A dohányzás mindennapi tragédiája. „Ezt ne szívd el” – mondja M. hihetetlen szomorú szemekkel, miközben tenyeremben szinte kettétörik ragaszkodásom tárgya, egy izzadságtól átnedvesedett cigaretta. Akár a kivégzőosztag elé terelt rab, aki épp búcsúzik az egyetlen személytől, aki miatt még érdemes lenne meghosszabbítani az ittlétet. Ragaszkodom ehhez a szálhoz, akár az elítélt, tudom, hogy úgysem fogom visszaadni, a vágy tárgya, illetve annak végső beteljesítése immár visszavonhatatlan. „Ez az utolsó” – kántálom a leszokottak jól ismert retorikáját, „Hiszen azt mondtad, leteszed” – folytatja, erre én: „Nem fogok leszokni, csak átmenetileg szüneteltetem, bízva a gazdasági felvirágzás csalóka ígéretében.”