What are you writing Mr. Reymont? - About Łódź

Bár ha Andrzej Wajda Az ígéret földje című filmje messze áll a tökéletességtől, erőteljes nyitójelenetét nem igazán lehet elfelejteni. Külváros. Nyomortanya. Köd. Wojciech Kilar hátborzongató zenéje. Meggörnyedt hátak és megszámlálhatatlan, rohanó alak, a távolban füstöt okádó kémények felé. Łódź. Valóban az ígéret földje. A beteljesületlen ígéreteké. Ugyan Wajda már-már túlérzékeny szociális szolidaritása Władisław Stanisław Reymont regényének összetettségét a gonosz gazdagok és a kihasznált szegények szintjére ereszti, nem árt tudomásul venni, hogy Lengyelország egykori reménysége, a rendíthetetlen iparváros valóban életek ezreit fosztotta ki. Minden munkás, minden kéz könnyedén pótolható. Emberek ezrei pedig épp elhitetett pótolhatóságuk tudatában mondtak le életükről, hogy megüresedett gyomrukat valamivel megtölthessék. Ma, az egykori manufaktúra falai közé szorított szórakozó negyed és múzeum a városnak ezt az arcát sikeresen homályban tartja, de nem úgy azon kívül: Łódź éktelen díszekkel eltakart nyomorában még ott lüktet az egykor elkövetett „bűn”, amely elhitette dolgozók generációival, hogy az életet elég csupán, a legegyszerűbb szinten, fenntartani.

 https://www.youtube.com/watch?v=wVHTcb0idew 

 

Persze, mindezzel korántsem azt szeretném hangsúlyozni, hogy a várost nem érdemes látni. Sőt, talán kötelező is egyszer meglátogatni, ha az ember épp erre téved. Krakkó, Wrocław, Gdańsk, sétálóutcák, szökőkutak, szobrok, katedrálisok, kilátók és turisták araszoló sorai. Mindez szükséges, de néha kell valami megfogható, valami érezhető, ahol nem csupán a történelem van jelen, hanem egy letűnt kor hétköznapi életének hátrahagyott hangulata is. Łódź-ban mindez megvan, eltakarva, elnémítva, de kísértve a hosszú Piotrkowska utca falai között.

Miután a város belátta, hogy a manufaktúra és a kiokádott füstfelhő árnyékától szabadulni nem soha tud, az egykori gyár falai közé impozáns szabadidőközpontot szorított áruházakkal, éttermekkel, s egy szegényes múzeummal, amely tökéletesen ábrázolja a „kelet-európai emlékezés” egy gyakori fajtáját: amiről kényes, keveset beszéljünk, vagy talán semmit sem. A kiállításról szinte így tűnik el teljesen a XIX. század (a kezdetek) embertelensége, átadva helyét a háború után következő szocializmus (valljuk be) kevésbe embertelen, szakszervezetekkel és szabadidővel tarkított nyomorának. (Mondjuk úgy, hogy akkoriban már nem igazán volt jellemző, hogy vigyázatlan munkásokat daráltak volna le a szüntelen mozgásban lévő gépek vasfogai.) 

 

Van itt szobra Tuwim-nak, Reymont-nak, Rubinsteinnek, kiállítása Jan Karskinak. S bár hiába kerestük, az örök fenegyerek Jerzy Kosinski nevét itt nem őrzi semmi. E szokatlan némaságban még benne lehet Lengyelország régi sérelme az angol nyelven írt, népszerű és brutális regényének, A festett madárnak, ami a háború sújtotta ország eltúlzott és mesei oldalát mutatta be, erőteljesen hangsúlyozva, hogy ezen időszak nem merül ki csupán a halálgyárak és a varsói felkelés keserű és heroikus történeteiben.

Valóban a beváltatlan ígéretek földje Łódź. M. azt mondja, nem annyira rossz a helyzet. Mégsem tudok zavartalanul keresztülnézni a maró melankólián, ami megüli a várost, s ami mutatja magát minden elhagyott épületben, a fel-felbukkanó koldusok tekinteteiben, a sétálóutcát tarkító éttermek álcázott gyorsbüféiben. Persze, azért lehetne roszzabb. S van is rosszabb. Ám mégis mintha a jelen helyzet nem lenne más, mint egy hosszúra nyújtott vezeklés, amiért egykor a város nem akarta észrevenni, és a kihasználni lehetőségeit. Felszívódott zsidó kultúra nyomai egy-egy házban, s az óriási temetőben valahol a város szélén. M.-el próbálunk eljutni oda, de majd egy óra gyaloglás után, a temető falai előtt állva, mégis visszafordulunk, megalkotva egy sajátos, s nagyon is személyes hasonlatot azon dolgokra vonatkozólag, melyeket látni és érinteni szeretnénk, miközben létezésében sem vagyunk teljesen biztosak: „akár a Łódz-i zsidó temető …”

Visszatérünk a Piotrkowska utcára. Nem sokkal előttünk gyerekek állnak körbe egy furcsán öltözött, mosolygó figurát. Koszos, néhol szakadt zakó, keménykalap, idétlen csokornyakkendő, félig lekopott, fehér smink az arcon, amelyen bárgyú, kesergő mosoly terül szét. Amint a gyerekek pénzt dobnak táskájába, csengővel a kezében szaggatott mozgásba kezd, akár egy beállított gép. Nevetnek mindannyian, mégis az egész jelenetben van valami végtelenül elkeserítő, mintha a humorból csak ennyi adatott volna a lengyel iparvárosnak: egy üres épület sarkán mozdulatlanul álló, szomorú bohóc, akinek a magánszáma először ugyan megnevetett, ám az újra és újra ismételt mozdulatok, a rezzenéstelen mosoly és tekintet változatlansága éppoly hirtelen ragadja el ezt a felszabadult jókedvet, mint ahogy meghozta azt percekkel korábban. Abban a kopott sminkben benne vagy egész Łódź: emléke valami újnak, valami eredetinek, mindeközben figyelmeztetve arra, hogy itt már nem lehet nagyot álmodni. Akár egy csontváz a rászáradt bőr-, és húsdarabokkal, amelybe még próbálnak életet lehelni. 

