"Tanultunk a múlttól; de nem utánoztuk..."
Adalbert Stifter - Nyárutó
„Stifter maga az irodalmi nehézkesség, irodalmiatlan tolla lebénítja az olvasót, mert lebénítja a természetet, holott az igazából és valójában élő és eseménydús … Szemléletessé akar tenni valamit, és csak lebénítja, csillogóvá, de csak belefásulunk, ez az igazság. Stifternél a természet egyszólamú, az emberek kedélytelenek és szellem nélkül valók, nem tud, és nem talál ki semmit, amit pedig leír, mert legfeljebb, és egyedül a leírásra képes, azt határtalan korrektséggel. A rossz festők minősége ez …” Thomas Bernhard Régi mesterek című regényének kiábrándult és életunt hőse, Reger mondja ezeket, aki az eddig nagy tiszteletben tartott mesterek haszontalansága miatt panaszkodik. A nagy művek, melyek a közhiedelemmel ellentétben, nemhogy segítenék az elkeseredett ént − jelen esetben a feleségét elvesztő Regert −, elfordulnak tőle. S valóban, nem igazán lehet mondani, hogy a válságba jutott egyén nyugodtan fordulhat akár a Nyárutóhoz, akár egyéb Stifter szöveghez. A referenciára való utalások szinte teljesen hiányoznak, ám ezt nem igazán lehetne negatívumként felróni egy olyan műnek, amely ennyire nyilvánvalóan távol tartja magát a valóságtól a maga naivságával és abszurditásaival. „Stifter azonban abszolút nem írta le, csak elgiccsesítette az irodalmat.” – folytatja Bernhard hőse. Az indulattal teli megállapítás, legyen bár akármennyire is lefokozó szándékú, ismét helytálló. Stifter valóban nem írja le a természetet, hanem megteremti azt regénye számára. A giccs kerül előtérbe, az eltúlzott aprólékosság, amelytől távol áll a puszta leíró szándék. A regény mintegy elhatárolódik a valóságtól, csakúgy mint a benne felbukkanó műalkotásuk közvetlen környezetüktől, eredeti funkcióiktól és így történeti hátterüktől.
Claudio Magris Duna című esszéregényének Linzről szóló fejezetében így ír a Nyárutó főszereplőjének fejlődéstörténetéről: „Heinrich alakuló személyiségét a prózai valóság fenyegeti, azok az objektív akadályok, amelyeket a modern valóság állít az egyén harmonikus és teljes értékű, »klasszikus« fejlődése útjába. Heinrich azzal fizet a fejlődésért, hogy visszavonul a világtól, és arisztokratikus magányát állítja szembe a dolgok prózai rendetlenségével.” Heinrich személyisége valóban alakulófélben van, amely egy homályos, de jelen levő célképzet felé halad, ám a valósággal való szembenállás értelmezés problémás, ugyanis a Nyárutó világában épp az a valóságkép hiányzik, amellyel a fiú szembenézhetne. A regényben nincs semmiféle utalás az adott történelmi vagy politikai helyzetre. Ami nem közvetlenül kapcsolódik a nevelés eszméjéhez az ebben a regényben, meg sem jelenik. Nincs történelem, csak történet. A múltról való beszéd csak addig merészkedik, amíg a nevelés szolgálatában áll. A Nyárutóban a személyességet, tehát közvetlen tapasztalatot közvetítő történetnek van funkciója, ahogy márt csak a begyűjtés és kiállítás történetével rendelkező műalkotásnak. A közvetlen átéltséget nélkülöző történelem, csupán a múlt egy lezárt darabja, amely épp zártsága révén taszítja el magától a tanulni, nevelődni akarót. Csak a közvetlenség adja meg mind a személyes történet, mind pedig a műalkotás nyitottságát. Nyitott, mert tanulni lehet belőle. A művészet általi tanulás gondolata Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című írásában is megjelenik. Ez persze paradoxonnak tűnhet, hiszen épp a Stifter mű „történelemhiányáról” írtam. Azonban a történelem szót jelen mű esetében felcserélhetjük a történettel. Egy a regény szereplőinek múltjában lezajlott események mennyiben járulnak hozzá a nevelés oly magasra tett mércéjéhez? A múltban történtek nem zárulhatnak le, ahogy a műalkotás sem kap befejező pontot az utolsó ecsetvonással. Így válik a történet, legyen szó személyes vagy egy mű megszerzésének a történetéről, nyitottá, a jelenre ható aktív erővé, a nevelés eszközévé.
