2012. június 30., szombat


"Ádam, hol vagy?" Hát nem itt
Régen nem aktuális kritikai töredékek Jankovics Marcell tragédiájáról


A gép forog, az alkotó kérem ne pihenjen!

Milyen lehetőségeket adhat a magyar irodalom egyik legismertebb színművének filmvászonra vitele? Nem e lehetőségek megléte a kérdés, hanem azok kreatív kihasználása. A túlzott tisztelet azonban utóbbi kárára érvényesül, mely egészen addig nem is zavaró a kiábrándult nézőben, amíg tőle nem várnak el hasonló vak tiszteletet a kész mű előtt. 

Jankovics filmjének óriási hibája, hogy nem próbált megszabadulni Madách mára már nehézkes nyelvezetétől, hanem a letűnt mester vakító bálványa elé térdepelve hűen adta szereplői szájába a múzeumi nyelvet. Egy színpadi feldolgozás esetében e koncepció elfogadható. Azonban a mozgókép esetében? - nem igazán. Jankovich képeit elhomályosítják a nehézkes és hosszú monológok, mely azt eredményezi, hogy a rajzfilm képi világa a háttérben kuporog. De miért a szó, ha ott a kép, ami képes beszélni? Miért ez az értelmetlen ragaszkodás egy olyan nyelvhez, ami valljuk be, keveseket szólít már meg. A lehetőség meg lett volna Madách művének feltámasztására, ez azonban elmaradt. A tiszteletet meg kell tanulni félresöpörni, ha az gátolja a kreativitást, az önmegvalósítást, az egyéni látást. Az ember tragédiája rajzfilm változatának alkotója azonban inkább marad a térdelés kényelmetlen helyzetében, semmint kiegyenesedjen.

S a végefőcím előtt a néző szemébe folyik két évszám: 1988-2011. Az, hogy Jankovics 23 évig készítette filmjét, köztudott. Mondhatni ezzel a kijelentéssel reklámozták a művet a bemutató előtt. Mintha már e szisziphoszi munkálkodásban próbálná elejét venni az esetleges támadásoknak. Mintha e két évszám között pihengető hosszú idő azt a tiszteletet akarná a nézőre erőszakolni, amelynek árnyékában ő alkotott. Szisziphosz befejezte a munkáját. Az álnok kővel együtt ott áll a hegy tetején, s büszkén néz körbe, keresve az elismerő szempárokat. S büszke is lehet, hiszen a kő már nem gurul vissza, olyan magabiztosan áll, mint elégedett görgetője mellette. Itt nem a végeredményt (mármint, hogy a kő végre megállapodott) kell ünnepelni, hanem azt a fáradságos és embertelen munkát, amit most a végéhez ért. A folyamatot ünnepeljük hát, s ne a végeredményt. A probléma csak az, hogy a néző a végeredménnyel találkozik. S azt nem tudja ünnepelni.

Az évszámmal kapcsolatban a megfáradt nézőnek még más valami is eszébe juthat: egy sírköre vésett születési, és halálozási évszám. S nem jár messze. Jankovich műve ugyanis már születésével (bemutató) halott volt. Feltámasztani akart, mégpedig Madách művét, ám a csoda nem sikerült: az adaptáció az eredeti csontjait kapaszkodva hull bele saját sírgödrébe.

Miért a feltétlen tisztelet az ember részéről, ha képes a választásra? Ádám lenyelve az öntudat falatját elrejtőzik. Nem azért, mert fél, hanem mert szabad. A szolga ellenáll az úrnak azzal, hogy elbújik előle, mert nem bírja magán a hatalmaskodó és fölényeskedő szemeket. Isten nem is látja őt: „Ádám hol vagy?” – s elhangzik a híres kérdés.

A Bibliából, Ádám lázadásából kellett volna merítenie Jankovichnak, de nem mert. A túlzott tisztelet azonban romboló. Alkotni kívánó önmagát bontja le. S aki „csupán” tisztel, nem tud teljesen elrejtőzni. 