Maybe The promised land from Adrzej Wajda is far from perfection, even though we cannot get easily rid off its opening scene. Suburb. Slum. Mist and gruesome music of Wojtech Kilar. Countless factory workers are in a hurry towards the smoky chimneys. Łódź. This town is truly the land of promises, the unfulfilled promises. While Wajda reduced the complex world of Władisław Stanisław Reymont to the diversity of the vicious rich people and the exploited poor, we have to take into account that the hope of one-time Poland, the old factory town, Łódź truly spoiled thousand of souls in its history. Every worker, every hand could have been easily changed. Countless people gave up their lives, living under the delusion that their own lives are worthless. Today, the entertaining and shopping centre, whis has been squeezed between the old walls is keeping in shadow the old factory, but not the rest of the town: not hard to notice the effects of the committed crime in the poorness of Łódź. The crime what had given thousand of workers to believe that their lives worthless and enough to keep it in the level of zero.

But it is far from me to talk people out of visiting Łódź. What is more everybody who is living or visiting Poland should see the town at least once. Krakow, Wrocław, Gdańsk, walking streets, fountains, statues, churches and countless tourists. All of these are necessary and good, but sometimes it is needed something to touch, to feel, where not only the history is present, but the spirit of ordinary life from an old age. You can find these in Łódź, which are silenced and covered in the bricks of Piotrkowska street.

It is impossible for the town to make disappear the smoke from the sky. They have had a try to do it with the entertaining centrum, established in the middle of the factory. Shops, restaurants and a museum what is reflecting correctly the typical way of Easter-Europe remembrance: it is not necessary to recall the most sensitive things. This is the way how to disappear the inhumanity of XIX. century from the exhibition, giving up his seat to an other (invisible) inhumanity: the socialistic way catering with trade unions and freetimes from working hours. 

Apart from these you can find here a statue of Tuwim, Reymont, Rubinstein, an exhibition about Jan Karski. We tried to find something about Jerzy Kosinski in vail. Nothing hold the name of the writer. An old resentfulness might be living in this unusual silence because of the famous The painted bird, which was written in English and has showed an other, exaggerating, fabulous and cruel face of Poland, proving that the history of war does not contain only the stories of Uprising or concentration camps.

Łódź is truly the land of promises. M. said that the situation is not so bad. But I am not able not to feel the melancholy which is settling on the town and showing itself in every empty buildings, every glances and every normal looking restaurants which are nothing more than simple fast-food places. Of course, it would be worse. Despite it looks like an atonement, because of its own past, when the town did not want to see its own possibilities. Disappeared Jewish culture and a huge cemetery somewhere out of the town. We are trying to go there, but standing in front of its walls we have to return to the city centre, creating a specific metaphor for things which seem to be unreachable: „just like the Jewish cemetery in Łódź ...”

We are walking in the Piotrkowska street again. Not far from us a bunch of children are laughing at something. There is a strange men wearing a shabby jacket and a bow-tie with make-up and a sad face on his face. When the children give him some coins, he start to move like a robot, holding a tiny bell in his hands. Everybody burst into laugh, but at the same time the scene is quite rankling. It looks like this kind of humour the only thing what remains for the town. A sad clown at the corner. The poverty-stricken men is reflecting the whole town: a reminiscence of something old, something original with the feeling that this is not the place for big dreams. Like a skeleton with pieces of flesh and skin in which somebody tries to galvanize life in vain.

Vonagló tetemek: Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Anyám mesét mond. A nővérem félig már alszik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával. A szegénység szagával. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek se jut elegendő.”

A Nincstelenek nem változtat meg senkit. Nem is ez a célja. Egyszerű, rövid mondatai tűzforró tűként hatolnak át a bőrön, át a kényelmen, s át a hétköznapokon. Borbély Szilárd regénye engem sem változtatott meg. De meghatározta azt, milyen embernek is akarom látni magam. 

Apró, eltakart, elfelejtett kisfalu, kegyetlen emésztő, amelyből egy család nyújtózik ki kétségbeesetten, levegő után kapkodva. Anya, apa, a község alakjai, bolondjai, elhajított, rohadó állattetemek, éhínség, s megállíthatatlan számolás, legalább egy számot találni, ami nemcsak önmagával és eggyel osztható. A gyermek szemszöge. Semmi csodálkozás, semmi varázslat, se nosztalgia, csak a nyomor kegyetlen megvilágítása, a puszta leírás, amiben nyomát sem találni a sajnálkozásnak, a szégyennek, vagy épp az ítéletnek. Mert a gyermek nem ítélkezik, hanem átél. Minden elfogadhatatlanság, minden tragédia elrejtőzik a hétköznapi fogalmának árnyékába, ahol az anya öngyilkossági próbálkozásai sem mások, mint az egymást követő napok szabálytalan buktatói. A rutin megszokott része.

„Zsíroskenyeret kenek magamnak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora. Akkor a nővéremmel tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az sem fáj annyira, mint az, hogy sír és nem tudom megvigasztalni.”

A falu nem csupán egy elszegényedett település, hanem átok, amely rászakad mindenkire, aki benne vonaglik, s árnyékban tartja azokat, akik rajta túl élnek. Minden oszlik, elfogy, vegetál. Egy egész életre meghosszabbított haldoklás. Egész életekre ráhúzott ideiglenesség.

Sokáig nem vettem a kezembe a kötetet. Visszatartott a siker hangja, az egymást ünnepelgető kortársak dicsérő szavai, az agyonismételt emlékező hang, ami Nádas után, ilyen-olyan formában, hol rosszabbul, hol eredetien, de tartja magát a magyar irodalomban. Ám a Nincstelenek jóval több annál, amit vártam. Váratlan pofon, megdöbbenés, egyszerű szavakba rejtett visszataszítottság és szépség. Nem emlékezés. Rögzített viaszbábuk puszta leírása.

