömbös kozmoszt. Kétségbeesett pillanataimban mintha érezném bőrömön ezt a szagot, amellyel hirtelen és fájdalmasan szétfeszítette lapos tüdőmet, s amellyel előbb kerültem kapcsolatba, mint anyám kimerült arcával.

Ma újra láthatom Varsó makett-szerű városát, fent ülve a gép fedélzetén, illetve csak láthatnám, ha a sűrű felhők nem tűntetnék el úgy, mintha, nem is lenne alattunk már csak ez a tejszerű, fodrozódó és sebesen mozgó örvény, amely idő után már nem is elfed, hanem megvakít. Mégis darabokra esik szét az ember, hiába érzi végtagjait a helyükön: egy gyorsan felszáradó, nedves lábnyom a Chopin reptér aszfaltján, egy elhullott szövetdarab Varsó óvárosában, egy hosszan visszhangzó cuppanás a Királyi palota folyosóin, egy hirtelen eltűnt szempár Rembrandt keretből kinyúló lányalakja előtt, visszhangok a Kultúrpalotában, elfelejtett arcok a Rzeczpospolita szerkesztőségében, egy üres hely a vonaton Garwolin felé, egy még nedves fogkefe a kád szélén, lassan elmúló parfümillat, egy üres csokoládétál, egy elmozdított könyv, két üres polc, egy lábnyom a vastag szőnyegen, száműzött hajszálak az ágyon, s egy bizonytalan illat és tapintás egy otthagyott policseken.

"Miért ez az érthetetlen és logikátlan ragaszkodás?" - kérdi. "Mit tudom én? - válaszolnám - Ez olyan, mint a Mersault-nak feltenni: miért a több golyó a halott arab testébe?"

"Csak élvezd ki a jelen pillanatot" - mondaná, ha lenne hangja. "Próbálom - felelném, ha lenne hangom -, de csak a pillanat befejezését látom, ami megfertőzi a maradékot is. Mást nem is érzékelek, csak a jelen folyamatos emlékekké alakulását."

M polcán megtalálom Kertész lengyelre fordított Gályanaplóját. Egy versenyen nyerte pár évvel ezelőtt. "Ez a könyv ihletett e felgyegyzések írására" - büszkélkedem. Persze mást is mondhattam volna. Például, hogy nap mint nap innen lopom az át nem élt tapasztalatokat.

Varsó. Elföldetlen csontokra épült felhőkarcolók. Délelőtt séta az óváros felé M-el. Útközben felfedezzük a gettó határát. Az egykori fal vonala a járdába épülve, rajta feliratok. Szemben, az út másik oldalán romos épület. Messziről látni, hogy nem hanyagság eredménye. Akár egy ereje teljében lévő, hirtelen elgázolt fiatal: a felszakadt izmok és csontok ellenére tisztán látni, hogy e test életre termett. Nem egy leépült roncs, hanem egy groteszk formába torzult hústömeg, a külső megjelenés egy alternatív eredménye, melyet a régi, megszokott életritmusából hirtelen kiugrattak. A funkció látványba csap át. Szabálytalan, nem tervezett vonalak, mély barázdák. Régen kivérzett holttest. A rászáradt alvadt vértől megszabadult sebek jól mutatják a roncsolódás önkényes, szabad művészetét. A felirat szerint egykor bank volt. 

Délután Királyi Palota. A királyi udvar ki tudja mennyire hű rekonstrukciója. Körülzárt, múzeiumi tárgyként kiállított kultúra a maga ideje szerint meglevő egyetemességével. Számomra azonban épp körülzártsága bizonyítja mindenkori elzártságát. A díszes mennyezetet, bútorokat és tapétákat bambulva meg is jegyzem M-nek, kikövezett útat fektettek el egykor a fr. forradalomnak.

Az eredetiség divatja tomból. Más sem szeretne mindenki lenni, mint egyéniség, másoktól függetlenül, s másként gondolkodó, önálló személyiség. "Birka-romantika" - mondhatnám. Az individualizmus illúzióba csapott át. A norma elutasítottá, lenézetté vált. A birka el akarta hinni, hogy képes cipőt hordani, ezt meg is tette, csak miközben gyönyörködik a nyoma veszett lábfejében, észre sem veszi, hogy már az egész falka cipőben legel. "Semmire sem vágyom jobban, csak a normára. A normalitásra" - mondom M-nek este. "Valami mindig van. Nincs olyan, hogy normális." - válaszolja. Később megegyezünk ebben. Norma nincs, csak a vágyakozás kelti életre, s ragyog a távolban, akár egy remegő délibáb. Ez az egyetlen eszköz, az egyszerű vágy, hogy meneküljek az individuumok, a cipőt viselő birkák hordájából.

Generációm egyik jellemzője a hagyományra való állandó hivatkozás. Pedig mi is a hagyomány? Az eredetiség kiiktatója, egy már meglevő profil beállítása a saját helyett, valami folytatásának a kényszere, kényelmes alibi, az újdonság tagadója. Árva generációm egyes tagjai apát keresnek, hogy igazolják létezésük folytonosságot sugárzó illúzióját. Elkerülhető a hagyomány? Semmiképp. Ám titkon felhasználható, hogy mások letűnt mondatait szabadon használhassuk. Nem a szellem öröklődik, hanem a puszta szó. Az előbbi pózolás, az utóbbi, ha másolás is, de alkotás. A hagyomány csakis személyes lehet. A hagyomány az utánzás legitimitálása. Ha büszkén bevallom a múlt hatásainak sorozatát, ha büszkén pózolok, önön utánzó tevékenységemet hangoztatom. Ha azonban elhallgatva felhasználom, eredetinek, újnak ható, csendes másoló vagyok.