2012. június 17., vasárnap

Ahogy elfújja a szél a tájat
Tarr Béla - A torinói ló



Scubert Gusztáv így ír A torinói lóról Ítéletidő című elemzésében: „Tarrt elérte a zsenik kikerülhetetlen végzete, már nem elemzik, csak imádják vagy gyűlölik. A torinói ló sápatag recepciója is ezt példázza, a filmet egy éve mutatták be, de különösebb kritikai visszhangja, idehaza nem volt.” (Filmvilág, 2012. május, 4-5. o.) S valóban, Tarr Béla utolsónak szánt filmje alig hallatszódott ki az utcákra az elzárt mozi termek sötétjéből. De vajon meg lehet-e lepődni ezen? Mint a rendező legtöbb filmje, A torinói ló is megfeszült, két és fél órán át tartó, fizikai és szellemi megerőltetést vár el nézőitől. Kevés olyan „közönségellenes” filmkészítő akad, mint Tarr Béla, amely megjelölést nemhogy szemrehányásként kell értelmezni, hanem éppen fordítva. Ebben van életművének lényege. S bár A torinói ló sok szempontból beleillik ebbe a már elméletileg befejezettnek vélt filmográfiába, mégsem simítható rá enyhe, de szemet szúró gyűrődések nélkül. A lassúságával bosszantó, de mégis letaglózó, a fekete-fehér képekbe belefáradó, ám látványvilágával elvarázsoló, az újra és újra elkezdődő zenébe beleunó, ám annak újra és újra feltétlen alávető jellemzi a Tarr-filmet nézőt. A végletek közötti szinte egyidejű vonaglás szokatlan élménye adja meg azt a furcsa érzést, ami A torinói ló megtekintése után hosszú ideig követi a „szemtanút”. Mert szemtanúkról van itt szó, semmint a szó hagyományos értelmében vett filmrajongókról. S vajon valóban helyes hozzáállás-e, amit Schubert ír, hogy Tarr Bélát vagy szeretik, vagy gyűlölik. Nem a megjegyzés valószínűleg meglévő jelensége a kérdés, hanem az, hogy a gyűlölet és szeretet kettősége mennyire alapszik kritikus megközelítésen, vagyis azon, hogy a gyűlölet képes belátni e filmek úgymond szükségszerűségét és gondolati, minőségi fontosságát, s fordítva, az imádat pillantásai mennyire élesek ahhoz, hogy a hibákat, a kételyeket is tisztán láthassák. Tarr ugyanis ultimátumot, s nem a kényelmes filmnézés jóleső ígéretét kínálja a nézőnek. A kihívott fél, pedig vagy felveszi a harcot, vagy óvatosan, felemelt kezekkel félreáll. Jórészt az utóbbiak vannak többségben. Mégpedig hatalmas többségben. A harcot vállalókat is két jól látható tábor alkotja. Ott vannak a legyőzöttek majdnem teljesen kivérzett, a csatatérről lassan elkúszó testei, s a kitartóak vegyes, ám alacsony létszámú képviselői, akik kalapjukat fejükről leemelve, s mellkasukhoz szorítva próbálnak kiegyezni a döntetlenben.

De mit lehet felhozni hibaként ebben az életműben? Elsősorban az újat mondás, egy új formanyelv kialakításnak a teljes elutasítását a rendező részéről. Persze, hogyan is lehetne ezt felróhatni annak az alkotónak, aki maga is hangsúlyozza az „újat mondás” lehetetlenségét. S valljuk be, Tarr a Kárhozat óta szinte ugyanazt a filmet forgatta. Kimondhatjuk, hogy a Sátántangó nem hét órás alkotás, hanem mintegy magába foglalva az Őszi almanach, a Kárhozat, a Werckmeister harmóniák és A londoni férfi filmeket, jóval több időtartamot tesz ki. Jelen esetben nem az egyes, egymástól bármilyen szempontból elválasztott, azonban egy alkotótól jegyzett filmek gazdagítják a filmtörténetet, hanem az életmű tudatosan megszerkesztett egységessége. Egyik film sem akar kilógni a sorozatból, ami ezt a folyamatot ki is fullasztja egy idő után. Jól érzékelhető a fokozatosan lemaradás jelensége. A londoni férfi erőtlenségében, főként korábbi társaival összehasonlítva. A lendületnek is meg kell halnia egyszer.

E megszerkesztettséget látva talán nem is volt meglepő sokaknak, hogy a rendező bejelentette, még egy filmet forgat, s végképp abbahagyja. A további munka semmiképp se tett volna jót sem az elkészítendő, sem pedig a már elkészített filmeknek. A „Tarr-hang” a Werckmeisterrel végleg kibeszélte magát, s ha ugyan A londoni férfival újra megszólalt, már csak érthetetlen dadogást lehetett hallani, fel-felismerve a korábbi magabiztos szavak töredékeit. Az utolsó filmmel azonban mást kell mondani. Illetve, ha ez a „mást mondás” már nem is megy, legalább másként szólaljon meg. Kockázatos, s egyben kényelmes vállalkozás a film bemutatója előtt kijelenti, hogy ezen kívül nem lesz több. Kényelmes, hiszen az elkészült művet mintegy megemeli, s tiszteletet vár el, amit aztán meg is kap, függetlenül a film minőségétől. Kockázatosabb viszont abból a szempontból, hogy az éles fülű hallgató elvárásokat állít fel. Ne A londoni férfi „beszédhibájának” még jobban összekuszálódott szavait halljuk és lássuk, hanem valami mást.  A leendő film legyen szerves része az életműnek, a sorozat folytatódhat, de valahogy mégis legyen kissé domború, amin megbotlik a sétáló. 

