Enyhe viszolygással emlékszem vissza évekkel ezelőtti önmagamra, arra a vézna, gyáva és tehetetlen gyerekre, aki sokkal jobban hasonlít egy szürke történet még szürkébb szereplőjére, mint valódi önmagamra. Szeretem azt hinni, hogy változtam. De mindig akad legalább egyvalaki, aki meghatározott időközönként visszaráncigálja az elfelejtettnek hitt alakot. Amikor – bár rövid időre – újra felveszem ezt a kínos és szorító maskarát. Mikor újra azokat a mozdulatokat, nyelvbotlásokat veszem észre magamon, amit már régen elhagyottnak hittem. Akár egy régen látott gyerekkori barát, akinek váratlan látogatása zavarba hoz, aki fel-, felidézi azt az egykori alakot, aki én lehettem, s akire semmiképp sem szeretnék, s nem tudok emlékezni, de a nyughatatlan győzködés felvillant egy képet, melyet elhajítottam magamtól. Nem ismerek rá erre az egykori valakire, s végképp nem jelenlegi énemre, arra a viszonyra, ami ezt a két alakot összeköti. Az egykorira való visszaemlékezés egyenlő a mai megvetésével, mert megmutatja azt a rohadó magot, amiből kifejlődött. A változás bizonyosságát hitvány illúzióra cseréli fel.

De talán igazságtalan vagyok. A kényelmetlen kép valaki általi fel-, felvillantása hasznomra is válhat. Az összehasonlítás kényszere nem árthat: forró tűzhelyhez nem nyúlok kétszer.