Korábban az olyan kérdések után, mint „milyen irodalmat” olvasok, vagy épp „mi a kutatási területem” kis gondolkozási időt kértem. Ma, miután egymás után tették fel e kettőt, rájöttem, képtelen vagyok válaszolni. Hogy épp a kérdéssel van-e baj, vagy talán az én felkészültségemmel, nem tudom. S bár végzős egyetemista révén hiányában vagyok bármiféle kutatási területnek … nos, biztosan, hagy némi kivetni valót egyesek szemében. A csapongás híve vagyok, mondhatnám, a hirtelen fellángolásoké, amely gyorsabban hajít el egy korábban olyannyira kedvelt művet, minthogy az újat a kezébe venné. Mert mi végre, kérdezhetném, e „kutatási terület”? Amióta elkezdtem az iskolát kategóriák tömkelege fogad, mintegy követelik önmaguk tudományosságát és egyedüliségét, megkerülhetetlenné, megváltoztathatatlanná betonozva magukat. Ím, a kategóriák hatalma. Istenes és szabadságharc versek. Realista és naturalista regény. Közöttük én, a kategóriákhoz mérve esztelen csapongó, aki hirtelen egyetlen nevet sem tudna mondani az ún. formalisták közül, vagy épp besorolni Michel Foucault-t valamely iskolába. A kategorizálás az áttekinthetetlen áttekinthetővé álcázása. Vegyetek engem, mondanám, a gyűrött papírmasékkal tömött testet, rázzatok meg jól, vegyétek ki a felső darabokat … azon a véleményem. Eleven, bővülő raktár.