Tombol az ítéletidő, éjjel ránk szakadt a Jóisten haragja, elhagyatott autók félig betemetve hóval a forgalmas utakon, nagy a jaj, újra sír a magyar március tizenötödikén, s még itt az osztrák (uramisten, csak nem megint…), nem, nem, lerohanásról szó sincs, segíteni jön, kikaparni a járműveket a lavina alól egy-két odafagyott fosztogatóval együtt (hát milyen magyar az ilyen magyar? Aki saját honfitársait rabolja ki március idusán? Árpád apánk az ilyenek leszakított fejével zárta körül eme szép Kárpátokat). Majd a vodafone-os honfitársak készülékére érkezik is az sms: „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe! Belügyminisztérium” Derék banda, nem sajnálják sem az idejüket, sem a felkiáltójeleket. Tudják ők nagyon jól milyen a magyar nép. Hiszen a magyar nem egy autóval indul útnak, hanem legalább kettővel. Egyet vezet a másik a bal lábszárhoz kötve, arra az esetre, ha a márciusi hó lehullana az utakra. S persze mindkét jármű tele üzemanyaggal. Pótmelegítő-autó. S ha nincs, hát beülni egy szintén pórul járt honfitárs mellé, kiolvadni a hagyma-, és frissen tömött fog illatú leheletfelhőben, HELP feliratokkal ékesítve belülről a szélvédőt. Jön az osztrák a ködben, látja is a feliratot: PLEH. Mert a magyar csakis magának ír…