Miller – Ráktérítő: Az utolsó oldal is lassan átfordult, majd a papírkötés enyhe súly zárta le ezt az alig négyszáz oldalt. Megrázó, de mégis egy átmeneti válságon átsegítő könyv olyan őszinte és érzékeny hanggal, amely egészen eddig csupán halvány ideaként létezett fejemben. Két szerzőhöz lehetne hasonlítani Millert: Goethe és Céline. Goethe a Költészet és valóságban az ideális ember típusát akarta megteremteni: nem egykori önmagának emlékeken alapuló objektív pályaképét, hanem azt, aki sosem volt, s aki épp  e könyv által válhatott valakivé. Céline az illúziók és a kiábrándulás költője. Az Utazás…-ban Ferdinand mintha épp e goethei tökélyt kutatná, míg végül belátja annak elérhetetlenségét. Miller elbeszélője már nem hisz semmiféle ideál létezésében. Mivel az abszolút remény tagadója, hőse élvezettel veti bele magát a szinte már anarchikus, élvezeteken alapuló élethelyzetekbe. Aki elkerüli a tervezést a csalódás semmiféle formáját nem éli át. Még az öreg Goethéét sem, aki utólag építi fel ideális önmagát, mentesítve mindenféle járuléktól és haszontalanságtól. A Wilhelm Meister-féle nevelés utópia maradt. Sőt, már megszületése pillanatában az volt. Egy Bacon-féle elérhetetlen új Atlantisz. Csak a könyvek lapjain létezhet. Goethe a rendszert ünnepli, Céline azt siratja, mielőtt tompa közönybe fordulna csalódottsága, Miller pedig e rendszer vastag fűvel benőtt romjain téblábol kissé részegen.