Risach birtoka, Asperhof egy olyan panoptikum-szerű hely, amelyben az ott kiállított figurák tagjait nem köti meg teljesen a viaszréteg vastagsága. Mozognak, ám e mozgás beállított ütemterve nem enged semmiféle kilengést. A könyv magyar kiadásához írt recenzióban László Emese életidegennek nevezi azt a le nem írt nevelési „szabályzatot”, amely alapján Heinrich jelleme alakul. A „panoptikum lakója” az, aki mintegy már rendelkezik egy szilárd külső vázzal, ám a keret tartalom nélkül nem elég. Egy szoba szellemét nem a rendelkezésre álló keret, hanem a benne elhelyezett bútorok ízléses, de mindenekelőtt minőségi berendezése adja, amely a Rózsaház valamennyi helyiségére érvényes. A keret, a váz önmagában hiányos, hiszen csak akkor rendelkeznek e regény világában oly fontos funkcióval, ha tartalmaznak is valamit. A keret egy festményt, vagy épp az előtte elterülő táj részletét, a váz pedig a nevelés/nevelődés folyamán lerakódott elemeket. Ehhez hasonló vázként fogható fel Heinrich.
A Nyárutóban megjelenő rendszer nem véletlenek, hanem a megszerkesztettség elve alapján működik, így az egyént nem igazítja, hanem létrehozza. A mű eleji, körülbelül húsz éves főszereplő összefoglalja eddigi élete menetét, szigorúan saját neveltetésére szűkítve azt. A gyerekkori oktatás rendezettsége üresen hagyja a kitölteni való vázat. Nietzsche szavaival élve: „… nem valóságos műveltség, hanem csupán egyfajta tudás a műveltségről…” E Risach neveléséhez képest élettelen rendszer szakaszossága nem a tehetséget alakítja, hanem a szorgalom jóleső érzését gazdagítja. Hozzáértés, nem pedig megértés: „Nagyon szorgalmas voltam, és nem egy tárgynak, amibe belekezdtem, mindazzal a lobogó kedvvel adtam át magamat, amely oly jellemző az ifjúságra…” . A két tanulási folyamat között (a gyerekkori és a báró nevelési eljárása) a tárgyhoz való viszonyban látható a különbség. E kezdeti magabiztosság és műveltségtudat még teljesen odaadja magát a megismerni kívánt tárgynak vagy éppen tudományágnak, legyen szó matematikáról vagy természettudományról. Az egyén előtt álló tárgy mintegy megmarad önmagában, így annak valódi elsajátítása illuzórikus.
„…a történelem tanulmányozásának mértéktelensége kárt tesz az élőben.” – írja Nietzsche. A gyűjtés stifteri jellege ennek a mértéktelenségnek szab határt. Nem mániáról, kritikátlan gyűjtési szenvedélyről van itt szó. A történelem haszna a múlt emlékeinek, legyen akár tárgyi jellegű, kritikával való kezelésében van. Nietzsche a történelemhez forduló három alapmagatartása − monumentális, antikvárius, kritikai − közül a harmadik képviselheti a Risach-féle gyűjtemény lényegét. Bár a regényben leírt gyűjtemény látszólag az antikvárius szemlélethez áll közel, épp ettől helyezkedik el a legtávolabb. A „múlt gyűjtögetés”, e Nietzsche által kárhoztatott hozzáállását a feltétlen tisztelet cselekedetet gátló magatartása jellemzi. S bár a Rózsaházban kiállított tárgyak a gyűjtő és a szemlélő tiszteletét is elnyerik, nem maradnak meg ebben az állapotban, sokkal inkább a kritikai hozzáállásuk jellemző. Kritikai azáltal, hogy a gyűjtemény darabkai nem záródnak be a maguk elsődleges történetébe; nyitottságuk hasznossággal jár együtt.
A kiállítási tárgy nem más mint a személyiséggel, egyedi karaktervonásokkal nem rendelkező én történetének további mélységet adó tárgya. A tárgy valóban elszakad eredeti környezetétől, amely meghatározza a belé oltott funkciót is. A Nyárutó szereplői megfosztják a műtárgyakat e funkcióiktól, hogy saját felszínes személyiségüket és bokáig érő történetüket tárgyi mivoltban tovább mélyíthessék. Így szűkül a műalkotás története a beszerzésének történetévé, amely mellett elhalványul az abszolút kezdete, a konkrét alkotás. A mű mintegy újraszületik a gyűjteménybe való bekerülésével. A múltat nem megtanulni, hanem értelmezi kell. Helyesen értelmezni az tud, aki tapasztalt, s tapasztalatai által fölényben van. Egy alkotást (akár irodalmi vagy képzőművészeti tárgyat) úgy értelmezni, hogy az elemző is tanulhasson belőle. Mind a történelem, mind egy műalkotás elemzése esetén önzőnek és önkényesnek kell lennie az értelmezőnek, hiszen csak az önkény alakítja a megismerendőt tapasztalattá a megismerő számára. Az értelmezés egyben újraértelmezés. A mértéktelenség ellenséges és veszélyes az életre nézve. A gyarapodásnak is megvan a menete, ahol még a goethei életmű befogadása esetén is alkalmazni kell egyfajta kritikai folyamatot. Nem mindegy, h a kis Gustav épp melyik kötetét olvassa az írónak. A tudás megszerzésének a célja nem egyenlő a mértéktelen tudásszomjjal, vagyis egy haszontalan műveltséggel, ha megvan a helyes folyamat, a helyes terv. Goethe művei így illeszkednek be egy meghatározott nevelési rendszerbe, ahol az irodalom iránti érdeklődés nem fordulhat mértéktelen kicsapongásba.