A torinói lóval mindez sikerült. Mintha ugyanazt mondaná, mint korábbi elődei, azonban a legkisebb testvér mesei történetéhez hasonlóan, kilóg bátyai hosszabb-rövidebb sorából. S nem csak az életműből. A torinói ló Apokalipszis film. A világvége téma rengeteg feldolgozása ugyan lassan megteremti saját műfaját, sebaj. Ami igaz egy szerkesztés alatt álló életműre, úgy egy műfajra is az lehet. Elmesélni a világvégét nem kihívás. Azonban a lassú, vagy épp hirtelen pusztulás ábrázolásmódja annál inkább. Az eredetiség ugyanis itt mutatkozik meg, ha már egyáltalán képes megmutatkozni.

A torinói lóban az ember mint a teremtés folyamatának utolsó terméke marad a világ végleges kihunyásának szemtanújává. Bár a világ hat napos kifejlődését nem láthatta, annak leépülését végignézheti. A magára hagyott, kipusztult Éden jelenik meg Tarr filmjében. A magányos és kiszáradt fa erőtlenül, de a pusztaság közepén mégis magabiztosan és figyelemfelkeltően állva nézi ezt a nagyon lassan felaprózódó tanyát. Az Édenből kiűzetett az ember. Itt azonban a száműzetés nem az isteni kerten kívülre ítél, a kitagadottnak annak szigorú határai belül kell maradnia. Nem lehet elhagyni már ezt a helyet, hiszen ha már itt, a legelső helyen kipusztult minden, akkor nem is lehet gazdagabbat találni rajta kívül.

Nincs tágasság ebben a filmben, minden lehatárolt. Ahogy a szereplők, úgy a nézők sem láthatnak át a dombon túlra. A kamera megáll ott is, ahol, ha csak pár percre, de apja és lánya, valamint megfáradt lovuk eltűnik a domb és az ég vonalánál. A film eleji hosszú kocsiúton sem megy távolra a szekértől. Ahol külvilág nem lényeges, ott nagytotál sem lehetséges már. Ahogy ők nem tudnak elszakadni a halott Édentől, úgy a kamera sem e kietlen puszta alig mozgó lakóitól. A kép elveszítette mélységét.

S persze a lassan felaprózódó környezet mellett, ott a benne élő. A Biblia teremtéstörténetével szemben itt az ember elveszítette jelentőségét. Mellékszereplői sorba süllyedt. Ott a világ mintegy számára épül, hogy a hatodik napon már egy csakis számára berendezett Mindenségbe születhessen bele. Ahol azonban a rég megszületett világ elmúlóban van, az ember már nem számít. Fűben (el)felejtett tárgy csupán. Az öntudatot, s az ezzel járó szenvedést megkapó ember elveszíti tisztánlátását. Tarr szereplőt már a meztelenség sem zavarná, úgy mint Ádámot, aki a gyümölcskóstolás után rápillantva szemérmére riadtan húzódik a bozótba az Úr szemei elől. Az öntudatot felváltotta a megmaradás puszta biológia diktálta kényszere, ami még a teljes sötétségben is kibukik a gazda száján, bár már elveszítve jelentésének magabiztosságát: „Egyél! Enni kell!” Az öntudatát végleg elveszítő ember csupán egy odahelyezett báb Tarr apokalipszisében. A világ vége felé közeledve, apában és lányában semmi változás nem történik, csak a rajtuk túl levő környezet oszlik szét szinte lelassított folyamatban.

Tarr filmjében nincs ismétlés, hanem a feltételezett ismétlés megszokott szerkezete esik darabjaira. A napról napra ugyanazon módon lefolyó eseménysorozat megölte a lelket a hideg alakokban. Az ismétlés önkényesen vállalt tevékenysége megszünteti az időt, másrészt kivonulásra késztet a világból. Nem a Kierkegaard-i értelemben vett ismétlésről van szó. Itt az ismétlés nem a mindig újnak ható élményeket várja, hanem a megszokottság megzavarhatatlan nyugalmát. A világból való kivonulásnak nem járhat isteni kegyelem. Itt nem egy isteni bosszúról, vagy épp büntetésről van szó, hanem arról a Teremtő csalódottságában immár magára hagyja azt, amit ő maga hozott létre. A teremtés jól ismert folyamata így szükségszerűen a fordítottjába fordul át. Őrzi folyamatszerűségét, ám immár a Mindenség előtti Semmi felé visszakanyarodva. A teremtés nem ismétlődhet meg, de visszafordulhat önmagába.  A világot elhagyó isten nem elpusztítja azt, hanem hagyja összeroskadni immár a támasz nélkül maradt valóságot.

