Hajnal. A bútorok vonalai épphogy elkezdtek kibontakozni a halvány és erőtlen fényben. Hangos üvöltözés a lépcsőházban, közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Másodpercekig tart mire megérkezik a lift. A dühös, női hang fokozatosan halkul, miközben együtt süllyed a felvonóval, majd egy tompa ajtócsapódás után el is halkul végleg. D.-n gondolkodom. M. halkan szuszog mellettem. Nem bírom megállítani az elszabadult képeket, nem is tudok visszaaludni már igazán. Apró, szinte súlytalan emléktöredékek. Inkább szellemidézés, semmint valódi emlékezés, összekeveredve e korai óra bárgyú, s enyhén érzelgős melankóliájával. Verekedés D.-vel sok évvel ezelőtt. Azon „harcok” egyike, amelynek a puszta játék volt a kiindulópontja, s amely mégis a férfias, „ki az erősebb” bizonyítani akarás komolyságával végződött. Már nem vigyáztunk egymás épségére. Vakon, s vicsorítva ütöttük egymást. Jómagam az erősebbek lusta nyugalmával püfföltem, míg ő az „elnyomottak” keserves magatartását képviselte kitartóan. Én voltam a gyáva, ő pedig a mártír. Végül megunva az egészet, megragadtam égnek meredő haját. Felszisszent. Összeszorította fogait, de nem kiáltott fel. Nem illet volna szerepéhez e hirtelen, s szánalmas meghunyászkodás. Mikor megláttam az első könnycseppet kigördülni a szorosra zárt szemhéjak közül, rájöttem, hogy túlságosan messzire mentem. Eleresztettem. Éreztem ujjaim között az izzadságtól nedves hajszálakat. D. próbálta visszafogni magát, de nem bírta. Elsírta magát. Zokogott. Még lüktetett fejbőrén a fájdalom. Nem bírta abbahagyni. Megijedtem. Tudtam, hogy anyánk hamarosan hazaér. A gyáva félelem, a szánalom és a sajnálat egyszerre támadt meg. Magamhoz szorítottam. Próbáltam csitítani, némi eredménnyel. Megnyugodott. Nem ellenkezett. Mindkettőnknek jólesett e testvéri kötelék, kettőnk esetében, nagyon is ritka megnyilvánulása. Már nem aggódtam amiatt, hogy lebukhatok. Talán a verekedés is megérte. Hogy mindez abban a jelenetben fulladt ki. A kora kamaszkor pillanatnyi gyengesége nyilvánult aznap meg. Mindenáron próbálni, hogy felnőttként kezeljenek, eszerint is viselkedni, ám közben ne vegyék észre a véletlen, már-már szinte ösztönös kilengéseket, egy verekedést az öcsémmel egy késő nyári délutánon, amikor még mindkettőnkben ott tombolt egy elzárt, s félelmetes szörnyeteg: a felnőtté válás keserű elfogadása, s az ennek való meghunyászkodás kötelező jellege. Ma már tisztán látom, hogy ennek a kötelességnek egyikünk sem tudott tökéletesen megfelelni. Jómagam csak színészkedem, míg D. keservesen próbálja mindezt elhessegetni magától, kettesben maradva a kétségbeeséssel, a szinte már kezdeti őrülettel, teljesen felhagyva a reménnyel, hogy képes lehet megfelelni annak a külvilágnak, amely csupán a bizonytalanság jeleként vibrál szemei előtt, akár egy haldokló neoncső, amely ugyan egy pillanatra megvillantja a kapaszkodókat, ám el is rejti őket, ahogy hozzájuk érhetne. Csupán kettőnk magatartása nem változott: vagyok én a gyáva, míg ő továbbra is összeszorított fogakkal várja, hogy a lüktető fájdalom elmúljon, hogy görcsbe rándult szemhéjait újra felnyithassa végre.