A múltat, a történelmet „az élet céljából kell tanulmányozni” – írja Nietzsche . A Risach-féle életre nevelés, és a báró vallomása, vagyis élettörténetének elmesélése ezt a megállapítást erősíti a regényben. Akkor kell elmondani a múltat, ha már lehet belőle tanulni. A saját történet művészetté alakul, mintegy az egyéni gyűjtemény megfoghatatlan tárgya lesz. A műalkotás az, amiből tanulni lehet, így válik Risach története is művészetté, amelyből Heinrich-nek tanulnia kell. Ezért van meg a pontos, nevelésben meghatározott helye a saját történet elmesélésének, ezért halasztódik a bemutatkozás, s ezért kap csak a mű végén nevet a főszereplő. Risach történetét a fiúnak műalkotásként kell befogadnia, azért, hogy aztán saját nevelődés története is művé váljon. Ez pedig maga a Nyárutó. Stifter regényének ezért bocsátható meg mindenféle történelmi referencialitás, időre és helyre való utalás hiánya, hiszen az a nevelődés szempontjából nem számít hiánynak. Nem az esztelen gyűjtögetésen van a lényeg, hiszen a kritikai válogatást nélkülöző gyűjtögető ambíció, mint egy nem létező teljességhez vezető út lenne hiányos. A helyes kiszámítottság a lényeg, s a jó időzítés, vagyis annak a tudata, hogy mit és mikor kell az énnek magába olvasztania. A magában levő történelemnek nem jár a feltétlen tisztelet, csakis az életnek, aminek története van.
Nietzsche esszéjének lényege a felejtés hasznossággal járó magatartása, egy olyan lázadó álláspont, melynek apagyilkos jellege a múlt olyan részleteinek megy ellen, amely tartalma a jelen már nem képesek gazdagítani. A csupán tisztelettel átitatott „múltápolás” a jelen szempontjából káros. Az ehhez hasonló lázadó ítélet nincs meg a Nyárutó világában. A lázadás ott hatásos és a későbbiek számára inspiráló, ahol az a múlt is jól látszódik, amely ellen a támadást intézte. A lázadás előtti és utáni állapot csak a megőrzés akaratlan cselekedetével tartható fenn. Stifter regényében az ellenszegülés nincs így kiélezve, ám a felejtés néha szükségszerű akarása jelen van. „A modern ember végül már irdatlan tudáskövet vonszol maga után…” . A tudásanyag túltöltekezése az élet szempontjából haszontalan enciklopédiát szül. A Nyárutóban nincs ehhez hasonló enciklopédia, itt a múlt csakis a jelen szolgálatában állhat, mint például a gyűjtemény darabjainak eredeti kontextusából való kiszakítása, hogy a gyűjtőt egészíthesse ki. Nem az embernek kell felejtenie, hanem a tárgyat kell rákényszeríteni, hogy megszabaduljon saját emlékeitől.
Nincs egyéniség ebben a stifteri világban. Ha a feltétlen engedelmességre való hajlam meglenne benne, ott a természete, aminek ösztönös lázadásvágyát nem tudná elfojtani. De a Nyárutó szereplőinek nincs természete. A személyiség ebben a regényben nem elhal, hanem ki sem alakul. Heinrich nevelése nem egy egyedi egyéniség kiművelése, hanem egy olyan személlyé, aki a tanultak után képes fenntartani a Rózsaház hermetikusan elzárt világát. Risach nem személyiséget, hanem utódot alkot.
A vég e tudata Stifter regényéből mintha hiányzik, hiszen az ismétlődés szakaszainak egymásutánisága eltörli a végpontokat. Itt nincs „külső történelem”, amely kikényszeríti Heinrichet a Rózsaház meseszerű falai közül, amely Hans Castorpot lehívta a Varázshegyről. Heinrich így válik egy személyben alkotóvá és alkotottá. Alkotó, hiszen a nevelés művészetét elsajátította, s immár ő is rendelkezik a tanítás e regényvilágon belüli helyes módszerével. Alkotás viszont a tekintetben, hogy megfelelővé vált Asperhof további fenntartására. Az élet története a tanulóévek ingatag határokkal ellátott ideje. A tanulás, a nevelődés pedig az örök jelen állapota. A nyárutó rövid, ám rendszeresen ismétlődő időszak a Lehrjahre, amely élettörténetet ad, még ha ez a történet egy folyamatosan, személyről személyre szálló, tehát egy egyéni jellemet megtagadó története.