Az ember „uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az égész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik.” (Mózes első könyve 1:26) A világ égését figyelőtől azonban visszavonták a mindenek felett való uralkodás lehetőségét. A tanyán élők nem szánalomra méltó emberek, akik sajnálatot érdemelnek. Ennek tükrében sem tudom elfogadni azon értelmezéseket, hogy Tarr a társadalmi és szociológiai értelemben vett mélyszegénységet ábrázolná filmjeiben, s különösen nem A torinói lóban. A bűn nem pusztán a parancsolatok és törvények súlyos és kevésbé súlyos elemeire utal. Bűn a reflektálatlanság, a szándékolt vakság is.  Itt nem lázadnak, hanem belenyugvóan figyelik, miként fújja el a tájat a szél az ablak előtt. 




2012. június 13., szerda

Tudósítás a Könyvhét harmadik napjáról a felonline.hu-n

http://felonline.hu/2012/06/10/s-mikor-haltal-meg/

2012. június 9., szombat


Untitled 3 


Nagyanyám nem hívott be a házba, hanem az árnyékos teraszon terítette meg az asztalt. Miközben rakosgatta a tányérokat néha lopva rám és mellettem álló nagybátyámra nézett. A kettőnknek szán tekintetek mintha más-más tartalommal lettek volna átitatva, ami miatt kissé zavarba jöttem. Nagybátyámmal hosszabb ideig szemezett, mintha idegen nyelven beszéltek volna maguk között, szándékosan kirekesztve így a magát is feleslegesnek érző harmadikat. Akkor ott, a nagyanyám teraszán, a félig kész teríték felett e némaság vált számomra azzá az idegen nyelvé, melynek ismeretlen szavai erőszakosan és néha már fájdalmasan nyomultak füleimbe, szándékos ostrom alá venni a dobhártyámat. Ám mikor nagyanyám rám tekintett elhallgatatta ezt a beszédes némaságot is. A hozzám intézett töredékes pillantások nem mondtak semmit, ám üresnek mégsem mondhattam volna, hiszen egyrészt még benne volt a fiával való beszéd fokozatosan múló feszültsége, amely ugyanabban az ütemben vált enyhe aggodalom kifejezésévé. Ez már csak nekem szólt. 

A terítés nagyanyám kifejlesztette sajátos technikája lassan a végéhez közeledett. S bár sosem siette el ügyetlen mozdulatokkal e tevékenységet, most szemet szűrt a szokásosnál is hosszabb ideig tartó szertartás. Mintha a terítés tényleges célját, magát az ebédet szerette volna messzebb tolni a szokatlanul óvatos mozdulatokkal.

Végül az utolsó kést is a helyére igazította, majd kissé hátralépve kezdte az ellenőrzést a frissen odavágott látványon. Ekkor lettem csak figyelmes arra, hogy négy személynek van megterítve. Végre megértem azt a titkos, ám néma nyelvet is, amelyből engem kizártak. Ránéztem nagybátyámra, aki épp mögöttem bambulta a nemrég felmosott csempepadlót. Követtem tekintetét, s csak akkor vettem észre a nyálkás, de már megszáradt nyomokat mögöttem, s közvetlenül a talpam alatt. A negyedik, a többitől kissé távolabb elhelyezett teríték és a piros-fehér csempén csillogó nyálka láttán megértettem, hogy testvérem is jelen lesz a vasárnapi ebéden, aki már korábban megérkezett, vagy éppen idehozták. A nagyanyám szemében tükröződő aggodalom is végre a helyére került a beszédes jelenségekre nem túl gyorsan reagáló agyamban. A már nagyon is aprólékos ellenőrzés végül a végére kellett, hogy érjen. A teríték után nagyanyám az én arcomat vizsgálta, amin felfedezte a megértés jól ismert vonásait. 

Nyögéseket hallatszódtak a házból, összesen három elnyújtott, érdes és enyhén sipákoló, síráshoz hasonló hang. „Éhes már”, mondta halkan nagyanyám, majd lassan elindult a bejárat felé. Mielőtt bement volna a házba kisegíteni testvéremet tányérja elé, hozzám fordult, s halkan figyelmeztetett fivérem a szokásosnál is érzékenyebb kedélyére. „Szörnyen néz ki”, folytatta, s még gyorsan hozzátette, hogy lehetőleg nem bámuljam, de ne is tegyek úgy, mintha nem ülne mellettem az asztalnál. Zavarom a baljósnak hangzó szavak hallatán tovább nőtt, ami részben az alig pár perces felismerés, és az adott helyzet feltételeihez igazodó magatartás figyelmeztetése váltott ki belőlem. Fejemben volt a helyes viselkedés ideájának homályos képe, ám épp az ilyen szituációk teszik az oly magabiztos jelentéssel rendelkező ’helyes’ fogalmát relatívvá. Tudtam, hogy mi a helyes magatartás, azonban azt, amit most ez a két ember elvárt tőlem, korántsem nevezhető annak, annak ellenére, hogy az adott helyzet megszülte e fogalom itt, s csakis itt és mostjának érvényességét. „Nagyon megváltozott, nehezen fogsz ráismerni. Ne foglalkozz vele, ha elkezd sértegetni!”

