Nem vagy rossz, csak megformázatlan

B.-nek próbálok írásban mentegetőzni immár három hónapja tartó viselkedésemért, a közönyért és nemtörődömségért, a „mintha nem is léteznék” álcája miatt, ami eluralkodott rajtam. Nem szeretek mostanában beszélgetni – írom neki – hiszen mindenki a jövőmre kíváncsi, amely jelenleg korántsem tetszeleg a legtisztább képben. Elméletem továbbra is igazolja magát: azon olvasmányok kerülnek újra és újra elő, amelyek elfeledett szavaira szükségem van. Vagy talán fordítva: az egyes lelkiállapotok önkénye dominál, az erő, amely átformálja a szavakat, függetlenül attól, hogy valójában mit is jelentek, miről is szólnak. Másfél év után újra a kezemben a Halál hitelbe. Courtial ceruzával aláhúzott szavai Ferdinandnak ma talán másképp lüktetnek: nem vagy te rossz gyerek, csak megformázatlan. Mintha az egykori, kissé megkopott kijelölések nem lennének mások, mint tárolt tartalékai egy bizonytalan jövőnek. M. továbbra is szótlan, míg én lassan elfáradok, hogy szóra bírjam. G. egy korábbi viccemre emlékeztet, melynek  „mindig” mélyen vágott ruhájú tárgya éppen előttünk távozik a kollégium kijáratán keresztül: ha meglátom e dekoltázst egy darabig csak többes számban tudok beszélni.