"Dolgozz rendesen, drága kis Ferdinand! "

Celine - Halál hitelbe

A gyermekkor eseményeire vonatkozó emlékek kibogozhatatlanul összekeverednek a szülőkéivel. Ferdinand nem képes emlékezni úgy ezekre a korai emlékekre úgy, mint az Utazásban megéltekre. Az abszolút kezdet, a születés, illetve a nevelődés ugyanis teljesen eltolja magától az én önálló alkotó tevékenységét, a jellemfejlődés nem a kívánt úton halad, hanem a szülők, a nevelők önkénye felől. Ferdinand nem képes saját gyerek-, illetve kamaszkori énjét elkülöníteni azoktól a szülői, és főként apai véleményektől, amelyek önkéntelenül is hozzátapadtak, s mint valami nem kívánt élősködők rajtamaradtak hordozóján. A gyerekkor történetvezetését nem vezetheti az az ambíció, amely az Utazás Ferdinandjában jelentkeztek. Az Utazás saját történetének jórészt tudatos írása. A gyerek nevelése azonban nem áll ehhez hasonló önálló lábakon, hanem akár egy marionett bábú, az őt tartó ujjaktól várja saját lépéseit. 

Celine mindkét regényében a hős visszaemlékezik. De míg az Utazás eseményeire való emlékezésnek nem kell olyan mélyre nyúlnia a feltételezhető közelmúlt okán, addig a Halál hitelbe elbeszélőjére ez már korántsem érvényes. S bár a gyermek nem szólhat bele saját neveltetésébe, az erre visszaemlékező már követeli azt a szabadságot, amelyet fejlődése idején megtagadtak tőle. A gyerekkor egyszerű történetéből legendát csinálhat. A legenda írója azonban nem tud szabadulni az apa hatalmától. Az apa, aki meg van győződve, hogy fia „rossz hajlamai” gyilkossá, bűnűzővé teszik őt. Az apa képe a fiúról nem marad meg távolról, félelmetes szemekkel bámuló kritikaként, hanem szervesen beépülnek az önjellemzésbe. A rossz hajlam véleménnyel nem szembeszáll, nem akar ellentmondani annak, hanem önmagába szívja. Az apagyilkosság, a trónkövetés ebben a regényben nem sikerül, az apa kicsinyes törvényeivel szemben újra és újra alul marad. A visszaemlékező Ferdinand nem tudja ezeket függetleníteni gyermekkora történetéről. Az apai ítélet által kimondott „rossz hajlamokat” képtelen lesöpörni magáról, a visszaemlékező úgy látja saját korabeli énjét, ahogy az apa azokat leírta. A gépelni buzgón tanuló apa az irodai karrier terén kudarcot vall, s a családi szegényes üzlet „rabja” marad. Ám azok a lassú ujjak, amelyek képtelenek a gyors gépelésre, mintha a visszaemlékezés idejében újraélednének az emlékező Ferdinandban, hogy ott teljesítsék be azt a feltétlen önkényt, amely a fiú történetének megírását tűzték ki maguk elé. Az apa, aki gyermeke jövője, vagyis megírandó története felett akar uralkodni, s a fiú párharca ez, aki pedig már ebben a jövőben a múlthoz nyúl vissza. Az apa célja a konzerválás, vagyis önmaga mintegy reprodukálása fia testében, aki a családi szegényes vállalkozást vinné tovább. Ferdinand lázadása nem az előre kijelölt tartalom, hanem sokkal inkább a konzerválás ellen irányulnak. Az Utazás Ferdinandját a rögzüléstől való félelem tartotta állandó mozgásban, amely a saját történet folytatólagosságának lehetőségét akasztaná végleg meg. Az apa akkor akarja lekötni ezt a történetet, amikor az még el sem kezdődött. S mivel a fiú természete ösztönösen ellentmond ennek az elképzelésnek, bűnösnek nyilvánítja őt. Az apai hatalom kegyetlen természete itt érthető meg igazán: bűnösnek nyilvánítja a még bűnt el nem követő fiút, aki ezek után mintegy próbál megfelelni a rá aggatott bűnűző jelzőnek. Az elbeszélő fiatal önmagára való emlékezése ezért olyan kegyetlen, hiszen önmagát már csak az apa által teleírt valójában képes látni: „Apám… közölte anyámmal, hogy minden jel arra utal, előbb-utóbb apagyilkos leszek. Előre sejtett mindent.”

