„Szinte ugrálnak az ágakon, akár a majmok” – gondolja miközben csodálkozva áll az óriási fa tövében, készen arra, hogy kövesse jócskán elhúzott társait a legfelső ágra. „Nem is nehéz” – ismeri be, könnyen elsajátítja a többiek technikáját, nem is mászás ez már, szinte úszott a levelek között. Pillanatok alatt beéri a többieket, újra együtt, már látszik az út vége, mégsem nőhet a végtelenségig ez a fa. Kifulladó, siető nyögések díszítik a koronát, amelyhez ő is hozzáad egy-egy elemet minden egyes lélegzetvételével. Végre fenn vannak, s élvezik a jutalmat egy röpke megpihenés formájában, de már indulnak is lefelé azzal a könnyedséggel, amivel idáig eljutottak. Csak nézi őket, ismerős jelenet, akárcsak lent állva a döntés előtt, hogy követi-e őket a fa tetejére vagy sem. Most viszont zavarba jön ettől a könnyedségtől. Az nem lehet, hogy a lemászás, ami mint köztudott jóval nehezebb és izzasztóbb, ennyire egyszerű lenne számukra. Pedig az volt. Azt viszont jól tudja, hogy ő maga ezt képtelen ebben a formában kivitelezni. Így ő soha nem tud lemászni. Fél az alsó ágra tenni lábát, megszédíti a mélység, amely alatta fekszik, s amelynek látványához hozzá kell szoknia, ha le akar jutni. Zavara tovább fokozódik, mikor látja, hogy a többiek a földre érnek, s tanácstalanul néznek fel rá. Az ágakra aggatott nyögések végleg elhaltak, félelmetes és közömbös zörgés maradt utána, ahogy a száraz levelek egymást csapkodták a szélben. Képtelen elindulni. Izzad a tenyere, mutogat a többieknek, valahogy jelezve reménytelen helyzetét, de ők csak állnak lenn, szemükben a tanácstalanságot felváltó megvetéssel. Fájdalmasan csapódnak fejéhez a tekintetek, melyeket nem a lemászás folyamatának számukra oly egyszerű véghezvitelének tudata szült meg, hanem az, hogy e könnyedséget épp az nem képviseli, aki nélkül nem indulhatnak tovább innen.