A falu nem csupán egy elszegényedett település, s nem is csak átok, hanem metafora, amely gátolja a múlt időt abban, hogy az elhagyott, elhajított emlékeket le lehessen zárni. Az emlékezés Borbély könyvében sokkal kiterjedtebb fogalom, s ebben igazán rémisztő: mindaz, ami történt ott lohol a jelen nyomában, s ott vár minden egyes sarkon, amit kiszemeltünk menedékként. A falu képei, alakjai ott élnek az elbeszélőben, s gyerek nem eltűnt, csak elrejtőzött, figyelmeztetve az akkor és az ott örökérvényűségére, s arra, hogy a múlt nemhogy meghatározza a jelent, de a jelen sem más mint erőszakkal kinyújtott folytatása a múltnak.

A folytathatóság, az ismételhetőség rémálma a falu zsidójának, Mózsi alakjának a jeleneteiben rajzolódik ki leginkább. Családjával együtt elhurcolják, a háború után egymaga tér vissza a teljesen kifosztott házba, s kívülállóként éli le életét, várva a többiekre. Szomszédjai kisemmizték, ám nem a gonosz céloktól vezérelve, csupán behódolva a kilátástalan körülményeknek, az üres gyomor hangjának, s egy rendszernek, amely az embertelenséget a hétköznapi magatartásformák szintjére emelte. 

„Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a másiknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, konokul fosztogatták a házat és a portát. … És több nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal.”

Nincs jelen, se jövő, csak az itt ragadt múlt. Borbély Szilárd regényét nem lehet a napi politika szintjére süllyeszteni. Ám a Nincstelenek több mint irodalom, vagy korrajz. A történelem az ember bőre alá kúszik, meghatároz mindent: a mozgást, a lépéseket, a nyelvet, a szavakat. Egy mentalitást rajzol körbe, s mindez túlnő a szatmári kisfalun, túlnő az elbeszélőn, s azokon, akiket elbeszél, egy mentalitást, amely ott van minden elszórt macskakő alatt, minden egyenruhában, s minden hazug emlékműben, s azokban a szavakban, amelyek ezeket akarják megvédeni, s ott van a szerző pár hónappal ezelőtti váratlan halálában, az okokban, s a szatmári kisfalu fullasztó árnyékában.

Borbély könyve nem változtat meg senkit. S hogy milyennek is akarom látni önmagam a Nincstelenek után? Olyannak, aki a tragédiára nem visszaemlékezik, hanem, ha szükséges, újra és újra átéli. Olyannak, akiben még él a fiú, aki a nyomort még nem különítette el a hétköznapitól, akiben a tragédia és a normális élet még egyazon fogalomkörbe tartozik, aki az elfogadhatatlant elfogadhatónak írja le. Nem kényelemből. Egyszerűen nincs más csak az átélés kényszere. A jelen idő marad. Semmi sem tűnik el végleg. Ahogy az öreg Mózsi nyomai sem:

„A barátai kivándoroltak a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert idekötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat.”

Pawel Spiewak-kal készült interjúm a Magyar Narancs Online-on

 http://magyarnarancs.hu/kultura/befolyasos-lapokrol-volt-szo-antiszemita-karikaturak-lengyelorszagban-89599

 

Alien and unpleasant - Interview with Pawel Spiewak, the director of Emanuel Ringelblum Jewish Historical Istitute

A goon, fat Jewish man carries his own belly with a wheelbarrow. A rabbi treads a map of Poland unmercifully. A group of Hebrew men are laughing at the crucified woman who symbolizes Poland itself. These are cartoons which became cruel prejudices. And after becoming prejudices they turned into false facts which celebrate their renaissance today. A new exhibition in Warsaw displays about 300 caricatures from the period between 1919 and 1939. The exhibition, which is being hosted by the Jewish Historical Institute in Warsaw, tries to highlight the use of the cartoons which were published in Polish press like Gospodarka Zydów or Pod Pregierzem in the middle of the time when antisemitism was common in Europe. These prewar pictures were made almost 90 years ago. Are they old? Yes, of course. The cartoons are very old. Are they already a part of the past? We cannot answer this question so easily. We were partly talking with Mr. Spiewak about the exhibition and partly about present of the drawings today.

What was your aim with this exhibition?

My aim was mostly historical. I did not want to speak about the contemporary times or to discuss the hate speech in the political and the public discourse now, but we had to show how deep and how strong was the antisemitism before the war, how it looked like, what kind of patterns were used to produce negative image of Jews.

Simply we wanted to show three elements in this exhibition. First of all how Jewish bodies were exhibited, because, as you could see, they were drawn in a very special manner: they are ugly, fat and disgusting persons with big belly and nouse. This is the essence, I think: they are not human beings, but more closed to the rats and vermins. This kind of humiliation of the Jews was just one step closer to the propaganda which was used by the Germans during the occupation. They wanted to produce the image that the Jews have no human traits. It was quite important. This kind of picture created some kind of division between the normal people and the Jews, who are strange and not fully human beings.

The second main element of the exhibition was to show the subject of how could a minority control the majority. I mean the false beliefs about Jews: they are controlling the litelature, all the money belongs to the them and so on. The false belief of everything was in the Jewish hands and the Poles were the victims.

The third element which we wanted to show is the most shocking: the idea of solving the Jewish case. It was visible, you can see on the drawings, they wanted to adapt some ideas: to send them to Madagascar for example. They should have been simply vanished. But the methods of how they should precisely vanished is a completely different question.

I think these cartoons are part of the Polish history. It was very strong image of the Jews in Poland before the war. We wanted simply to show how intense and how negative was the picture about the Jews between the wars and point out the fact that they had the right to feel themselves very badly before the Second World War. They felt like an alien and they were threaten by not only physical but also symbolical aggression.

The question of the contemporary times is competely different story. It does not mean that I want to say that the same kind of pictures do not still exist, perhabs they are. But what is uniting the prewar times to the contemporary events is the question of technic and application: how to produce an image for someone who is alien? What kind of language, icons and patterns are used to create of hate speech.

Why did they use caricatures? What is the essence of this cartoons? How can you describe the power off these drawings?

This kind of drawings was presented in every country all over Europe before the war. Sometimes I have such a feeling that these drawings were the same in Germany, in France and perhaps in Hungary too. The antisemitic language was very dominant in the twentieth century. I think the main question needs to elaborate a bit more. The question of the extent of nationalistic and antisemitic speech. On one hand they are completely different from each other, but on the other hand the connection between them is strong. We have to address this question precisely. Nationalism usually created tensions between the nations, but antisemitism was also an element to unit them. One country can make a war on the other but at the same time they can have common roots on the fields of antisemitism.