Régen láttam már akkor. Sose tudtam, hogy a bátyámról, vagy éppen az öcsémről van e szó, mivel egyikünk sem tudta melyikünk volt előbb. E számunkra korántsem sem fontos kérdésre még nagyanyám sem tudta a választ, vagy csak nem akarta elmondani. Nem mondhatnám, hogy olyan szoros kötelék alakult volna ki köztünk, amelyet egy normál testvéri kapcsolat megkövetel magának, sőt azt se állítanám, hogy beszélhettünk-e valaha is valamiféle kötelék meglétéről. Az érzelmi hatás, ha lehet így mondani, sosem volt igazán mély kettőnk esetében, s részemről megmaradt a zavarodottság és az aggodalom felszínes szintjén, ami akkor, ott a nagyanyám teraszán is lassan belém csurgott. Hasonló érzés szállt meg mindig, ha a közelemben éreztem.

Szúrós szaga megelőzte nyomorult testét. Lassan kúszott kifelé, majd mikor a feje már kinn volt a levegőn, felnézett. Hosszan bámultunk egymás szemébe, egyikünk sem szólalt meg. Egyáltalán nem volt haragos a tekintete, ám a halványi örömnek nevezhető csillogás is messze volt a véreres szemektől. Félig nyitott szájából csurgott a nyál. A fényes és növekvő tócsa tükre álla alatt kezdte magába fogadni eltorzított arcát. Hirtelen levette rólam közömbös szemeit, majd vörös nyelvét szinte narancssárga fogai közé szorítva folytatta útját a számára kijelölt szék felé. Nem engedte, hogy nagyanyám hozzá nyúljon, aki tett egy hiábavaló próbát, hogy karjába véve segítsen rajta, mely szándékot inkább vezérelhetett e kora délután mielőbbi lebonyolítása, semmint a sajnálat e látványos kifejezése.

Jó alkalmam volt megfigyelni ezt a barnás féregszerű, mozgó nyúlványt, akit a fivéremnek kellett elismernem. Egyáltalán nem volt emberinek nevezhető a testalkata. Csupán a nagyság és tömeg egyezhetett egy normál személy porhüvelyével, s inkább egy jól felhizlalt gilisztára hasonlított, azzal a különbséggel, hogy bár fivérem arca sem mutatott sok hasonlóságot az emberi arc vonásaival, mégis annak egy különleges fajtáját képviselte. Haja nem volt, csak néhány hosszú, vastag, s valószínűleg nagyon mélyen ülő szőrszál, egy majdnem szabályos kör alakjára vágott szempár, amelynek héjai olyan átlátszóak voltak, hogyha lecsukta őket, látni lehette az álom ide-oda ugráló fekete bogarait. Szája kicsi volt, s ha néha szóra nyitotta, csak erre a mozgó pontra kényszerült a másik tekinteni, hogy a nehezen érthető hangokat a húsos ajkak mozgásaival egészíthesse ki.

Testét vastag, az előre mozgás közben el-, majd újra és újra feltűnő gyűrűk fogták közre. 
Maga után sárgás és ragadós nyálkát húzott, amelyek egy halk, nedves cuppanás kíséretében szakadtak el a testétől. A sárgás nyálka gyorsan kezdett fehéredni az erősödő napfényben, majd teljesen megszilárdult, Csak néztük ezt a lassú, de megfeszített utazást a szék felé. Mindhárman tudtuk, hogy felesleges segítséget felajánlani, hiszen csak undok morgás és vicsorgás lenne a válasz. S ott volt az undor, amelynek akaratlan meglétét nagyanyám és nagybátyám arcán észrevettem, miközben bámulták fivérem nyálkás testét. 
S bár az undor e látványos emberi arcon való jelentkezését akartam szándékosan elkerülni, észrevettem, hogy arcizmaim nem engednek e tudatosan komponált közömbösségnek. Szégyelltem magam akkor. El akartam kerülni, hogy olyan legyek mint ők itt mellettem, de a sárga gyűrűsor látványa azonban egyenlővé tett velük.

A nyálka szabálytalan tócsáiba kisebb-nagyobb barnás darabok is kerültek. Az előrejutás megfeszítettségén valahogy könnyítenie kellet magán. Maga alá szart, s a barnás moslékhoz néha hozzádörzsölődött hátrafelé megfeszülő farok része. Most már a szart is maga után húzta. Éreztem torkomban a reggel gyorsan megevett felvágott darabjait, de gyorsan nyeltem egy nagyot. Ha itt előtte elhánytam volna magam, azzal teljes katasztrófát okoztam volna. Embertelenül megfeszítetten kellett uralkodnom magamon.

