Intenzív, s szinte az egész napot felőrlő készülés a közeledő nyelvvizsgára. Az angol nyelvben való elmélyedés egyre inkább bizonyítja saját anyanyelvem korlátait. Magyarul nem szólhatok a világhoz, mert az nem értené. Kérdés, hogy magyarul beszélhetek-e egy magyarhoz. Vajon értené-e? M-nek sokat panaszkodtam a bennem is rejlő korlátok megléte miatt a nyelvtanulással kapcsolatban. Mintha létezett volna egy határ, amelyet nem voltam képes sem átlépni, sem pedig megkerülni. Megrekedtem a tudás egy kezdeti szintjén. Talán egyfajta tudattalan ellenállás volt bennem: az anyanyelvhez való feltétlen ragaszkodás. Tegnap éjjel angolul beszéltem álmomban. A tudatalattim végre engedni látszik. Nem a vizsga végeredménye érdekel. Másodlagos sikerül-e vagy sem. A nyelvváltás akarása bonyolultabb annál, hogy az ember több nyelven akar beszélni. Gyökértelenséget biztosít, szabadságot, úgy hiszem. Szeretik hangoztatni, hogy a magyar nyelv szép. Egy másikkal való összehasonlítás azonban inkább a rabság érzését erősíti fel. A magyar nyelv halk és gyenge, amely a maga tisztaságában sosem szólt bele a világ dolgaiba. A szépség hangoztatása, a vélt szépségbe való belenyugvás a lustaság, az önkényes megelégedés egy formája. Én szívesen felcserélném e szépséget.