Nietzsche a Történelem hasznáról és káráról írásában a múltra való emlékezés hármas felosztásában a kritikai személetet tartja a jelen élete szempontjából is építő hatásúnak. A monumentális és antikvárius emlékezet teljesen alárendeli magát a tisztelet cselekvést gátló erejének. Ezek tükrében a történelem megváltozhatatlan, gondosan konzervált és kategóriával ellátott becsomagolni való késztermék. Bár a Céline-féle emlékezés nem történelmi emlékezet, hanem a saját történetre koncentrál, nem jelenti azt, hogy a nietzschei kritikus szemlélettel nem rendelkezne. Mind a történelem, mind pedig az én története lezáratlan múlt, s mint ilyen alakítható. Mindkettő átírható, ahogy a legendaalkotás kitűzött célja a Halál hitelbe Ferdinandja számára. A múlt kritikus szemlélete ugyanis rendelkezik az alkotás, az alakítás képességével, amely az elmúlt visszaemlékezés jelenéhez, énjéhez való hozzáigazításban jelentkezik. Az emlékező mindentől különálló önmagát akarja látni, ezzel is magyarázható Ferdinand azon igyekvése, hogy a szülők hozzáadásaitól végleg megtisztítsa magát. A legendák hőseit azonban meg kell teremteni, a születés sosem az én akarata szerint megy végbe. S bár Ferdinand célja az elszakadás, a Halál hitelbe ennek a lehetetlenségét mutatja be. Erről a szülői felelőtlenségről beszél Ferdinand az Utazásban: a nem kívánt, de elkerülhetetlen apa és anya által adott történetkezdemények rajta maradnak a fiún.

A kritikai szemlélet történetalkotása a születési helynek is egyfajta mitikus jelleget kölcsönöz. A Halál Hitelbe Udvara, ahol a család vegyeskereskedése áll is megkapja e jegyeket Ferdinand visszaemlékezésében. Az Udvar, amelyhez az apa akarja fiát lekötözni, s amely nem engedi a teljes életet, ha az rajta kívül akar kiteljesedni. Ezért van, hogy a családi kirándulás alkalmával a fokozatos távolodás mintegy eltorzítja az ott élőket. Az Udvartól való elszakadás során emberi mivoltunk fizikailag is elkezd bomlani, az Udvar mágikus hatása nem enged el: „Anyámnak lógott a nyelve, alig húzta a lábát. Lihegett, mint egy kivénhedt szuka.” Ha az udvar az apa törvényeinek egyfajta konkrét helyét jelképezi, akkor a lázadás ellene ugyanolyan reménytelen. Ferdinand, bár az apa jóslatainak önkéntelenül is próbál eleget tenni, keresi a bűnt, hogy a rá akasztott bűnűző jelző tárgyat is kaphasson. Belátja a lázadás lehetetlenségét. Az apa elleni magatartás ugyanis azt a képet elevenítené meg, amit az elkeseredett szülő neki adott. Itt a lázadás korántsem a saját történet megírásának a lehetősége, hanem az előre megírt mesének való feltétlen megfelelés. A visszaemlékező kritikus nem tud szabadulni a szülők véleményétől. A visszapillantás kritikai abban a tekintetben, hogy a múltalakítás szándéka nem a szülői törvények ellen lázadó ént teremtik meg, hanem a fiút, akit végül az apa, az Udvar tagadott ki. A kitagadó ugyanis lemond arról, hogy tovább próbálkozzon a fiú történetének megírásával, aki önként nem tud szabadulni az őt tartó ujjaktól, csak akkor ha azok belefáradva a kudarcokba elengedik a zsinórokat. A fiatal kamaszként hazatérő Ferdinandot az Udvar közelében fogja el az a rosszullét, ami korábban az Udvartól való távolodás, az Anglia felé tartó hajó fedélzetén jelentkezett: „A tojást rögtön benn a pultnál megtöröm, beleharapok… Rögtön ki is köpöm… Képtelen vagyok lenyelni!... Az anyját! Nem megy le… A kurva anyját, mondom magamban, én beteg vagyok… Tengeri beteg… Kimegyek az utcára… Minden hullámzik… A járda… A gázlámpák… A boltok… Biztos én is dülöngéltem…” A kitagadás adja meg a saját történet írásához való feltétlen szabadságot, aki már a világ közepét nem az eredet helyszínéhez, hanem önmagához köti. „Én vagyok a világ orgonája” – mondja az emlékező Ferdinand, aki azt is belátja, hogy a legenda hőse nem rendelkezik egymaga a kezdet történetével. A kritikus történetíró pedig azt is tudja, hogy a történetet, ha az a sajátja is, nem ő kezdte el írni.