Félelem a hétköznapoktól, s az ismétlés rutinjától. A. várja a pénteket. Kérdezem miért. „Mert hétvége lesz” – válaszol. Nem értem. Még nem. Talán nem is igazán szeretném megérteni. Nem szeretnék olyan személlyé válni, akinek elernyedt végtagjait csak a folyton közeledő hétvégék reménye mozgat meg néha-néha. Egyelőre élvezem, amit élvezni lehet. A tanulás szinte olthatatlan vágyát, amelyet egyik részről fűt az előbb taglalt ösztönző szorongás, másrészt az egyetem, a tanulás időszaka utáni nosztalgia, jobban mondva, pótolni azt, amit ez az idő elvett: az igazi tapasztalatok hasznos gyűjtögetését.  

 Kora este mozi M.-el és P.-val. The Hunger Games második rész. Tökéletes, és igényes módon álcázott bizonyítéka annak, hogy egyetlen történetet hányszor lehet elmesélni egymás után. Ám semmi negatív kritika. Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. 

Daniel Goldhagen könyve: The Devil that never dies. Az új fogalmak létrehozásának kényszere itt is lüktet: globális antiszemitizmus. Kissé sántít a kifejezés: az antiszemitizmus ugyanis lényegénél fogva csoporthoz kötött. Persze, itt nem ilyen egyszerű. G. valami ilyesmit ír: a középkorban, a személyes világ óhatatlanul az egyén falujára, közvetlen környezetére korlátozódott. A globalizációval kapcsolatban a jól ismert közhelyeket sorolja: bárhova, bármikor gyorsan el lehet jutni, információéhség és információhalmozás, el sem kell mozdulni a monitor mellől, s máris kész egy világkép, amely egyes csoportokat kizárna a kultúrából, társadalomból, stb, s amelyet láthatatlanul, de összekapcsol egy közös vonal. Ezt nevezi globális antiszemitizmusnak. S bár G.-t korántsem lehet a „szorgalmas kutató katedrán túli” vakságával vádolni, mondanivalója sokkal inkább közhelyes, semmint eredeti. Az antiszemitizmus ugyanis mintha épp ezt a középkori világot hozta volna vissza: a kizárólag személyes tér féltése, amelyet persze valamiféle globális vélemény táplál, de amely sokkal inkább személyesnek hitt előítéleteken alapszik. S talán ez a legveszélyesebb benne. Nem reflektált. A gyűlölet mélyre fúródik a személyiségben, s az ún. „normális”, hétköznapi gondolkodás része lesz. Még ma is a saját falu határának a védelme a legfontosabb. Még akkor is, ha már régen nincsenek meg ezek a határok. Nem globális, inkább látens antiszemitizmus, amely halkan húzódik meg a tűzhelyek hűvös sarkaiban, vastag lábú háziasszonyok még vastagabb szoknyái alatt.