Végül elért a számára odakészített székhez, s lihegve felnézett. Nem volt más választás, s ezt ő is tudhatta. Segítségre szorult. Szinte örültem ennek a pillanatnak, hiszen egyre fokozódó szégyenérzetem nem hagyott nyugodni, még annak a biztos tudatában sem, hogy az előbbi öklendezésemről semmit sem tudhat, hiszen nem velem és hirtelen jött undorommal volt elfoglalva. Gyorsan mellé léptem, s gyengéden hozzáértem mindkét kezemmel az oldalán feszülő gyűrűk legvastagabb, s a legkeményebb pontjához. Nem reagált semmit, még csak rám se pillantott. Éreztem, hogy ujjaim engedelmesen áttörik a nyálkaréteg nedves szőnyegét, majd a csupasz és sima bőrhöz érnek. Nagyanyám hátul a farkát fogta meg, mire lassan felemeltük, megfordultunk és a székbe helyeztük. Kissé igazítottam rajta. Az arcunk majdnem összeért. Önkéntelenül szemébe pillantottam, s ő is rám nézett. A korábbi közömbös tekintet bizonytalan és halvány tartalommal telt meg, s ha nem is voltam ott, akkor biztos benne, mintha a köszönet egy nagyon kezdetleges, de mégis jelen lévő szikráját láttam volna fivérem fekete szemeiben először, amióta csak ismerem azok szikár fényeit. Furcsa érzés tört rám akkor, ott nagyanyám árnyékos verandáján, amely szinte azonnal lemosta az undor minden egyes maradványát kedélyemről, s arcomról egyaránt. Ezzel a megelégedett, már-már boldognak is nevezhető arccal indultam a kerti csap felé, hogy a kezemre ragadt, félig megszáradt nyálkát, és szardarabokat lemossam. 

Visszaültem az asztalhoz, fáradt és a lélegzés szabályos üteme szerint halkan sípoló fivérem mellé.
Először neki mertem levest. A kanalat tányérjába merítettem, majd az ajkai közé csurgattam tartalmát. Vigyáztam nagyon, a megszökött sárga és zsíros cseppeket óvatosan töröltem le meztelen álláról. Nem szólt egy szót sem, engedelmesen fogadott minden egyes adagot. Soha nem voltunk hasonló helyzetben, ám most mindketten egy eddig nem is létező, ám mégis mintha számtalanszor begyakorolt halvány rutin szerint mozogtunk volna. Nem néztem nagyanyámra és a fiára, bár tudtam, hogy a döbbenet és a félig elfojtott undor keverékével átfestett vonásokkal próbálták a jóízű evést szimulálni.

Végeztünk a levessel, mire nagyanyám a második fogást tette elénk. Felszeltem a rántott húst apró darabokra, majd a kés hegyére szúrva kezdtem adagolni fivérem sötét szájába. Nem figyelhettem eléggé, mert alsó, vastagabb ajkába szúrtam a hegyes kést. Megijedtem. Ám fivérem egy szót sem szólt, csak meredt szemekkel nézett rám. Még hangot sem adott ki, pedig a seb mély volt. A kés úgy szaladt ebbe a vastag hústömegbe, mintha vízbe mártottam volna. Vért nem láttam. Fehér, majdnem szilárd massza kezdett szivárogni a vörös sebből. Ismét a közömbös szemek néztek rám, melynek láttán kétségbe estem és teljes erőmből bele vágtam az életlen kést a fej alatti, nyaki résznek gondolt vékony gyűrű közepébe. Nem tudtam miért tettem azt, amit épp megtettem, kezeim mozdulatait az eddig nem ismert ösztönök ugyanazon ereje irányította, ami az etetés ütemét és automatikáját is meghatározta Egy hangot se adott ki, csak nézett rám. A fehér túróhoz hasonló darabos folyadék kezdett elkeveredni a frissen megindult rózsaszínes vérrel, ami egész testén végigfolyt, egy pillanatnyi szünetet hagyva a gyűrűk elválasztotta apró mélyedésekben.

A közömbös szempár csak nézett rám, s már nem is tudtam eldönteni, hogy akkor, ott szemben velem, teljesen halott, vagy éppen még élő szemek figyeltek. Nem láttam a két tekintet, élet és halál pillanatnyi, de jelentőségteljes váltását, mintha mindig is így meredtek volna rám. Mintha soha semmi sem lett volna ezekben a kerek szemekben.

2012. június 2., szombat


A "kollegáris" írás
- jegyzet -


Pár hónappal ezelőtt, az egyetem által meghirdetett tudományos ösztöndíj pályázatra írtam egy elemző dolgozatot. A téma most nem érdekes. A kapott bírálat ugyan pozitív lett, a pénzjutalom sem kevés, ám az írást mégsem javasolták publikálásra. A pozitív jelzővel azonban óvatosan kell bánni. A kiemelt hiányosságok jogosak voltak, inkább nevezhető építő kritikának, semmint makacs elutasításnak és földbe döngölésnek. A dolgozat jó, viszont van rajta mit fejleszteni.

