Vasárnap délután. Egy szobában K.-val és D.-vel. Néha-néha kimegyek az előtérbe, s hallom hátam mögött a pusmogást, amelyet szakaszonkénti jelenlétem megakadályozott a gyors kiteljesedésben. Téma, amit rejtegetniük kell, s amely nem is foglalkoztat igazán. Jobban mondva: már nem foglalkoztat. Pár napos itthonlétem lejjebb kényszeríti a hangokat, egy halk tónusra, úgy érzem magam, mint egy felügyelő, annak ellenére, hogy magamat nem tartom annak, ellentétben velük, akik csak ezt látják már bennem. A szövetség, a cinkosság erősebbé válik közöttük e napokban. Erősebbé teszi titok volta, a rejtegetni való. A suttogás kényszere közös háztetőt emel az előlem elrejtett téma fölé. K. szól D.-nak, hogy hozzon egy pohár vizet. D. némán, ellenkezés nélkül engedelmeskedik, Két szélsőséges jellem együttélése: az egyiknek arra van szüksége, hogy kiszolgálják, a másiknak pedig, hogy kiszolgálhasson. Persze D. e mások szemében szokatlannak ható szolgaiságát bizonyos dolgok terén a függések táplálják: többek között a dohány, amit K. oszt be mindkettejük számára. D. régen összeesett. Az apró kilengések sorozata az évek során egybeolvadt, s teljesen befeketítette őt. Ami veszélyes: ha valakit mindenki bűnösnek lát, bűnösként is kezd viselkedni. Már mindent képes lenne magára vállalni. Már nem számít. Többet és jobbat úgyse vár tőle senki. Az az érzésem, hogy K. is tudja ezt. Mintha lenne közöttük egy titkos egyezség, amely ezen alapul: D. immár K. tetteit is magára vállalhatja, hogy tisztán tarthassa őt. Így a bukás sosem teljes, s K. révén D. is nyer valamit az ügyből. Én erről nem tudhatok. Ülünk a szobában hárman. Mindössze pár méter választ el tőlük, mégis óriási, kibogozhatatlan távolságok a térben. Már csak a suttogást hallom. Azon tűnődöm, miért maradtak le ennyire? Vagy én vagyok mögöttük, s figyelem kettejük eszeveszett és őrült rohanását.