M. ma ismét elutazott. Nem maradt más belőle, csak enyhe parfümillat a bőrömön. Talán még holnap is érezni fogom. Anyámmal ismét belegabalyodtunk egy nem várt vitába kettejükkel kapcsolatba. Azt mondja, lenézem őket. Az én pozíciómba nehéz lenézni bárkit is, gondolom, de nem mondom ki hangosan. Sőt, bizonyos dolgokat illetően némi tiszteletet is érdemelnek. Látását elhomályosítják az anyai elfogultságok. Mialatt ez a gondolat átsuhan a fejemben, egy pillanatra biztos vagyok saját tisztánlátásomban. Ám csak egy pillanatig. Aztán rájövök, hogy kettejüket illetően nem beszélhetek semmiféle tisztánlátásról. Nem is ismerem őket. Nem is ismerjük egymást. Ki tudja mikor távolodtunk el ennyire? Próbálom a távolságot eltűntetni, de mikor beszélni kellene, csak hallgatunk. Mintha már nem is egy nyelven beszélnénk. Nincs semmi hierarchia. Csak ülünk némán, s egymásra sem nézünk. Áldás a TV hangja ilyenkor a háttérben. M. ma ismét elutazott. Épp útban lehet Varsó felé. „Ez a hobbid, – mondom – hogy mindig elmész.” „Mindig visszajövök – válaszolja.” Igaz. Éjjel negyed kettő. Kollégium. Gépterem. A földszinten buli. A zene tompa hangja beszökök a nyílásokon. McCarthy All the pretty horses könyve az asztalon. Búg a sárga neon. A zene még ezt sem tudja elnémítani.