Mint írtam, a kritika jogos, viszont egy bizonyos szemszögből nevezhető csupán annak. Kérdés, hogy jómagam szeretnék-e azon az úton „fejlődni”, amely hiányként van fémjelezve. Ez pedig a tudomány, jobban mondva a tudományosság útja.

Nehéz meghatározni, hogy pontosan mit is jelölnek ezek a fogalmak. Tudomány az, amelynek megvannak a maga megdönthetetlen határai, ám azt, hogy önmagába zárulna, nem lehet mondani. A tudomány szabályokat, rendszereket állít fel, ám ezeket nem, illetve nem minden esetben önkényesen találja ki, hanem már meglévő jelenséget köt pórázra, a megfoghatóság ás körbejárhatóság érdekében. A gravitációt nem felfedezték, hanem rámutattak meglétére. A tudomány nem engedheti meg magának a fikciót, hanem szigorúan tartania kell magát a felfedező, semmint a fantáziáló magatartáshoz. A tudomány szeme előtt még nem látható, de felfedezésre és megértésre váró rejtélyek állnak, amit megfejtene, hogy szabályba foglalhassa. A szabályt olvasgatván azonban az az ember érzése, hogy az adott tudományterület nem akarja közel engedni magához a laikus érdeklődőt. Ami talán nem nagy baj. A természettudományok a maguk, közélettől teljesen eltávolodott rendszereivel azonban mégsem állnak annyira messze, mint azt először érzékeli az ember. A természettudományok szabályai bár nem bökdösik idegesítően az érdektelen szemeket, nem is engedik, hogy megfeledkezzenek róluk. S ugyan a nehézségi erő megdönthetetlen egyenletét a nem beavatottak számára nehéz felidézni, mégsem ugrálnak csoportosan az épületek tetejéről, pusztán a hirtelen fellobbant kíváncsiság mielőbbi kielégítése végett. 

A természettudományok szabályai előtt tehát mindig ott mozog a tapasztalat, amit aztán próbálnak megzabolázni a leírás által. Ám a tudomány fogalmának alig pár évtizeddel ezelőtt magába kellett foglalnia az irodalmat is. Irodalomtudomány. Már maga a megnevezés is megmosolyogtató, ha a fentebb leírtak nagyon is leegyszerűsített megállapításainál maradunk. Miként lehet az irodalomból tudományt kovácsolni? Jelen esetben ugyanis hiányzik az a mindenkinek kijáró általános tapasztalat, amely a természettudósok fürge tollait megelőzik. Persze ott vannak az úgynevezett szellemtudományok, amelynek meghatározására most nem tennék kísérletet, bár magamat megnyugtatva, ez még senkinek sem sikerült. A meghatározhatatlanságot azonban nem szabad a szellemtudományok rovására írni, meg kell érteni, hogy e tulajdonság előnyökkel járhat. A szellemtudomány, a humántudomány, jelentsen is akármit, inkább tapasztalatot teremt, semmint leír. Ebben fogható meg igazán az a különbség, amely őt oly élesen elválasztja a természettől, s az ő karóhoz kötött tudományágaitól. A szellemtudománynak megvan a függés alól felmentett szabadsága. Mint ahogy az irodalomnak, s a művészetnek is. Ám mint tudománynak már korántsem sem biztos.

Az irodalomból tudomány nőtt ki, ám a lassú kibontakozás megállíthatatlan folyamata mintha már meg is feledkezett volna az őt tartó gyökérzettől. A szellemtudomány tehát tapasztalatot teremt, semmint megismétel, hasonlóan az irodalomhoz. S épp e tapasztalati elsőbbség csalódott, ám kelletlenül elfogadott megléte által mintegy nyitva maradnak a valóság számára. Ahogy a jó irodalom is. Ám ez már korántsem mondható el az újszülött irodalomtudománytól. A tudományosság e friss hajtása ugyanis mintha teljesen magába zárkózott volna, és veszett kutyaként förmed a figyelmeztetőkre. De mitől is szakadt el az irodalomtudomány? Két dologtól: a valóságtól és az elsődleges irodalomtól. Utóbbi talán túl merész kijelentés, hiszen a kötődés bizonyos foka megvan, még a legegyszerűbb elemzésekben is. Azonban, az ezt megelőző egyéb elemzések tömkelegén mintha kötelező lenne átesni az ártatlan értelmezőnek. Mintha az annyira elvárt tudományosságot a felhalmozás ész nélküli alkalmazásában számon lehetne kérni. Idézet elváró, az elődök és kortárs kollégák tiszteletére hajazó, semmint eredetiségre törekvő tudomány ez. Tartsuk magunkat ehhez a hozzáálláshoz, s idézzünk itt (hm…kitől is? Igen, Kierkegaard épp megfelel), táplálva ezzel a felesleges és jórészt beszűkülésre késztető „tudományos” tiszteletet: „De egyáltalán nem az a szándékom, hogy az összes lehetséges felfogást sorra vegyem, vagy pedig ilyen történeti áttekintéssel képezzem magamat egy új irányzat legfiatalabb követőinek mintájára, akik a maguk részéről azt a mesében szokásos formát választották példaképül, hogy minden újonnan érkezett tag esetében az egész addigi leckét elölről felmondják”. (Figyelem! Lábjegyzetet most nincs kedvem írni.)