What were the key factors enabling the propaganda to succeed in convincing people as to how „evil” the Jews were? Was it religion, was it nationalism, or were it low subsistence and financial problems?

In Poland it was connected firstly with religion. Just think about the crucification: the Jews should be blamed everywhere by all generation because of their responsibility of Christ's death. It is only one story but quite important and quite influential one in Europe. Completely different stories connected with the political antisemitism which started to exist firstly in German and Austria in the 19. century and later France, Russia and Poland started to follow these examples. Let me mention a quite famous and influential Polish writer, Zofia Kossak-Szczuczka. She wrote a memoir about her life in the Eastern part of Poland. She used the language which was lied by the drawings. Jews with specific thoughts, different shape of ears, lips and so on. According to her the Jews are responsible for the growing anti-religious thinking and the Bolshevik revolution is the part of the Jewish conspiracy. The fighters were not only revolting against the tsarism and the Russian Empire, but it was a revolution against God. All of this was done by the Jews. She wrote that they are responsible for strong and aggressive atheism. On the other hand she was a good Christian, and one of the members of the Underground Movement, which was saving the Jews during the war. She stated that the Jews have to take the responsibility for their own suffering, because they are not only victims but also perpetrators who advertise the atheistic views. And now they are punished by the Germans. But at the same time as a Christian she must have defended every human being.

Caricatures become prejudices. Prejudices turn into false facts. The „evolution” of hate speech. Could we use the word of „evolution” to describe the phenomenon of growing antisemitism or of any kind of hatred against other groups in many places in Europe?

Take a look for example at the Bosnians' hate towards the Serbs. I do not think that they used such kind of pictures. But antisemitism produced a special kind of image for the enemy: the Jews were the enemies of the international scale, for example. It is enough to mention Henry Ford, the founder of the Ford Company. He was obsessed in his antisemitism, and repeated the same kind of language which was used by the Germans. This kind of ideas were moving from place to place and every time with the same phrases: the Jewish conspiracy will destroy the world, and so on. This sense of antisemitism was visible especially after the Soviet revolution. The theory of Jewish conspiracy was born that time mostly thanks to the book of The protocols of the Elders of Zion. It was written in the beginning of the twentieth century in Russia, but it was translated into foreign languages and disseminated internationally only in the early twenties. Antisemitism got lots of energy because of this book. It was quite influential before, during and especially after the war. Just take a look at the nature of hate speech after the war, in which the main ingredient was the concept of Judeo-bolsevisms.

How popular were the newspapers in which the caricatures were published, how big was their circulation and how many people could actually have had access to them?

These were quite influential nationalistic newspapers. But not only simple nationalistic or fascist, but also democratic papers. I do not have precise information about the circulation, it depended on where they were published. Some regions of Poland were more antisemitic than others. In general it was influenced by the people's imagination. A whole generation grew up with these prejudices about the „evil Jews” which were used by their parents and grandparents.

Where were they sold and who were the buyers by social strata?

It is not easy to answer. Mostly it depends on the number of the people who were able to read and to spend a few grosz for these papers. The buyers were mostly the members of the lower middle class. Some of the antisemitic elements did not only present as part of newspapers but also - we showed the exhibition – different leaflets were distributed among people.

What is the brief common history of media and antisemitism? If we are talking about caricatures, we are talking simultaneously about the media. Where is the starting point of the responsibility of media? Let me put it this way: does and can exist the antisemitism and any kind of hatred without the involvement of media?

In the past antisemitism was very connected to religion but the economic position was also a key factor. Lot of Jews in Poland was working as a craftsman for example, but mostly they were merchants, they were buying things from the peasants and selling them later. Negative attitudes toward the Jews were connected to these special economic position. But it was not a Polish phenomenon. The same had happened in every other country. The intent with these cartoons was ideological. People who were writing and drawing for these papers produced a special language with false facts. It is simple: writing or drawing about this falsities… It is the point of responsibility of media.

And what about today? I am thinking also about the influence of globalization. Facebook, Twitter, Youtube, Tumblr and blogs, if we mention the main sites, where the drawings, pictures and cartoons appear. How can they shape the thoughts of people? Is there difference between the influence now and decades ago?

Yes, it looks like a new chapter of antisemitism. In some countries the Nazi symbols are completely acceptable. For example in Greece. As I see the new kind of antisemitism in Europe is more an more powerful. The efforts to eliminate it are too weak. This is a very strong pressure for the political elites to abandon this kind of language. Because to stop and to fight against this attitude is two different things. But what is new in it? I think the role of Israel. People nowadays tend to think that we have to blame Israel for everything which is bad. This point of view is not so popular in Poland, but for example in Germany, in France or in he Scandinavian countries is quite influential. 

When I was asking about the contemporary cartoons I was thinking about the Palestinian-Jewish conflict in the Middle-East. As we can see, Arab antisemitism is inspired by the old European drawings, and this „new antisemitism” is leaking back to Europe. Is it really a new phenomenon in the history of antisemitism or are we drinking old wines from new bottles?

On one hand we are using new bottles. I am thinking about blaming Israel as I said before. But the „new” cartoons are using the same language, so we are drinking the old wines. I am not able to make any commence in the case of Youtube for example, because I am using it very rarely. But at the same time I have a positive feelings, because if you compare the level of the antisemitism 30 years ago and now, we are able to see real changes. People are more sensitive to this question of tolerance here in Poland, and they understand better that the Jews were victims of the second World War. Poles and other nations took responsibility for the committed crimes. As I see now Poland is not so obsessed with antisemitism than other countries. We have nationalistic movements but these have been not so strong and radical like Jobbik in Hungary for example.

As I see this kind of exhibition can help people to face with the facts that happened in their country decades ago. To be honest, I can hardly imagine organizing similar exhibition in Hungary now.

