Karcag

Az alföldi kisváros szinte eltemet a porban. Csak pár óra séta a belvárosban mégis úgy nézek ki, mint gyerekkoromban, lent a szikladarabokká összeállt homokozókban. Próbálom gyűjteni az anyagot a cikkhez, miközben azzal kell szembesülnöm, hogy a karcagiak jó része nem is tudja, hogy híres birkapörköltjük immár hungarikum. S csak itt, Magyarországon válhat egy kun eredetű étel hungarikummá. Persze, hol is máshol? Egy ország, amely szép lassan fullad bele saját hagyományaiba, akár a levágott birkafej saját húsának levébe. Hazafelé két Szeged környéki lánnyal utazom. Mindketten Ausztriába mennek, J. már egy éve ott él. Szokásos hazai pesszimizmus, de legalább e mögött némi tapasztalat is áll. Rá akarnak beszélni. J. azt mondja csak gondoljam meg mit mondok majd a gyerekeimnek, ha itt maradnék, s kérdik miért élnek ilyen szarul. „Ennyire előre sosem gondolkozom” – felelem. B. szerint csak egyszer seggbe kellene rúgni. Látszik, hogy menni akarok. „Nem elmenni. Nem itt a lényeg. Változást akarok. A drasztikus változások híve vagyok” – mondom nevetve, álcázva mondandóm komolyságát. Talán mindennek a kezdetét szeretem csupán. Az időszakot, mikor a „valamit valamiért tenni” illúziója lelkesít. Akár egy kezdő versenyző a profik között. A rajtnál osztozik a győzelem lehetséges mámorában, majd kifulladva ismeri el az egész lehetetlenségét és hiábavalóságát még a menet közben.