Ahogy ma reggel ébredés után rápillantottam a könyvespolcra, lassan végigjáratva zöld csipával és hályoggal telt szemeim a könyvek gerincén, rájöttem, hogy nem is igazán fontos könyvek. Csupán az elmúlt pár év laza és felszínes álcája, előretolt díszlet a színházban, amelyek nem kiegészítették lényemet, hanem kegyetlen, de általam diktált módon helyettesítették azt. Amelyek megtaníthattak volna élni, vagy legalábbis felkészíteni az életre, csak én nem figyeltem rájuk, csupán gondosan elolvastam legépelt betűiket. Nem tanítottak, nem készítettek fel semmire, csupán eltávolítottak nem csupán maguktól, hanem attól a világtól is, amelyben megszülettek, s amelyre kénytelenek utalni. Előírások, kötelezettség, nevetséges önszorgalom, nagyképűség, vagy éppen egyszerű csapongás. Furcsa, hogy a valóban életben is felhasználható, átmeneti ürességen átsegítő könyvek milyen apró véletlenek útján kerülnek az ember kezébe. Nem dicsekedni, inkább elhallgatni, hogy olvassuk. Alig pár olyan szerző bukkant fel olyan szükségszerű vehemenciával, mint M. most. Az alig fél oldalas Mona-epizód elkeserítően csodálatos. Nem csupán elfogadtat és kísér, de egyben felkészít. Lényegtelen mire.