This kind of exhibition is a symbol of success. No-one wanted to attack us because of this exhibition. Of course, people are not so happy to live with these kinds of memories. Poles tend to forget that the Second Polish Republic was not the greatest country in the world. It was a flourishing society but the antisemitism took root that time. I like very much a Czeslaw Milosz's formula. He wrote that Poland is a very good nation composed by very bad people. This is something what is true. Some Poles hated Jews, they had a very negative attitude toward them but no-one was thinking about making concentration camps for killing them there.

Maybe we should organize a similar exhibition together. It would be a comparative exhibition showing what kind of images was using in Hungary before the war. If you compare the cartoons and its language in different countries it would be possible to understand why Europe was so infected by antisemitism.

Numerous politicians are afraid of criticizing the hatred, in order to keep voters' trust, and the antisemitic parties of the extreme right are getting stronger all around Europe. Neo-nazis are quite powerful, especially among young people. Is this phenomenon could be the proof of the power of the Internet?

It is hard to answer to this question. If you see the deeds of football hooligans or just listen some music what is prepared for youth, you can see that they use only hate speech. But I do not think at the same time that they would understand what they are doing. Mostly I have the feeling that young people are prone to listen to radical language. This is the point. They are using the antisemitic language because the Jew is someone who they could hate without normal reasons. But who is the real Jew, what is the Jewish culture, what was the Jews before the war… I do not think that they know anything about these things. They are able to learn something from their textbooks, but what they can find there is not enough. I think that their negative emotions are not directed against anyone personally. I do not feel myself unsafe here in Poland and no-one of my Jewish friends are really threaten. They could feel a little bit alienated, but it does not mean that they should feel threatened by their neighbours.

So what is really powerful is the nature of radical language.

Yes, mostly because of the social situation and economic crisis. I think that your generation will be the first one which will have worse life than your parents had. You could have made carrier twenty years ago. I am not saying that it was easy but the possibilities were much more favorable than now.

In the light of the ongoing antagonism in the Middle-East, and violent and less violent actions here in Europe (the murders of gypsy families in Hungary a few years ago or the bloody fights in Greece between the members of Golden Dawn and its opponents) what can be the future of „new antisemitism”, racist or any kind of hatred if it truly exists?

I believe that the majority of people understand quite well that this is not the answer to the situation. The strong nationalism is very serious and dangerous. It seems to me that these all nationalistic conflicts are a big part of our European heritage. Creating enemies unites the countries. Enemies, not in my opinion but in opinion of numerous political movements. It is almost the same story what I told you about the antisemitism. Anti-Muslim, anti-African language is much more stronger than the attempts to justify these people.

Hátramaradt plakátok

 A napokban elkezdett Szabadság téri emlékmű építésén nincs is mit csodálkozni. Átverés? Persze, hogy az. Mind a körülményeket tekintve, mind pedig azt, amit szimbolizálni fog. Bizonyítéka annak a kétségbevonhatatlan ténynek, hogy a kormánypárt felhatalmazta magát mindenre, hangoztatva a pár nappal ezelőtt lezajlott népszavazás eredményét: a nép újból kétharmados bizalmat adott, ergo azt csinál, amit csak akar. Bármit, ahogy a miniszterelnök három nappal ezelőtt hűen demonstrálta a nemzetközi sajtótájékoztatón azt a csökönyös mentalitást, amely meghatározta az elmúlt négy év kormányzását, s ami meg fogja határozni az előttünk álló hosszú éveket, akár évtizedeket is. Akármilyen kritikával is élünk, tartalmasabb választ nem várhatunk a „maga honnan jött”, „a nép is ezt akarta” vagy a „nép hangot adott akaratának” félmondatoknál. A legnagyobb probléma azonban épp az, hogy ez a „nép” a szavazók 44 százalékát jelenti „csupán”. Alig több mint kétmillió embert egy tízmilliós országban, beleszámítva a több százezer határon túl élő „honfitárs” vagy „nem honfitárs”, ergo „menekülő” szavazatát vagy épp némaságát is. Nem a többséggel van a probléma, hanem azzal a magatartással, amely az azon kívül-, túlállókat ellenséggé teszi. Persze a túlzásokat már megszoktuk. A siker még bukás formájában is siker marad, ha úgy akarják. Márpedig a Fidesz 2010-hez képest több százezer szavazót veszített. Erről nem igazán beszéltek. S arról sem, hogy a pártok közül egyedül a Jobbiknak sikerült növelnie (nem kis mértékben) szavazóinak bázisát.

Fárasztó lenne levonni a vasárnapi szavazás konzekvenciáit. Nem az lenne az érdekes, amit már többen is elmondtak azóta, hanem mindaz, hogy mindezt a választások előtt is fel lehetett vázolni. Április 6-a forgatókönyvét előre megírták. Ehhez nem volt szükség semmiféle jobboldali médiabirodalom önkényére, vagy épp az új választási rendszer állítólagos igazságtalanságára. Elég volt némi radikalizmus, középszerűség, és nevetséges, harmatgyenge baloldali politikusok egész hadserege. Mert az „elmúlt nyolc évet” lehet kritizálni. Nem folyt akkor más, csak az úgynevezett átlagemberek szakszerű kifosztása, amely sikerre vitte még 2014-ben is a Fidesz és a Jobbik kiüresedett pénztárcákat megcélzó kampányát. A múlt kísért. Vagy talán már végzett is örökre a baloldallal, nem hagyva mást belőlük, mint némi vöröses, halvány színt a Parlamentben, egy ellenzék látszatát, üres és mozgatható bábokkal.

A baloldal halott. S az is marad, ha ebben a formájában, ezekkel a hiteltelen emberekkel működik tovább. Az MSZP-t csak az összefogás mentette meg attól, hogy a statisztikában ne a Jobbik mögött kullogjon. S addig nem is fog elérni semmilyen eredményt, amíg nem fűti más csak a bosszú, mindezt azon orbáni eszközökkel elérve, ami őket is perifériára sodorta. Az ellenzék csodaszarvasa Bajnai Gordon volt. Elszántnak tűnt 2012. október 23-án. A nagy visszatérés. Az intellektuel. Erőt bár nem sugárzott, bíztunk benne, mert nem volt más. Alig másfél év elteltével nem maradt belőle egyéb, mint intellektusának halvány fényében melegedő háttérember, a szavazás utolsó pillanatában még bohócnak átvedlő ficsúr, arcán némi bizonytalansággal: „talán ez még sem a legjobb ötlet...”