S valóban, az úgynevezett befogadás történetnek is megvan a maga kis mesélnivalója, ám ehhez hozzátartozik a felejtés természetes igényének megléte. Az irodalomtudomány azonban nem igazán akar felejteni, s mintha jobban követelné a különböző a már papíron nyugvó elemzések tömegét. A tudományosság tehát a jól szerkesztett sűrítésben is ismétlésben van jelen. Az ártatlan elemző kétségbeesve kapkod az elsődleges forrás messziről szilárdnak tűnő széleihez, ám az ismerethalmaz közte és az elemezni kívánt mű között egyre nő, végül elhalványul, s csak keserű kételyt hagy maga után. Az irodalomtudomány tehát elszakadni látszik a szépirodalomtól. Nem az elsődlegesnek vélt szépirodalom, hanem a mélyen tisztel tudóselődök megállapításai dobogtatják még szíveket. Ahogy egy hasonlóan mélyen tisztelt professzorom említette, midőn idézni mertem egy filmelemzés során Fellinitől: „Az egy dolog, hogy mit mondott Fellini … ám nem a fő dolog.”

A tudomány a partról lesi a megfáradt úszókat. Ám nemhogy bekiabálnának, vagy ne adj isten kavicsokkal dobálgatnák a lemaradt lazsálókat, inkább egy csoportba verődbe, egymás között diskurálnak. Az úszók ugyan nem látszanak, de a pancsikolás zaja jól hallatszódik. Nem az őket körülölelő tér a lényeg, hanem a kollegák mélyen tisztelt szemeinek büszke viszonzásai. Az irodalom tudományának nemes művelői ugyanis mintha inkább egymásnak irogatnának. Nevezzük el a jelenséget „kollegáris” írásnak. A tudomány elszakadt a hétköznapoktól, s inkább megmarad a maga határain belül. Az irodalomtudomány annyira messze van a való élettől, hogy utóbbi már el is feledkezett érdeklődni a másik iránt. Ám a való életről bölcselkedik, hangoztatja érvényesnek és erősnek hitt felismerő képességét, nem győzi emlegetni a társadalmi problémák lehetséges okait és azok megszentesítésre és elismerésre váró megoldási javaslatait, s ne adj isten néha-néha politizálásra is hajtja tudománytól elnehezedett fejét. Mindezt persze konferenciák, műhelyek és díjátadások vastag és hangszigetelt falain belül.

A „kollegáris” írás, kollégáknak, a beavatottaknak szól, s nem a saját körükön kívül állóknak. A természettudományok ha akarnának sem tudnának elszakadni a zsarnok természettől. Az irodalomtudomány ugyan él a függetlenség előnyeivel, ám művelőik, az úgynevezett irodalomtudósok inkább maguknak körmölnek. A több esetben felejthető elmélet annyira rátapadt az irodalomra, hogy az már képtelen lerázni magáról. Az irodalomtudósnak nem csak az lenne a feladata, hogy ezt a lassan teljesen megkövülő réteget tovább vastagítsa, hanem amire nincs többé szükség, letakarítsa arról. A tisztelet nem raktármunka, ahogy egy tudományos dolgozat sem a több oldalon keresztül tartó ismétléssel, és befogadás történeti áttekintéssel lesz tudományos.

A világ mindig épp akkora, amely helyet elfoglalunk benne, ami korántsem egyenlő minden űr elfoglalásával. A katedra túl magasra lett, amely mögül a mélyen tisztelt professzor már ki sem lát. Az irodalomtudomány világa e vastag katedra mögé szorult, s mivel ki nem tekinthet, úgy véli, azon túl nem is létezik semmi. A fal nem valamitől elválasztó határ, hanem abszolút végesség. Legalábbis a hiedelem ezt súgja. A réseken beáramló huzatról pedig makacs módon tudomást sem vesz. Névtelen köteteket dobálnak valahonnan a katedrán túlról a saját testét körbeépített professzornak, hadd olvasson. 

A világ akkora, amennyi helyet elfoglalunk benne. A korlátozott mozgás egész világegyetemre érvényes cselekedetekké növekednek. Így válnak apró Kaspar Hauserek még apróbb vonaglásai világot megrengető ugrásokká. Igaz ugyan, hogy csak a katedra nedves deszkái remegnek meg.