Egy barátom azt mondta, ez az ország lehúzza az embert. Akartam nem egyet érteni. Tiltakozni. De semmilyen ellenérv nem jutott eszembe. Nemrég jártam otthon. Család, barátok, s megállíthatatlan panaszáradat, messze a száraz politikától. Minden beszűkül a négy fal közé, ahonnan nem az az fontos, hogy ki a miniszterelnök, ki az ellenzék, vagy épp mi jelet a jobboldali radikalizmus, hanem az, hogy legyen elég pénz kihúzni a hónap végéig. Ahol gondot jelent a fodrász, az internet fizetése, a kölcsön, vagy épp egy délutáni fagylalt a sarki cukrászdában. Szinte pofon vágott a látvány, ami fogadott. Kopott, szakadt ruhák, fogatlan mosolyok, üres tekintetek a buszok ablakaira tapadva, elfeledett figurák, akiket négyévente elővesznek, elhitetve velük „pillanatnyi nélkülözhetetlenségüket”. Mindezt megemlítem B.-nek is. Elmosolyodik. Azt mondja túlzom. „Nem annyira rossz” - mondja. Mégsem tudom másként látni az egészet hat hosszú hónap után, ami elválaszt a magyar utcák erősödő melankóliájától. „Varsóban nincs 'leélt' ember?" - kérdi. Dehogy nincs. De ott biztosan megfordulnék utánuk, csodálkozva egy pillanatig az ide-nem-illőségükön. Otthon ez nem így van. Az ember kénytelen mereven előre tekinteni, különben orra bukik. Be kellett látnom, hogy barátomnak igaza van. Bár eddig nem sok helyen jártam a világban, sehol sem éreztem magam annyira elnyomottnak, elkeseredettnek, mint a magyar járdaköveken. Legalábbis, ha az utolsó hónapjaimat nézem, melyeket az országban töltöttem. Lassan ábrándultam ki mindebből, épp olyan lassan, amilyen ütemben felismertem, hogy ellenséget csinálnak belőlem ott, ahol születtem. Mert, aki nem velük van, hát ellenük. Márpedig én nem lehetek velük.

Magyarország felszívja az embert, akár egy bűzös pöcegödör, megemészti és kiokádja. Alig látni boldog embert, és aki annak is hiszi magát szerencsés vagy épp saját függetlenségének illúziójában fürdő önkéntes rabszolga. A Fidesz és a Jobbik kampánya egyértelműen a korgó gyomrok enyhítésére ajánlott némi „fejadagot”. Míg a baloldal mindezt kihagyva, arról próbálta meggyőzni az embereket, hogy a Fidesz miként manipulál, hamisít, alkotmányoz. Ám kihagyta a lényeget: pontosan és egyértelműen megfogalmazni miért rossz arra az oldalra szavazni. Mindegy, hogy mi adja a jóleső árnyékot: egy újabb Horthy-szobor vagy egy megrémült Gábriel. A lényeg, hogy ott az árnyékban legyen valami ehető. Valami rágható. Évekkel ezelőtt egy tanárom figyelmeztetett, ne foglalkozzam politikával. Később azonban rá kellett jönnöm, hogy a környezet kényszeríti az embert arra, ami épp fertőzi a levegőt. Nem a politika fertőz. Hanem az az önkény, makacság és gyengeség, ami körülveszi az embert. Ahogy Hajnóczy mondaná: itt nem lehet másról írni, csak az igazát követelő fűtőről. A 2014-es választás kudarc. Az egész országé. Bár hibáztatni nem lehet senkit. Senki nem vágja le a kezet, amelyik enni ad. Ám azt igen, amelyik figyelmeztetőül orrba akar csapni.

Innen nézve talán mégis van helye a Szabadság téri szobormonstrumnak. Kell egy lenyomat, kell valami kézzelfogható, ami emlékeztet arra, hogy létezett egykor egy olyan időszak, ahol a népesség húsz százalékára alapozva és hivatkozva bármit el lehetett követni, mélyre ágyazva a jelenlegi kormánypárt azon nyilvánvaló, de mégis láthatatlan törekvéseit, amely egybeköti őket a szélsőjobboldallal. Hiszen utóbbi nem tesz mást csak kiegészít, valamint kimondja azt, ami az előbbi fejében jár már évek óta. Hogy ebből a szemszögből mi a Jobbik? A kormány eltorzított változata „szigorúan 18 éven felülieknek”.

Persze, mindez elmúlik idővel. Talán valóban tanácsosabb lenne hátat fordítani, s hagyni az elgázolt macska tetemét az út szélén. Nem is marad más, mint egy-két „Folytatjuk” mondat,

egy megtépázott plakát megviselt maradványa,

amit leszakít a szél,

vagy az eső,

vagy egy frusztrált járókelő.

Hétvége Wrocławban - Weekend in Wrocław

A közhely ténnyé válik: bármi, amit Varsó kívül láttam ebben az országban nedves volt az esőtől, a nyiroktól, vagy épp a lassan leülepedő ködtől. E városnak azonban jóval erősebb jelleme van annál, hogy az időjárás változtatni tudjon rajta. Élénk színekben pompázó, két-háromemeletes polgári házak tapadnak egymáshoz. Épp e zsúfoltság adja Wrocław „mozdulatlan dinamikáját”.

Kétszáz éves falak. Még hallani a beléjük ivódott hintók, keménytalpú cipők, és sétabotok hangjait. A középkorban ide-oda dobálták a nagyhatalmak egymás között a kereskedővárost, lengyel településként született valahol a X. század környékén, majd tartozott a Cseh királysághoz, sőt a XV. században pár évtizedig még Magyarország része is volt (talán innen a magyar Boroszló elnevezés), majd a Lengyelország felszívódásával Habsburg várossá lett. Breslau. A német nyelv mélyen eresztett itt gyökeret, talán még ma is uralkodik, félve, nehogy meghallják, őrizve a háború utáni erőszakos kitelepítés minden sérelmét és fájdalmát, s ma is fel-feléledő emlékét annak a hiedelemnek, hogy a közös nyelv köti össze a nemzetet.

M. szerint a városnak ez adja meg igazán a varázsát. S valóban. Wrocław helye valahol Varsó és Krakkó között van: XVIII-XIX. századi épületek közé szorított piszkos lakó-, és irodaházak valahonnan a '60-as évek környékéről. Persze mindez a külvárosban. „Nem olyan skanzen-szerű, mint Varsó” - mondja M., utalva a lengyel főváros újjáépített „oldtown”-jára. Épp e külvárosi környezet ad némi „pesti-jelleget” az egész városképnek, amely honvágyat ha nem is, némi jóleső nosztalgiát ébreszt fel bennem. Esővízzel keveredett, járdán végigfolyó kutyahúgy, még gőzölgő ürülék, befeketedett homokkő, omladozó erkélyek, emléke egy régi jóllétnek, amely egykor a maga természetességében volt stílusos és láthatatlan, mára azonban kuriózummá válva nyitott szájú turistáknak. Épületek, omladozó szobrok és reliefek a homlokzatokon, amelyek „nem-ide-tartozásukban” gyönyörködtetnek igazán. Bár Wrocławban több van mint Budapestben: ne csupán emléke egy egykori, ma eltaszított kultúrának.

S a törpék, persze. Közel száz, amiből negyvenhatot sikerült megtalálnunk. Újkori bolondozás, ami mégis arra készteti az embert, hogy járja a várost, ám amelynek megvan a maga hátránya: egy idő után, mintha e törpék háttérbe szorítanának mindent, ami körbeveszi őket. Magamon veszem mindezt észre, miközben a házak sarkait figyelem, hátha észreveszek egy-egy apró, vasba öntött emberkét.

Mindössze két napunk van. Szinte rohanunk. Vasárnap az erősödő eső mégiscsak a történelmi és szépművészeti múzeumba kerget. Türelmetlenségem, amely hasonló helyen bizonyos idő után rám tör, nem jelentkezik. A város története. Egészen a háborúig rendben is lenne, ám a náci éra és a kegyetlen kommunizmus időszaka közül kimarad a ki-, és betelepítés története. Akárcsak a magyarokban, a lengyelekben is él a múlt kínos eseményei felett való hallgatás: az áldozatszerep, a gettólázadás, a varsói felkelés, a Szolidaritás túlnövesztett kultusza elnyomja Jedwabne, Kielce vagy épp a visszakapott németajkú városok, így Wrocław (Breslau) vagy épp Gdansk (Danzig) keserű történetét. Van, amire nem jó emlékezni. Lényeges különbség azonban a lengyel és a magyar történelemszemlélet között: utóbbi nem, vagy csak alig hallhatóan beszél róla, míg előbbi átformálná valami kedvezőbb képpé. Mindezeket megemlítem M.-nek is: „te csak a múltban tudsz élni” - mondja némi bizonytalansággal a mondat nyelvtani helyességét illetően, tökéletesen illusztrálva a „lengyel hallgatást”: nincs válasz, csak kitérő.

Szépművészeti részleg. Helyi festők, sehol a zseni, ám nem is szükséges mindenhová. Megjegyzek egy nevet: Walter Eberhard Loch. 1885-ben született Breslauban, itt is végezte az Művészeti Akadémiát (Akademie für Kunst und Kunstgewerbe in Breslau), mielőtt Berlinbe költözött. (http://de.wikipedia.org/wiki/Walter_Eberhard_Loch) Két kép: az egyiken egy városkép 1925-ből (Stadtansicht Herbst - Ausstellung) A „mozgó” nagyváros születésének kezdődő rémülete és csodálata. A sebesség beköltözik a századba, kivéreztetve a csendéletet. Egy rajz. Talán vázlat mindössze. Kortársaim (korom) és én. Az önarckép előtérben. Mögötte egy alak, az üvegen túl pedig élő csontvázak, koponyák. Az elhatárolódás egyöntetű és végleges.

Wrocław utcáin azért eszembe jut, hogy már fél éve eljöttem otthonról. Talán lassan gyökeret is ereszt a talpam, persze nem lengyel talajba. Nem itt a lényeg. Sokkal inkább azon elképzelés rögzül, hogy a végső letelepedés talán mégsem oly szükségszerű. Honvágy nincs, s miért is? Vannak a kellemes emlékek (s persze családtagok, barátok) s a tudat, otthon csak elsorvadnék, akár egy félredobott almacsutka.

Március 15. Hírek arról, hogyan is ünnepelnek odahaza. Évekkel ezelőtt még nem így volt. Akkor még nem volt szükség arra, hogy napi politika felszínességébe forduljon egy nemzeti ünnep. A szavazás személyes ügy volt. Ma már nem így van. Már nem lehet hallgatni, csak kimondani azt, ami úgyis az ember arcára van égetve. Az elmúlt évtizedben valami valahol nagyon elromlott. Míg Európa és a nyugati világ egy újabb hidegháború küszöbén táncol, addig a magyar médiában főszerepet kap az apró betű: a baloldali összefogást (kormányváltást vagy már mit tudom én) hogyan fújja el egymástól a márciusi szél (lesz itt még „nyílt hátba szúrás” a vereséget követően), vagy épp egy magát nagynak érző kisember miként vonja büszkén össze szemöldökét, csodálva a Hősök terére tolt tömeget (volt ő valaha „nagyember”? … nem hinném … csak egy hosszú hajó, borostás, dadogós kamasz, aki nem váltott semmiféle rendszert, csak épp ott állt, ahol a forrongó nép hőst akart látni), s persze a szélsőségesek … akiken nevetni lehet, ám akiktől mégis félünk, „de csak annyira, ahogy egy óriástól fél az ember, akiről tudja, hogy vak és ostoba...”

A weekend in Wroclaw. The cliche has been turned into fact: everything what I have seen in this country, apart from Warsaw, was wet because of the rain, the moist and the mist. In spite of bead weather the town could remain its clear character. Old two and three story buildings with warm colours are standing tightly next to each other. This crowded gives some „unmoving dynamics” to the town which is moving even though the emptiness of the market place.

More than 200 years old walls. You can hear the sounds of the carriages, the shoes and the walking sticks. In the middle ages the mercantile city was part of the Czech Realm and Hungary, too (15. century). Actually it was born as a Polish town in the 10. century and almost 500 years later, when Poland had disappeared from the maps, it had became of the Habsburg Empire. Breslau. The German words had been taken root here so deeply that you are able to hear them with preserving the wounds and the pains of the relocation which was taken place after the war.

According to M. these things give the essence of the town. Indeed, Wroclaw is standing between Warsaw and Krakow: buildings from the 18-19. century and dirty, grey houses and office-blocks without any style from the sixties. All of these out of the oldtown. „It is not a skanzen like in Warsaw”- said M. alluding to the oldtown of the capital. These suburban milieu makes similar to Budapest which does not make me homesick, but nostalgic. Dog urine mixed with rainwater, dung on the pavement, blackened sandstone, dilapidated balconies, memories of an old welfare which was invisible in its times and after that becoming curiosity for the contemporary tourists. Buildings with dilapidated statues and reliefs which flattering you. Maybe all of this is more than Budapest: not just memories of a disappeared culture. 

And the dwarfs, of course. More than hundred from which we had found more than forty. Modern foolery what forces you to go around the town. Of course it has its own disadvantage: after a time the dwarfs play down the city itself. I notice it firstly on myself when I realize I am not doing more than just looking for this tiny figures.

We have only two days. The heavy rain and strong wind on Sunday is chasing us to the Museum of History and Art. My impatience, which surprise me every time when I am visiting a museum, is not haunting me. The history of the town. Everything is good till the war, but I have to realize the absence of relocation of the German citizens after the war. Just like the Hungarian, the nature of Poles contains the silence after some sensitive historical events: the sacrificial role, the history of ghetto or the Warsaw uprising and the movement of Solidarity are playing down the events of Jedwabne, Kielce, Wroclaw (Breslau) or Gdansk (Danzig). There are things which would be better to forget. But there is a essential difference between Hungary and Poland behavior of seeing history: in Poland the people are talking about them with bated breath but in Hungary the authority wants to form and change them. I tell all of this to M.: „you are living in the past” - she answered to me with uncertainity about the correctness of the Hungarian phrase and making the „Polish silence” illustrative for me: there is no answer just shuffling.

The department of art. Local painters, no place for genius, but their existence is not necessary everywhere. I memorize a name: Walter Eberhard Loch. He was born in Wroclaw in the year of 1885. He finished his studies in the Art Academy of Breslau before moving to Berlin. Two paintings: a cityscape from the year of 1925. The born of the „moving” metropolis. Scare and admire at the same time. The speed is moving in the century with executing of still-life. A drawing. Maybe it is unfinished. The contemporaries and me. A self-picture with a big window behind that living skeletons and skulls. The distance from the age is clear and unchangeable.

15th of March. News about how to celebrate in Hungary. Few years ago it was different. It was not necessary that a national feast turn into daily politics. The poll was personal issue. But not today. You are not allowed to remain silent, you are force to talk about your „opinion” what everyone could see on your face. Something went bad in the last years. While Europe and the Western world are dancing on the eve of a new Cold War, small characters have came to the front in the Hungarian Media: the Leftish Cooperation have gone with the spring wind, a filthy, little man were standing in the middle of Hero's Square glorying in the crowd (have he ever been a „great men”? … I do not think so … just a stutterer, unshaven adolescent with long hair who were standing in a place where he could easily became a hero) and of course the extremists. You could laugh on them but in the same time you are feared „just like being afraid of the giant who is blind and stupid...”

Powązki

Halott, haldokló darazsakkal szórt beton. Megtévesztett áldozatai a langyos napfénynek. Repülni már képtelenek, szárnyaikat mozgatva másznak, célállomás nélkül. A kiirthatatlan életösztön mozgatja őket. Powązki temető. Egyedül kóborló, sírköveket takarító özvegyek. Az óriási temetőben semmiféle parkszerű terület. A hely kizárólag a halottaké, egymás hátán a grandiózus sírok, a régiek megtörten, összeroskadva, utat engedve a fák erős gyökereinek, amelyek szinte keresztülszúrják őket. Apró padok a sírok előtt. Itt látok először hasonlót. Az élők helye itt mindössze ennyi. Nem látogatók, hanem vendégek. S mint minden vendégségben, itt sem illik elhagyni a helyet idő előtt.

A csend körülbelül harminc percig elviselhető. Keresem a kijáratot. Szinte menekülök e némaság elől. A kijárathoz közeledve újra hallani a haldokló darazsak eltompult zümmögését. Madarak. Talán beljebb is hallottam, csak nem figyeltem. Az idill bosszantó egy idő után. Kifakult, régi fényképek követnek. Eltűnt arcok. „Menekülés” közben ráakadok Prus sírjára. 1902-ben halt meg. 102 éve áll ugyanitt a hatalmas kődarab. Egy kisgyerek kifaragva a vastag kőből. Megérintem a követ, ha már itt vagyok. Az igazán nagyoknak itt is van hatalmuk.

The pavement is full with dead and dying bees. Deluded victims of tepid sunshine. They are unable to fly, crawling without any destination. The ceaseless instinct of life makes them moving. The graveyard of Powązki. Lonely and cleaner widows are between the graves. I cannot find any park in the huge cemetery. All of these are for the deads. Grandiose graves are standing one after another, the old ones are broken and succumbed, leaving free way for the roots which run through them. Tiny desks in front of the graves. This is the first time I see like this. Places for the living people. They are not visitors, but guests. And just like everywhere you are not allowed the place before the right time.

The silence is bearable for 30 minutes. I am searching for the way out. I am trying to escape from this silence. Near to the gate I am hearing again the dying bees. Sounds of birds. Maybe I heard them before just did not pay attention to them. The idiyll is irritating beyond a certain time. I am escorted by old and faded pictures. Unremembered faces on the graves. During the „escaping” I find the grave of Prus. He was died in 1902. The huge stone have been standing here for 102 years. A child is sculpted from the rock. If I am here I touch it. The really great ones have power in a place like this too.